Magyarország, 1997. július-december (1. - új - évfolyam, 17-43. szám)
1997-08-10 / 23-24. szám
VISSZATEKINTŐ megkérdeztem, hogy ő is eljön-e, nevetve mondta: „Azt várhatod! De te élvezni fogod.” És igaza lett. Az estély olyan volt, amilyennek egy igazi bált elképzeltem, és amint Berta felhívta a figyelmemet, igazi palotában is tartották. A bálteremhez vezető lépcsőn egy barátságos koccantást éreztem a könyökömön, és nagy meglepetésemre esztergomi mentorom állt előttem, aki azonnal gyakorolta is ebbeli minőségét. A bál végén a cigány banda csárdásra váltott. Egy fiatal pár ropta mellettem, a fiú partnere csípőjére tette a kezét, a lány a fiú két vállába kapaszkodott, és csodálatosan szilaj, dobbantós táncot jártak, hajuk, mint a póni sörénye, csak úgy szállt a levegőben. Mikor a táncnak vége szakadt, begyömöszöltük magunkat néhány kocsiba, én, a fiatal táncosok, mentorom és gyönyörű partnernője, Annamária, akin igencsak megakadt a szemem. Mint a szélvész, száguldottunk le a hegyről, át a Lánchídon, hogy belevessük magunkat a számomra mind ez idáig legelbűvölőbb és legtitokzatosabb éjszakai bár csillogó világába. Hogy az Arizona padlója tényleg forgotte? Valóban úgy tetszett. Egyik pillanatban hófehér mének vágtáztak körbekörbe, marabutollak úsztak a levegőben; valaki azt mondta, hogy már tevéket, sőt elefántokat is látott itt... Később légtornászok repültek át a megvilágított, cigarettafüstös porondon. Összekapcsolódtak, saját tengelyük körül forogva szakoztak, kitárt karokkal szálltak, hogy marokba szoríthassák a hajszálpontos időzítéssel érkező gyűrűket, miközben a közönség lélegzetvisszafojtva figyelt a sötét nézőtéren. Később még egy kicsit iszogattunk a Werbőczy utcában, és amikor Annamária megmutatta az utat a közeli Úri utcába, nem tudtuk biztosan, hogy a hold vagy a hajnal vetíti-e ki árnyékunkat a macskakövekre. Nem csoda, hogy a tizenegy órai napsugár, amely visszatükröződött az ezüst kávéskannáról, úgy érte a szememet, mint egy hangtalan bombarobbanás. Az ajtó kicsapódott, és a Tim névre hallgató fekete juhászkutya viharzott be, majd az ágyra ugrott. Őt gazdája, a golfnadrágos Miki követte, a háziak tizennégy-tizenöt éves rakoncátlan, ám meglehetősen szórakoztató csemetéje. „Tessék” - mondta, és egyik kezével egy nagy pohár vizet, a másikkal egy üveg Alka Seltzert nyújtott át. „Anyám azt mondja, hogy ezekre valószínűleg szükséged lesz.” Budapesti tartózkodásom alatt belesodródtam ebbe a holdkóros életvitelbe, amelyet a leírtakhoz hasonló dicstelen ébredések kísértek. Az élet tökéletesnek látszott: kedves és fesztelen házigazdák; ragyogó, belevaló barátok az elbűvölő városban; egy izgalmas, új nyelv, erős és serkentő italok, örömtűzre emlékeztető, ízletes ételek, az ízlésnek és a kedélyességnek olyan atmoszférája, amelynek akkor sem tudtam volna ellenállni, ha akarok. Különösképp olyan vendégmarasztaló helyek érdekeltek, mint a hegy lejtőjén lévő Kakukk vendéglő, ahol éjszakánként fél tucat cigány zenész rohanta le a vendégeket, mosolygó varjak módjára tukmálva rájuk a különleges muzsikát. Ha rosszul játsszák, ez a zene a melasznak és tört üvegek hangjának keveréke, a dallamok nem is lehetnek autentikusan magyarok. Bartók és Kodály biztosak is idegen eredetükben, de Lisztet sikerült megtéveszteniük - engem pedig megigézniük. A lassú dallamoknál a cimbalomütők tétován rezegtették meg a húrokat, a hegedűk elhaló hangjai sóvárgó hangulatot teremtettek, de kisvártatva szilaj szinkópa vezetett be egy tempósabb témát, az ütők és a vonók megfeszültek, sebesebben emelkedtek, a cimbalmos belemelegedett, a prímás bonyolult dallamot csalogatott ki hangszeréből, miközben a vendég füléhez hajolva