Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1993-07-02 / 27. szám
ÁLLÁSPONT Az spionkodásról Amikor a régi rendszer a változás állapotába jutott, ezeket a klimaxos időket egyesek úgy próbálták a maguk számára elviselhetővé tenni, hogy hisztériájukat (aránytalanul) az egész nemzetre kivetítették. Vagy legalábbis megkísérelték kivetíteni — behálózva és benyálazva mindenkit, aki itt élt az elmúlóban lévő négy évtizedben, mondván: aki itt élt, az együtt is élt, a túlélésnek ára volt, amit a nemzet önként vagy saját jól felfogott érdekében meg-, sőt túlfizetett. Ki hitte volna korábban, hogy Illyés Gyula zsarnokságról szóló lírai traktátusa ezeknek ad hivatkozási alapot: „hol zsarnokság van — mindenki szem a láncban... ” Lehetett-e természetesebb igény és közkívánalom annál, amit ennél fogva (majdnem) minden párt programjává emelt: tisztázni a felelősséget. Megnevezni a bűnösöket, felmenteni az ártatlanul gyanúba fogottakat. Mert az előbbi nélkül az utóbbi is nehezen valósítható meg, s akkor még nem is érintődtek az együttélésnek együttműködésbe átváltó magatartásmódjai. Három év alatt voltak ugyan törvényhozási és alkotmányjogi hercehurcák, pamfletbe illőek. Ahogy látványos kudarcokkal zárultak az idevágó egyéb kelet-európai próbálkozások is. Hajdani vérbő vezérek reszketeg aggastyánként keltettek közszánalmat, tömeggyilkosokra csak lakáspanamákat sikerült rábizonyítani és így tovább. Akik ma azigencsak összekeveredett) politikai elitet hibáztatják, azok elfelejtkeznek arról, hogy magában a társadalomban sem volt meg az a tettrekész indulat, ami nélkülözhetetlennek vélelmezhető egy ekkora tisztázó akcióhoz. Akik kísérletet tettek és ma (még) tesznek, azok „mindkét fél” szemében hovatovább nevetséges figurákként ágálnak az utcán, némely lapok hasábjain és a zsibbasztó bírósági tárgyalótermekben. Ezredvégien kicsinyes és kisszerű Don Quijoték és Kohlhaas Mihályok... A kérdés nem az, hogy együtt lehet-e élni hajdanvolt és a jelenbe is beszivárgó igazságtalanságokkal, méltánytalanságokkal — hiszen, minden bizonnyal, lehet. Talán szükségszerű következménye is egy ilyen típusú, nem forradalmi, nem radikális, értelmiségiek által vezényelt rendszerváltozásnak az, hogy valahai verőemberek őrző-védő kft.-kben vndorkodjanak, mocskot mocsokra halmozó politbüró-tagok a tévé képernyőjén pöffeszkedjenek, korbácsot érdemlő zsiványok palazzóik kedélyes magányában várják a nyugdíjfizetés napját, lesvén közben a külföldi tőzsdehíreket... Talán néhány gesztus elég is lett volna — egy-egy vallomás, bocsánatkérés, egyegy mintaper stb. — ahhoz, hogy a helyzet ne mutatkozzék ilyen elnyákosodottnak, hogy tudható legyen: a bűnös — bűnös, az ártatlan — ártatlan, az áldozat — áldozat, a gyanúsítottnak van módja tisztázni magát. Mert amíg a helyzet ez, ez a mostani, addig minden politikai viszályba belekeverhető a múlt, a maga ragacsos tisztátalanságával és tisztázatlanságával. Addig nem az a fontos, hogy mit mondok és teszek, hanem az, hogy ki milyen dokumentumot őriz a másikról a páncélszekrényében... Ha a múlt bevallása egy kicsit korrektebb, egy kicsit nyilvánosabb, akkor nem az kavarna botrányt, hogy Csurka István besúgó volt-e vagy nem. Hanem arról lehetne nyilvánosan diskurálni, hogy milyenféle besúgások voltak, azt lehetne mérlegelni, hogy milyenféle információtovábbításokra tartottak igényt. Akkor nem kellene olyasféle abszurditással együtt élünk, hogy egyedül a hajdani állampárt tagjai vétlenek a besúgás kényszerű vagy önkéntes gyalázatában, azok éppen, akiknek a létét garantálta hajdan, hogy minél több információhoz jussanak... Ha nem öklendeztetne mindannyiunkat a szorongás és a gyanú, akkor talán ki-ki elmorfondírozhatna azon, hogy mennyire is volt „szem a láncban”. Hogy milyen kényszerek és kínálatok között, és milyen helyzetekben megélve az elmúlt évtizedeket, hogyan is gazdálkodott azokkal az ismeretekkel, hírekkel és információkkal, amiket rábízott a sorsa. Azon, hogy mit használt föl hasznosan, távlatosan, és menynyit károsan, kártékonyan. Ha végre beszélgetni lehetne erről — s ha ezzel nem keverednénk a besúgás vagy följelentés gyanújába —, akkor ki-ki elanekdotázhatna a maga apróbb-nagyobb eseteiről. Én például arról a hallgatómról, aki egyszer megkeresett, s beszámolt — tanácsomat kérve — beszerveztetéséről. Arról, hogy Aczél Györggyel — utasításra — társalkodva, hogyan próbáltam túljárni az eszén (vagy ő az enyémen), azokról a régi „barátias” együttlétekről, ahol vezető értelmiségiek és nemzetvezető bürokraták cseréltek szót. Beszélgetés helyett most hallgatás van és rikoltgatás. Árulózás, besúgózás, borítéklebegtetés, kartoncsenés, hamis