Magyarország, 1992. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-30 / 44. szám
KULTÚRA Hézagpótló tankönyvek Képek Pribojszky Mátyás életéből — Az Andrássy úti bérház második emeletén Pribojszky Mátyás citeraművész parányi lakása két személyre méretezett. Itt él feleségével, Petrozsányi Eszter színművésznővel, koncertjei állandó szereplőjével. Eszter asszony a művészi citerahanghoz aláfestésként balladákat, a magyar költészet legszebb darabjait szólaltatja meg őszinte átéléssel. Balassitól Illyésen keresztül Sinkáig. Ez a kis lakás a belépőknek békés, boldog otthon légkörét sugallja. A plafonig érő könyvespolcokon roskadásig a könyv! És kancsók, korsók, bokályok, fazekas remekek, köröndi cserepek, faragások, régi citerák, festmények. — Egy kis múltat is próbáltunk idevarázsolni ebbe a lakásba. A gyerekkori szülőfalumnak, a citerás Békés megyei Okány községnek a világát! — mondja a művész íróasztalára könyökölve, kották, kazetták fedezéke mögül. Cigarettára gyújt és emlékszik: — Négy és fél éves voltam, amikor a falusi házimulatságokon megtetszett nekem a citera. Anyám vett is hamarosan a piacon. Gyufaszálakkal próbálgattam a húrok lefogását. A mulatságokon hallott dalok gyakorolgatását. Kodály a szegények hangszerének nevezte a citerát. Az én véleményem: nem szükséges, hogy az legyen! Nem a hangszer, hanem az a mód a primitív, ahogy a citerát használták. Pribojszky Mátyás egy életre elkötelezte magát a citerával. Több mint húsz esztendeje művésze a citerajátszásnak. De a citera-elméletnek is. Eddig kilenckötetnyi írást tett közzé Népdalcsokrok citerája címmel. Ezek gyermekeknek, felnőtteknek, zenekaroknak szólnak. Tájegységek szerinti csoportosításban. Hézagpótló tankönyvek. Ma is ír tanulmányokat, hogy bebizonyítsa: a citera hangversenydobogókra is alkalmas hangszer! Hiszi és hirdeti: a citerát nem lehet csak népdalok interpretálására beskatulyázni. Citerán megszólaltatható Mozart, Brahms, Liszt, Schubert, Schumann, Erkel és természetesen Bartók, Kodály is. Minden klasszikus. Amikor Csepelre költöztek — édesapja nem tért vissza a háborúból —, mint erőművi munkás, gitáros barátai között ő a citerára esküdött. Régen libatoll helyettesítette a húr lefogását. A „pedálozáshoz” Pribojszky Mátyás az ujjait, a tenyér alsó élét formálta olyanná, hogy egyéni stílusával, a hangképzés, a zengés különböző fokozataival a dallam varázslatosságát tökéletessé formálja. Harminckilenc éves, amikor barátai az ő tudta nélkül jelentkezési lapot küldenek Kecskemétre a Népzenei Fesztiválra. Meghívást kap és meg is jelenik. A zsűri, a hallgatóság már az első percekben megérzi: művésze ez a férfi a citerának! — 1968-ban a tiszakécskei citerazenekar vezetésemmel Spanyolországban nemzetközi nagydíjat nyert a húros, pengetős hangszeres fesztiválon. Eddig több mint háromszáz fellépésem volt. Bejártam egész Európát. Jártam Afrikában, Japánban, Amerikában, Kanadában. Ám az igazi siker az, amikor az embert újból visszahívják oda, ahol már egyszer koncertezett. Erre vagyok a legbüszkébb. Közben tanít is Pribojszky Mátyás. Zenekarokat, szólistákat. Tanfolyamokat is vezet. Legutóbb a 12. Országos Nemzetközi Citeratáborban Tiszakécskén 350 citerás volt jelen. A korábbi években 600-an is voltak. Egyébként ez a tiszakécskei tábor Európa legnagyobb zenei tábora. Kár, hogy