Magyarország, 1900. március (7. évfolyam, 59-89. szám)

1900-03-07 / 65. szám

Budapest, 1900. szerda, márczius 7. MAGYARORSZÁG A könnyűvérűek. REGÉNY. 54 Irta : George Ohnet. Fordította: Zempléni P. Gyula. Vargasné friss, bájos hangja, mely fokoza­tosan erősbödött, az utczai dal refrainjét éne­kelte. Pauvres pierreuses que nous sommes! Faut etr’ gentilles. Quel tintouin! S’ decarcasser jusqu’au matin Pour satisfair’ ces monstres d’hommes: Miec’ de recett, et gros d’turbin! Thomies az arczát fintorgatta, mintha undo­rodnék a daltól. — Most már torkig vagyok a hölgyekkel, a­kik Saint-Lazare dalait éneklik! Szavamra mon­dom, ha nem veszem nőül Prévinguiéres kis­asszonyt, útra kelek a legtávolabb Kelet felé. E szalonoknak a levegőjét nem bírom többé elviselni . . . megfojt! — Csak lassan, kedves Jean, ne hamarkod­­junk el semmit. A szaladásnak a legcsendeseb­ben kell megtörténnie. —» Én már meguntam ezt az örökös haloga­tást ! Az ördögbe is, hiszen szabad vagyok talán! Ha házas volnék, elválasztanának . . . most pedig, a­mikor semmi­ sem köt le, csak egy szeszélynek vékony szála, erősebben legyek megkötve, mint egy törvényes házasság által? Olyan nincs! — Hallgasson, észreveszik az izgatottságát. — Nem bírok többé magamon uralkodni. . . jöjjön. Különben is beszélnem kell önnel. — Úgy hát jöjjön velem. Vargasné befejezte apró malaczkodásait. Jacqulinenek és István­nak azt mondom majd, hogy migrénem van, önt pedig a lakásánál leteszem a kocsiból. Általános zaj volt, mikor felkeltek, kezet szo­rítottak a háziakkal és elindultak. Alig ült le Jean a kocsiban Valentine mellé, megkezdte vallomásait. — A­mint látja, ügyeim Laigliseéknél nem valami jól haladnak, ám az ön ügyei sem álla­nak valami igen jól Prévinguiéreséknél. A szép szőke asszony összeszorította ajkait. — Mi baj van? — kérdezte szárazon. — A dolog igen egyszerű­ . . . pletykáltak magáról és Róza kisasszony valósággal dü­höng a gondolatnál, hogy az apja önt feleségül vehetné. — Mit beszéltek neki ? Hogy István kedvese voltam ? — Azt hiszem, ezt sejtette azelőtt is. — Mi egyebet hallott tehát? — Azt bajos elmondani . . . — Önnek is nehezére esik? — Még nekem is . . . — úgy hát kérdéseket fogok intézni . . . Pénzről van talán szó ? — Igen. — Egyszóval azt mondták neki, hogy ki­tartott asszony vagyok? —• Valami ilyesfélét. — És ő visszamondta önnek? — Azonnal. Bevallom, hogy rokonszenve, a­melyet ön iránt érez, e miatt nem igen csök­kent. Nagyon elragadtathatta őt, mert inkább nyug­talannak látszott, mint felháborodottnak, sőt azt merem állítani, hogy a­mikor azokat a dol­gokat hallotta önről, igazán szomorú volt és első benyomása ez volt: „Milyen szerencsét­lenség, hogy szakítanom kell vele — Hagyjuk az érzelmeket és vizsgáljuk a tényeket, — szólt Rétisné. — úgy­, látom, az én tejes köcsögöm földre hullott. Össze lehet-e még ragasztani a cserepeit és hogyan ? Thomies csodálkozva fordult Valentine felé : — Milyen egy nő! —Azt hiszi talán, hogy liba módjára fogok gágogni? Attól, a­mi most bekövetkezett, min­dig féltem és készültem is rá. Prévinguiérest a kezemben tartom ... a ruhámnak még csak a szegélyét sem érintette meg, már pedig az olyan korabeli és jellemű férfiúnál ... ha va­laki olyan, mint a­milyen én vagyok . . . min­dig vezetni lehet, történjék bármi is. Reám­ nézve az egész kérdés az volt, hogy megtud­jam, mindjárt a férjemmé tegyem-e, avagy előbb csak barátommá és azután férjemmé. A kedves Róza helyettem megoldotta a kérdést. Ő nem akarja, hogy az apja elvegyen engem . . . most. Sokkal büszkébb, sokkal gyöngédebb érzésű, a kicsike iránt sokkal jobb indulatú vagyok, mintsem hogy a legkisebb kellemetlen­séget akarnám neki szerezni. A kellő pillanat­ban Ő maga fog hozzám