átkarolta hegedűjét, és gardonszerűen ütögette a húrokat. A hallgató úgy gondolhatta, hogy az ilyen élmény csak eksztázisban vagy eszméletvesztésben végződhet. Magasra röppenő glisszandók, földre hulló pengők: minél több dugó került az asztalra, annál homályosabbá váltak a szemek. Korona - király nélkül A nyelv elsajátítására vonatkozó első törekvéseim csüggesztőeknek bizonyultak. Volt egy otthonos kis kávéház a Szentháromság tértől alig egy percre. Egyszer olvasgatva, írogatva ott üldögéltem egy zivataros délelőttön. A kávéház ablakai régi palotákra, valamint a Koronázási Templom restaurált gótikus harangtornyára néztek, előtte pedig egy talapzaton Hadik András szobra ázott. Hadik a hétéves háború parancsnoka volt, és alaposan megtréfálta Nagy Frigyes seregét. Huszárcsapatával lecsapott Berlinre, rajtaütésszerűen kifosztották a várost, aztán ugyanilyen gyorsan kilovagoltak. Rajtam kívül csak egyetlen ember ült a kávéházban: egy vékony dongájú, őszes férfi a szomszéd asztalnál, a Pesti Hírlapot olvasta. Nem tudtam levenni a szemem az egyik címről. Ez volt odaírva: „Ó, boldog Angolország!” Tudtam, hogy az utolsó szó jelentése: Anglia, a többi ebből már nyilvánvaló: Ó, bulldog Anglia! vagy még inkább: Ó, angol bulldog! vagy valami hasonló. Az alatta lévő fotó a walesi herceget ábrázolta rombuszmintás golfpulóverben, fején tweed sapkával, de gén talányos módon a karjában lévő kutya egy foxterrier volt; bizonyára összetévesztették a fajtákat. Nem tudtam türtőztetni magam, és a problémát felvetettem az újságolvasó férfinak, németül érdeklődve, hogy vajon jól értettem-e a címet. Elnevette magát, és angolul válaszolt. Nem, szó sincs kutyákról a cikkben, a boldog jelentése az én nyelvemen happy-t jelent, a cím: 0, fortunate England! pedg arra utal, hogy milyen szerencsés Anglia, amelynek ilyen reményteljes koronahercege van. Magyarország is királyság, tette hozzá szomorúan, de csak egy régense van. A magyar korona senkinek a fején sem díszeleg. Jelentéktelennek tűnő dolgok sokszor összekapcsolódva jelentést kapnak az emlékezetben. Valahányszor a Duna-parton sétáltam, egy virágárus lány így kínálta áruját: „Virágok! Szép virágok!” Két évvel később, mikor az Ulyssest először olvastam, a következő szavakra bukkantam: „Nagyságos uram Lipóti Virág”, ami angolra többé-kevésbé így fordítható: „Leopold Bloom Esq”. A könyvben Bloom egy Magyarországról származó zsidó bevándorló, a Virág név a Blum tipikus magyarítása; leírásban pedig Bloom-má változott, ahogy az író Dublinba helyezte hősét. Biztos vagyok benne, hogy Joyce, aki épp oly gyorsan tanult nyelveket, mint Borrow, jó néhány szót megtanult magyarul, amikor a Berlitz Schoolban tanított. A háború előtti Trieszt akkor még osztrák-magyar város volt, és akadt épp elég magyar, aki taníthatta. (Néhányan még mindig élnek ott.) Sokan úgy hiszik, de talán hibásan, hogy Horthy tengernagyot is ő tanította angolra, amikor a leendő kormányzó Pola hadikikötőjének utolsó K. und K. parancsnoka volt. Nehéz volt elhinni, hogy csak tíz napot töltöttem Budapesten. Az utolsó estély után, éjfél környékén Annamáriával felmásztam a lépcsőkön, felültünk az egyik falra, és bámultuk a Dunán nyakékszerűen csillogó hidakat. Még egyszer megkértem, hogy énekeljen el egy dalt, amely a bál óta nem ment ki a fejemből. A magyar zene csaknem ugyanolyan különös egy idegen számára, mint a magyar nyelv, és majd olyan nehéz is. Úgy találtam, hogy ezt a dalt nem lehet megtanulni. Egy fecskéről szól, amely alacsonyan száll egy aranyló búzakalászmező felett. Elkezdte a dalt: „Érik a k érik a búzakalász”, aztán végigénekelte. De nem volt foganatja. A dallam elszökött, és ma sem tudom felidézni. ■ 26