a rádió, a tévé, az újságok nem vettek róla tudomást, érdeméhez méltóan. Ezt a tábort saját erejéből, lelkes társak segítségével a citera népszerűsítésének és ezzel a művészi kifejezés szolgálatába kívánja állítani. Hogy bizonyítsa: A citera olyan hangszer, amely avatott kezekben képes a koncertpódiumokon is bármely más hangszerrel fölvenni a versenyt. — Most már túl a 60. évemen, megállapíthatom: olyan kiváló tehetségeket neveltem e művészeti ágnak, hogy nyugodtan rájuk bízhatom a citera jövőjét. Persze nem pihenek ma sem. Meghívásoknak, hazaiaknak és külföldieknek — amíg erőm, egészségem engedi — ezután is eleget teszek. Hogy gyermekkorom maradandó szép emlékét, a citerát játékban és szóban, írásaimban és előadásaimban, tanfolyamokon és főleg pódiumokon népszerűsítsem. KOPRÉ JÓZSEF Pribojszky Mátyás citeraművész Agg Károly fotóművész elsősorban fotóriporterként ismert. Számos felvételét láthatták a Pesti Hírlap, Új Ember, Új Magyarország, Harang, Fotó... című lapokban. Kevesen tudják, hogy közel 20 önálló kiállítással szerepelt már különböző galériákban Magyarországon, fotóit számos nemzetközi kiállításon díjazták, s 1986 óta Merít Awarddíjas. Ez évben jelent meg a Képzőművészeti Kiadó gondozásában a Szigetközi látomások és a Szlovákiai fatemplomok című naptára. Újabb kiállítását a múlt héten nyitották meg a mattersburgi kulturális centrumban. Ágg Károly fotóit nézve az embernek az az érzete, hogy képei „valóságon túliak”. Persze ne gondoljanak Salvador Dali szürrealista látomásaira, se Nublat Marc vagy Antoni Clavé vízióira... Képzettársításom azonban nem véletlen, miként az sem, hogy fotóművészről lévén szó, festőket emlegetek. Ágg Károly színes fotói ugyanis „festmény” hatását keltik: egyszersmind álomszerűvé is válik. A formai megoldások mellett a kolor lényeges hangsúlyt kap: üzeneteit felerősítik a vissza-visszatérő kékek, tűzpirosak, barnák és a különleges jelzésértékekkel előhívott lila színek. Akinek van szeme, érzékeli a képzettársítások végeláthatatlan lehetőségeit, látja a játékosságot. Tankhajó és margaréta a világra való rácsodálkozást. Érti képletes beszédét, üzenetét a mának és a holnap emberének. Az általa felmutatott szekér kerekén már fehér az abroncs, ahogy a folyóparton kivágott fatörzsek kérge is. Lovasa időtlenül vágtat a levegőprésben. Páros csónakjai üresek az éjszakák hideg folyópartjain. A Nap téli álmot alvó erdők tócsáiból fénylik fel, mintha égő kohót látnánk távoli üveg mögül. Fatemplomai már félig elrugaszkodtak a földtől, s a végtelenből az aranyszínű egek himbálják keresztes tornyaikat. Nála a sárga szirmú virágtól milliméterekre áll a tankhajó, megfér egymással világában a széllel dacoló tank és a hajladozó margaréta, az útszéli kereszt és a formáját vesztett autó, a búsuló láng és a Vidámpark, a Lánchíd és a vízben csillámló Dunapart. Távoli asszociációi, merész képvágásai jelzik a századvég elgépiesedett korszakát. Mármár a formát öltött „fémtestek” tükrözik a napot, emelkednek a föld fölé barna karosszériákban... Akik látják az ausztriai Mattersburgban Ágg Károly fotóit, nem távozhatnak maradandó élmény nélkül. Magukkal vihetik elmélyülésre késztető gondolatait, képei szépségét, s azt a tudatot, hogy Isten nélkül elfogy a fény, az „egyazon folyó” elsötétül. -BÜKI- 14 • 1992. október 30. HETI MAGYARORSZÁG