eljönni és ő fog kérni, hogy szabályozzam a helyzetet. Arról majd gondoskodom aztán és igen jó leszek hozzá, hallja, Thomies ? Hiszen ön előtt nem komédiá­­zom . . . minek is tenném ? Ön sokkal jobban ismer engem, mintsem hogy rászedhetném. Én Rózát nagyon szeretem, minden lehetőt el fogok követni, hogy kielégítsem . . . nem fogok azon fáradozni, hogy Prévinguiéresné asszony legyek, mígnem egy napon ő maga fogja nevetséges­nek találni, hogy az apjának nincs meg minden kényelme, nyugalma és tisztessége, a­melyre joga van. Látja, kedves barátom, Prévinguié­res lesz az én utolsó vállalkozásom . . . vele aztán elbúcsúzom. Harminc­két éves va­gyok, nagyon blazirt, azt akarom, hogy már tíz órakor lefekhessem, ha úgy tartja a kedvem és hogy csupa hivatásszerű kötelességből ne legyek kényben a bandával hajnalig a külvárosi kávéházakban csavarogni. A víg életnek vége, az otthoniasság órája ütött . . . mint derék polgáremberekhez illik, éljünk a tőkénkből és búcsúzzunk el a könnyűvérűektől. — Kedvesem, mi egyforma helyzetben va­gyunk, — szólt Thomies. — Mindaketten azon vagyunk, hogy exmulatók legyünk . . . életünk­nek igen méltó befejezése lesz. — És semmi sem bizonyítja, hogy a becsüle­tességnek unalmasnak kell lennie, ha azt szel­lemes emberek űzik. — Ez az én nézetem is. — Így ni, most már a kapuja elé értünk... jó éjt, Thomies. Ön felvilágosított, ezt nem fo­gom elfelejteni. Azon a ponton, a­hol én ál­lok, egy hibás intézkedés mindent elronthatott volna. — Mit­ szándékozik tenni ? — Egyelőre egyszer s mindenkorra szakitok Istvánnal. — Nagy lármát fog csapni. — Arra számitok . . . Prévinguiéres meg fogja hallani. — Ah! Ah! Tehát nehéz ütegek? — Haladéktalanul. Nem száll ki? A kocsi már jó ideje áll, . . . kocsisom végre tűnődni fog, hogy mit csinálunk. Nevetve nyújtottak egymásnak kezet, Tho­mies aztán kinyitotta a kocsi ajtaját és kiszállt. X. Az inas belépett a kis szalonba, a­hol Pré­vinguiéres egész egyedül volt Rétim­ével és hal­kan jelentette: — Laiglise úr kérdezteti, elfogadhatja-e a nagyságos asszony. Valentine felhúzta vállait és oly módon rán­­czolta össze homlokát, hogy ez nem sok jó­akaratot jelzett. — Mondja neki, hogy rosszul érzem maga­mat — felelt hideg hangon. Prévinguiéres nyugtalanul izgett-mozgott a székén és aggódva nézett a fiatal asszonyra. — Hiszen tudja, hogy a kocsim a kapu alatt áll ? . . . — És aztán? — Ő megismeri. — És ha megismeri ? Nem fogadhatom-e azt, a­ki nekem tetszik, és nem mutathatok-e ajtót annak, a­ki nekem nem tetszik? Szemrehá­nyással akar ezért illetni ? — Oh dehogy! — Fél talán Laiglisetől? — Már­mint én ?! Prévinguiéres büszkén nevetett, mint az olyan ember, a­kit gazdagsága véd. Mit félhetne ő Istvántól ? Épp ellenkezőleg, az elmozdított sze­retőnek mindenre készen kell lennie. — Tegnap óta háromszor járt itt és az aj­tóm nem nyilt meg a számára. Azt hiszem, ha van egy kis modora, meg fog engem kí­mélni attól a kellemetlenségtől, hogy magam­nak kelljen őt elküldenem. — Ö szereti önt! — sóhajtott Prévinguiéres. — Ö boldogtalan . . . (Folytatása következik.) KÜLÖNFÉLÉK. Szépitőszerek XVI. Lajos korában. Egy ár­verés alkalmával, melyet a párisi Drouot szállodában tartottak, a régi könyveknek és kéziratoknak egész halmaza került eladásra. A megsárgult papirosok között egy avult könyvet találtak, melynek bőrkötése hajdan fehér lehetett, és czifrán kidolgozott vas­kapcsokkal van ellátva. E könyvben a legelegánsabb párisi illatszerkereskedés jegyzetei vannak együtt. Fel van benne jegyezve minden szállítmány, melyet XVI. Lajos és neje, és egész udvara használt. Mária Antoinett, a szép és ifjú királyné nagy ked­velője volt a piperének. Francziaországba való meg­érkezése után nagymennyiségű hajport, kenőcsöt