tanúzás, hullapiperézés, dossziémacerálás, sírgyalázás, porhintés, gyanakvás, adatgyűjtés, ismeretspájzolás, információegyeztetés, fedőnévvizslatás — és kacsintgatás. Kicsit mikszáthos és kafkai világ. Kicsit nagyon olyan, amit annyira megutáltunk a „konszolidáció” címkéje alatt, s amiről azt hittük, hogy egyszer s mindenkorra vége. A. K. Parlamenti folyosó A nemzet hajdani csótánya, akit valaha élő csirkék ledarálásával is vádoltak, s aki amolyan valahányadik számú közellenség volt az ántivilágban, most ismételten az érdeklődés homlokterébe került. Most az a baj vele, hogy állítólag a Honvédelmi Minisztérium felkérésére Rockriadó címmel nyílt koncertsorozatot tart nem csak kiskatonáknak, ámde a laktanyákban. Be kell vallanom, hogy műveltségem számos fehér foltja egyikét éppen a csótány, vagyis Nagy Feró élete és pályafutása alkotja, mert ha meghallgattatnak velem egy kazettát, melyen Nagy Feró is énekel, aligha tudom kiválasztani őt a dalosok közül. Hacsak nem csupa nő szerepel rajta kívül a hangszalagon. Ezzel mindössze azt akarom mondani, hogy engem az ügyben (mert ügy lett, hiszen egy SZDSZ-es képviselő interpellálni készül a koncertek miatt a jelenség és nem maga Nagy Feró érdekel. Mert, olvasván a sajtót, kiderül, hogy mi is lehet a hiba a mi Ferónk körül. Szendrei László, a HM politikai államtitkára, mint a Magyar Nemzetben látom, levelet írt Deák Jánosnak, a honvéd vezérkar főnökének. A levélben egyebek közt ez olvasható: „.. .az előzetes megbeszélések szerint a Honvédelmi Minisztérium szakmai szervei végrehajtották a Beatrice-koncertsorozat feltételeinek pontosítását...", az együttes vállalta, hogy „előadásain olyan áthangszerelt katona- és menetdalokat, hazafias nótákat is műsorra tűz, amelyek alkalmasak a honvédség és az érdeklődő fiatalok érzelmi viszonyának javítására, egyúttal a Magyar Honvédség új társadalmi képének formálására". Hát itt lehet a baj. A hazafias nótákkal meg a Magyar Honvédség új társadalmi képének formálásával. Szándékosan nem mondok neveket, mert akkor ellenpéldaként a műfaj általam Nagy Ferónál jobban ismert és éppen ezért jobban szeretett képviselőit kellene felsorolnom, akiknek vendégszereplése bizonyosan nem adna alkalmat interpellációra, ám fellépéseik feltehetően nem is lennének alkalmasak az államtitkári levélben megfogalmazottak elérésére. De van ám egy másik gond is a felzúdult képviselő szerint: „Az énekes vezér MDF-es...” Kérem, ez még itt a baj. Úgy látszik, ha valaki „vezér MDF-es”, méltatlan bárminemű laktanyai fellépésre. Ha ezt, mint alapgondolatot, elfogadjuk, gyönyörű idők köszönthetnek ránk. Hiszen az SZDSZ-es honatya szerint esetleg vissza kell hozni ama derűs korszakot, amikor a művészi kvalitások fokmérője a pártosság volt, amikor a hegytető egere többet nyomott a latban, mint a völgy elefántja. (Ezt azért merem nyugodtan leírni, mert nem tudok egyetlen olyan művészről sem, akinek fellépéseit, tv-beli szerepléseit bárki azért akadályozza, mert madarak vannak a kabátjára tűzött jelvényen.) Ha a politikai hovatartozás, a gondolkodásbeli motiváltság, az érzelmi töltet a mértékadó (természetesen ha az valamiképp egybecseng az MDF által vállaltakkal), akkor művészek egész sorát lehet kitiltani a laktanyákból, s interpelláció tárgyává tenni minden fellépésüket. Sinkovits Imre vagy Szörényi Levente ily módon nemkívánatos személy lenne. És Mensáros László sem léphetne (ha még köztünk lenne) pódiumra a „XX. század”-dal valamely laktanya kultúrhodályában vagy udvarán. Ki kell tiltani Sára Sándort és a Tanár Urat, Nemeskürty Istvánt. Sőt, egy kis könyvtárselejtezés sem ártana, esetleg szalonnasütés és égő könyvek lángja mellett. Szerepel még a képviselő úr kifogásai között az is, hogy állítólag százezer forintot kapna az együttes fellépésenként. Most nem akarom megmondani, mert jogokat sértenék, hogy egy haknizó valaki (művész?) mennyit keresett egyetlen délután valamelyik kisvárosunkban. Nem tudom, hány tagú a Beatrice, de többen vannak egynél, s ha osztok és levonom az adót, meg a benzint, meg a..., akkor rá kell jönnöm, hogy ebben az országban, ma és itt, csótányok ezrei tesznek szert egymagukban és naponta több pénzre, mint Nagy Feró és bandája együttesen. Egyébként pedig örömmel nyugtázom, hogy ez a mai kis törvényhozásunk bővelkedik szabadidőben. Még szerencse, hogy a törvények ügye oly jól áll, hogy a nemzet csótányára is jut majd vagy tizenöt perc. Húsz-harminc szavazásnyi idő. Ha viszont a katonáknak tetszik Nagy Feró, az interpelláló képviselő mondhat bármit. Akkor tényleg csak az időt lopja. SPEIDL ZOLTÁN 3 HETI MAGYARORSZÁG 1993. július 2. •