Magyarország, 1901. december (8. évfolyam, 285-308. szám)

1901-12-01 / 285. szám

Mit akarunk? Budapest, dot. 30. Rámutattunk minapában e helyen arra a sajátszerű jelenségre, hogy a felirati vitának nem volt határozott iránya. Csa­lódnánk, ha azt mondanék, hogy ebben egyedül az új országgyűlés hibás. A nem­zeti képviselet, ha nem is egészen hű tükre a nemzet lelki állapotának, nagy­ban és egészben annak gondolkozását, vágyait, törekvéseit egyesíti magában, és így, ha a parlament nem képes valamely határozott irányt fölmutatni, akkor az annak a jele, hogy magában a nemzeti közakaratban sincs kialakulva valamely egységes, határozott irány. Ez a tétel nem annyira akadémikus, mint a­milyennek első tekintetre látszik, sőt azt mond­hatjuk, hogy nemzetet nagyobb baj, vég­zetesebb szerencsétlenség alig érhet, mint ha nemzeti létének, állammá való szervezkedésének végső czélja összezava­rodik szemei előtt. Az ilyen nemzet vakon halad neki a­­ semminek; czéltalan létének ti­data megzsibbasztja akaraterejét, bénítja erélyét, lohasztja munkakedvét, csökkenti ellentállási erejét. Éppen nem akadémikus, sőt nagyon is életbevágó, fontos kérdés az, eljutott-e már a ma­gyar nemzet az akaratnélküliségnek, a czéltalanságnak ebbe a meddő, zsibbasztó, erőpusztító stádiumába ? Nemzetünknek mindig voltak határo­zottan felismerhető és szabatosan kitű­zött czéljai, vagy hogy a public­isztikában szokásos kifejezéssel éljünk: ideáljai. Voltak ilyenek Mohács előtt és Mohács után is. Sőt azt mondhatjuk, hogy ez az óriási nemzeti katasztrófa semmit nem változtatott a nemzet történeti hivatásán, csupán annak foganatba vételét halasztotta el addig, amíg a nemzet a maga lételéért való nagy küzdelmén túl nem esett. De rendeltetése, kitűzött czélja ennek a nem­zetnek ugyanaz maradt; attól a hivatástól nem tért el soha, hogy a maga szabadság­­szeretetével őrzője, oltalmazója legyen az Európa keletére szórt apró népfajok szabadságának, hogy itt megakadályozzon minden olyan úgynevezett «nagy» állam­alakulást, amely elnyomást és szolgaságot teremtsen; hogy a Dunavölgyben mag­­kőül szolgáljon a kis nemzetek csopor­­tosulásának, amely innen távol tartson minden hódítást, minden erőszakos, fegy­veres leigázást. Ezen a magkövön tört meg úgy a német, mint a török hódítás ereje, és mindenki tudja, hogy Magyar­­ország a legtöbb akadálya annak, hogy az orosz hódítás a Balkánon gyökeret nem verhet. Ebből a természetes és tör­ténelmi hivatásából folyik a magyar nem­zetnek az az örök vágya, hogy teljes önren­delkezési jogát, tökéletes állami függetlensé­gét megőrizze, vagy ha az csonka, egész épségében visszaszerezze. Mert ha a ma­gyar nemzet valamely erősebb akarat pórázára tűzetik, akkor nem képes ezt a történelmi hivatását követni és teljesíteni. A magyar akaratnak kell a Dunavölgyben, ha nem is parancsolnak, de irányadó­nak lennie, mert ha itt más nemzet aka­rata válik döntővé, az nagy veszedelmet jelent nemcsak Magyarországra, hanem mindazokra a kisebb fajokra és nemze­tekre, amelyek e tájon menedéket és hazát találtak. A magyar akarat, ha döntő, ha irányadó is, sohasem válhatik elnyo­móvá és kényszerítővé, mert ez ellenkez­nék a nemzeti hivatás lényegével, de minden más akarattal együtt kell, hogy járjon a leigázással, az elnyomással, a történelmi alakulások összerombolásáva. Csak Ausztria példájára kell hivatkoz­nunk : mennyi ilyen rombolást vitt véghez Ausztria az idő alatt, amíg akarata, ha­talma irányt adó volt kelet- Európában . A magyar nemzet tehát természetes­­ hivatásának óhajt eleget tenni, amikor függet­lenségre és teljes állami önálló­ságra törekszik. Nagy baj, ha ezt nem bírja, de még nagyobb baj, ha nem akarja. És a magyar politika zavarodottságának legfőbb oka éppen az, hogy a hatalom nemcsak arra törekszik, hogy a teljes önállóságtól megfoszsza a nemzetet, hanem arra is, hogy megfoszsza az arra való tö­rekvéstől, az akarattól is. Csak az eszkö­zök külömbözők, egyszer