és illatszert használt el. Példáját természetesen követték az udvarhelgyek is, kik közül a legidősebb 25 éves volt. Az özvegyeknek férjük halála után hat hónapig nem volt szabad semmiféle kendőző szert használ­­niuk. A parfümök abban az időben igen erősek voltak és a mostani ízlésünk szerint nem lehettek kellemes szaguak. A legelőkelőbb hölgyeknek mosusz-, jázmin-, narancsszaguk volt. Maga a királyné igen erősen illatozó jázmin-kivonatot használt, míg férje inkább a narancs és az ámbra­­illatot kedvelte. Hogy mily nagy mennyiségben használtak el illatszereket és kendőző szereket erről a következő statisztika ad fölvilágosítást: Tizenkét font rózsapomádé és tizenkét üveg jáz­min-parfüm kellett a királyné számára. — Két tuczat rouge-carmin tégely arczkenésre és egy tuczat tégely az ajkak sötétebbé árnyékolására Ormonde márkiné részére. Ötven font Iriszpor a királyi gyóntató­atya, Tilleul abbé számára. Tizenkét doboz púder, ugyanennyi tégely és ugyanennyi üvegecske czitrom parfüm Lamballe herczegnő részére. Polignac her­­czegnőnek 100 doboz á la rose, tizenkét doboz hal­vány rouge és kék­ kobalt, a halántékok és nyak festésére. Ő felsége a király számára ámbra- és narancsillat és au muse l'ogpor. Ha a pipereszerek aránylag nem is kerültek valami sokba, az a sok üveg és doboz, mely egy-egy úrhölgynek vagy piperekedvelőnek az asztalán fölhalmozódott, min­denesetre tekintélyes összeget képviselt. Az a tompa kis kosszerű eszköz, melyet a kendőzésnél használ­tak nagyobbára ezüstből vagy aranyból volt készítve és drágakövekkel kirakva. Artois herczeg számára a parfümkereskedés 3000 koronáért szállított egy ilyen eszközt. A dobozok és tégelyek drága anyag­ból készültek, többnyire aranyból, és gyöngyökkel és drágakövekkel voltak ékesítve. Kannákat és mosdóedényeket aranyból, ezüstből és igazi hegyi­­kristályból szintén nagy mennyiségben rendelt az ud­var. Egy-egy ilyen értékes piperetárgy néha egész vagyonnal ért föl.* A háború és a babák. A délafrikai háború sa­játságos hatását lehet észlelni az angol kerületi anyakönyvekben. A hazafias szülök ugyanis elősze­retettel adnak reményteljes csemetéiknek oly neve­ket, melyek a transzváli háborúval valami vonatko­zásban vannak, így a lancashirei kerület egy népes városában egy kis világpolgár »Mafeking« város ne­vét fogja büszkén a magáénak vallani. Sok gyerme­ket »Volunteer«-nek (önkéntes) neveztek el haza­fias szülei, ámbár a babáknak még nem igen volt alkalmuk harczkészségüket elárulni. A csaták neveit előszeretettel választják keresztnév gyanánt, különö­sen pedig azt a két-három csatát, melyet az ango­loknak sikerült megnyerniük. Egyike a legkedvesebb fiúneveknek a­­'Glencoe«, míg »Dundee«, »Elane« (Elandslaagte helyett, melyet túl hosszúnak talál­nak) és »Belmont« kedvencz női nevek gya­nánt szerepelnek. Egy leánykát, ki a napok­ban Londonban pillantotta meg a világot, a kissé korainak tetsző Roberta­ Pretoria névvel örvendez­tették meg büszke reményekkel eltelt szülei. «Bloem­fontein »-re azonban még a legvérm­esebb apa se merte gyermekét kereszteltetni, annál több jövendő­beli katona viseli már a Kimberley nevet. Egy bir­minghami szatócs a legújabban ismét jó hangzásúvá vált Cecil Rhodes Robertson nevet adta újdonszü­­löttének. A csatára vonatkozó nevek kedvelése kü­lönben már régibb keletű Angliában. A szudáni há­ború alatt sok gyermek kapott «Omdurman, Gor­don, Kitchener» stb. nevet, sőt az anyakönyvekben itt-ott az Ozmán Digma név is előfordul, mely pedig nem nagyon kedves az angol füleknek. Nagyon gya­kori most a Bobs, Buller, White, Badou és Durban név és pedig nemcsak mint keresztnév, hanem mint utczanév is. Londonban épp a napokban egy sétányt Methuen-sétány­-nak neveztek el. 18

Next