durvábbak, más­kor szelídebbek, de a czél mindig ugyanaz, hogy a nemzet kebléből kihaljon a füg­getlenség, a szuverén, befejezett állami élet iránti vágy és törekvés. Nem gondol­ják meg, hogy e törekvés egybe van forrva a nemzet lényegével, a nemzettel együtt él és hal. Hiába volna tagadnunk, hogy a hata­­lomnak ez a törekvése sikereket, és pedig nagy sikereket ért el. Még nem vagyunk annyira, — Isten mentsen — hogy az ideál kihalt volna, de kétségtelenül hal­ványodik. A lefolyt választások számbeli szaporodást hoztak ugyan a nemzeti jog- Támadjatok fel! — A »Magyarország« eredeti tárczája. — Ha kősirodhoz járulok, királyok Királya Te, mert töviskoronás, S a sir üres már, és tavaszvirágok E szót irák fölé: »Feltámadás!« — Kérdem remegve: Isten, kit a nép Nagy lelke szült, mi sorsa lesz hazámnak ? Föl fog támadni a nép lelke még? Támadjatok fel, halhatatlan árnyak ! S hitem magamban megrendülve bár, De a nép sorsán kétségbe nem estem. A menny két hirnöke hit s napsugár, S ők zengik a pornak: élsz, örök Isten ! Világosság bölcsője a nagy ég, S nem hagyja földünk’ a sötét halálnak ! Fel fog támadni a nép lelke még ! Támadjatok fel, halhatatlan árnyak! Mit a Megváltó egy nap szenvedett ! Keresztet, kint ő ezer évig állta, S védvén szabadságot, hont, nemzetet! Naponta százezerszer volt halála, fi­tök igaz volt: a testvériség, S ezért egész világgal szembeszálltak. Fel fog támadni a nép lelke még, Támadjatok fel, halhatatlan árnyak! És egy e nép­­ király s pór egy szivében, Miként az erdő: csöndes, mély s magas, Történetének szelleme kevélyen kering fölötte, mint a harczi sas. Mind mint vitéze, nagyja, bölcse lép Elénk é s igazságosaként korának ... Föl fog támadni a nép lelke még! Támadjatok fel, halhatatlan árnyak! Erényed, oh, az meg nem halhatott, Isten volt benned ez, s nemcsak tiéd ez: Egész világé, és megválthatod Vele a földet újra, ha fölérez . .. S nem halt meg, a közöny hideg kövét Tépd föl szivedről csak, melylyel lezártad . .., Föl fog támadni a nép lelke még, Támadjatok fel, halhatatlan árnyak ! Feltámadás lesz, — de legyen Ítélet! Bíró, a rosszra, gonoszra halál, S csak jók, nagyokra váljon örök élet, Dicsőink serge hol dicsfényben áll! S ha érdemeljük, romlott ivadék: Temess el napján a megújhodásnál,­­ Fel fog támadni a nép lelke rheg. Támadjatok fel, halhatatlan árnyak! Bartók Lajos. ■KFP’HHHMie MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1901. DECZEMBER 1. VASAR­NAP Vili. ÉVFOLYAM 285. SZÁM Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egesz évre 28 Korona. Elvek szám­ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkesztő Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Teréz-körút 19. szám Hirdetések nonp­reille számítással díjszabás szerint Lapunk mai száma 32 oldal. Észak és Kelet. — A Magyarország eredeti tárczája. — I írta : Szikszay Ferencz. Fázis, nov. 25. Nagyon okos czikket olvastam e helyen a napokban, amelynek írója kimondotta azt az örök igazságot, hogy a művészetben csak a szépnek van jogosultsága. Igaza van teljesen, ez az én hitvallásom is. Mert az igaz művészet, bár öröktől fogva csak egy nyelven beszélt, — a szív és lélek nemes nyelvén, — mégis ezt az egész világon min­denütt mindig megértették a józan ízlésű em­berek. Minél kisebb egy ország, annál inkább joga van visszakövetelni «széles e világtól» az ő nagy fiait, mert hiszen azok növelik a határait. Az az Ibsen, vagy az a Thaulow, igaz, otthon, a hazájában mindenek előtt egy-egy nagy nor­vég nemzeti alak. De a művészet aranyköny­vében mind a kettő mindenek fölött csupán mint egy-egy alkotó lángész lészen beírva. A modern művésznek első­sorban az általá­nos emberi nagy vonásokkal kell törődnie és azokat mélyen megértenie. Csak úgy érvényesül­hetnek azután műveiben a nemzeti vonósok is. Például, aki az örök­ asszonyt nem ismeri, az hiába ad nemzeti öltönyt reá. Nem lesz hű és igaz arczképe neki . . . sem írásban, sem a vásznon!*

Next