Magyarország, 1906. szeptember (13. évfolyam, 212-237. szám)
1906-09-26 / 233. szám
v"' i „TURUL“ KALANDJAI. 27 REGÉNY. Irta: SERÉNYI GUSZTÁV. — A Turul sebessége négyszázhatvan kilométer! — orditá a kormányos. — Ha matrózok! — kiáltá most Darragi — Előre! Le kell szórnunk mindent a repülőgépről, hogy könnyitsünk rajta . . . Azok már várták ezt a parancsot s néhány pillanat múlva már mindenféle tárgy röpült alá a fedélzetről a dühöngő hullámok közé. Ez sem használt. Imre fásultan dőlt neki a korlátnak, úgy tetszett neki, hogy a Turul sorsa meg van pecsételve. Barátai halványan és tanácstalanul álltak körül. — Tehát mindennek vége? — dörmögte Petersen a háta mögött. — Még nem barátom. Ha nincs más mód, kiöntjük a benzinkészletünket. Előre Jem. Nyisd fel a szabadba vezető csapokat. A matróz nem mozdult. — De uram, hisz akkor itt fogunk pusztulni. Mi táplálja a gépeket ? . . . — Tedd, amit parancsoltam, mert téged is behajítanak ! A matróz morogva távozott s csakhamar azután hatalmas sugarakban ömlött alá a benzin a hajóról. Lucy és Kalulu halál sápadtan jelentek most meg az ebédlő ajtajában, de az elnök visszatuszkolta őket. Nem női idegeknek való látvány volt az a küzdelem, amit az utasok az életükért vívtak. Egyszerre Jem feltámolygott a lépcsőn. A mérnök hozzá rohant: — Nos ? — Majdnem mind kieresztettem . . . — Szent ég, hisz alig használt valamit ! Háromezer kilóval könnyebb most a „Turul“ és mégsem hagy fel ezzel az őrült tánczcal! . . . — Nyugodj bele a változhatatlanba — szólt kétségbeesve Gaszton. — Nincs olyan! — Hát mit tehetsz egyebet? — Mir-e ? Ott vannak még az élelmiszeres ládák és hordók. Rajta barátaim! Az életünk forog kockán ! Kétségbeesett elhatározás volt, de senki sem mert ellentmondani. Lerohantak az élelmiszeres raktárhoz, emberfölötti erővel czipelték a súlyos zsákokat és ládákat a fedélzetre. Lucy és Kalulu az ebédlőben térdeltek és sírva szólították az Istent. Mikor nem csikorgott a repülőgép teste, változatlanul szűrődött be hozzájuk a matrózok zűrzavaros lármája. — Nem segít a Nagy Szellem — nyögte a néger lény. — Bizony kis Kalulu, ha ő rögtön nem segít, mindnyájan elveszünk . . . Hallod, hogy zúg a tenger ? Az lesz a mi közös temetőnk, ha nem tudnak elég súlyt kidobni. Imádkozzunk Kalulu a jó Istenhez. Ő erős, ő hatalmas. Amaz tévetegül nézett rá, csak féligmeddig értette a beszédét. — No, imádkozz, hogy az Isten oltalmazzon mindnyájunkat . . . A néger lány hevesen felugrott és átölelte Lucyt. — Isten veled, fehér lány. Mindig szerettelek ... Téged és a fiatal francziát. Lucy a térdeplőre rogyott, monoton morzsolta az ima szavait. Feje kábáit volt. Nem értette, nem tudta már, mi történik körülötte. A Turul iszonyúan forgott — minden bordája recsegett. Kalulu sápadtan felkelt Lucy mellől és észrevétlen osont ki a folyosóra... Mintha ketté akart volna válni a Turul teknője: nagyokat roppant és a kajuteok ablakai izzó-porrá repedeztek. Még pár perczig tartott ez a rettentő állapot, azután hirtelen, váratlan, átmenet nélkül gyengült az elemek küzdelme s ebben a pillanatban magasra szökött fel egyszerre a repülőgép. Kijutott a levegőtölcsérből, utasai megmenekedtek a halál torkából. Milner és Gaszton boldogan siettek le a nőkhöz. Pierpont néni ájultan feküdt szobájában egy kereveten, de Lucy ápolása csakhamar magához térítette. Gaszton halálát kereste, feltűnt neki, hogy sehol sem látja. Lucy csak annyit tudott mondani, hogy együtt voltak az imént, de azután nem tudta, hova lett. A francxia izgatottan sietett el; az ajtóban Darragival és Funkellmannal találkozott. Azokat is meglepte, hogy Kalulu szó nélkül távozott Lucy mellől. Izgatottan keresték mindenfelé; tűvé tették érte az egész repülőgépet. Kétségbeesve álltak meg. Gaszton homlokán hideg verejték gyöngyözött. Újra elől kezdték. Sehol semmi . . . — Kalulu, hol vagy ? — ordította, mint egy őrült. Nem felelt senki. Most épp a Kalulu szobácskájában voltak. Az ő ruháinak illatával volt tele ez a helyiség. Most az ablakra pillantott Gaszton. Az üveg ki volt törve belőle s az egyik üvegcserépen egy fönnakadt csipkefátyolt lóbált a szél . . . Kétségtelen volt, hogy a szegény szomorú néger leány alávetette magát az ezer méteres mélységbe. Feláldozta önmagát egy perccel azelőtt, hogy a vihar elcsitult. Mintha tüzes fogóval tépték volna a franczia szívét; agyát mintha szétfeszítették volna a rettenetes gondolatok. Ajkaihoz szorította az utolsó emléket, a csipkerongyot, azután elhagyta ereje és egyetlen hang nélkül, ájultan rogyott össze. II. FEJEZET. Nincs benzin. Kalulu elvesztése végtelenül elszomorított mindenkit. Csak úgy ődöngtek a fedélzeten. A repülőgép egy ideig ott czirkált még a szerencsétlen hely felett, de nem akadtak többé nyomára sem a hű leány testének. Elnyelte a tenger. Gaszton lázas betegségbe esett, rémlátásai voltak. A többiek is úgy lézengtek össze-vissza, mint a holdkórosok. Még Dumpell is békét hagyott Funkellmannak örökös vitatkozásaival, s maguk a matrózok sem ejtettek egy hangos szót. A mérnök maga vezette a gépet, mely ideoda czirkált a tenger felett, de bár távcsövekkel is kémlelték a víz felszínét, mégsem leltek semmi nyomravezetőt. Bele kellett nyugodniok, hogy a szerencsétlen Kalulu valahol a tengerfenéken aluszsza örök álmát. Itt-ott néhány élelmiszeres hordó úszkált, amit a viharban szórtak alá. Ezeket most gondosan összegyűjtötték, s amelyiknek tartalmát tönkre nem tette a sós tengervíz, ismét elraktározták. Mikor ezzel is elkészültek, Imre beszólt a kormányoshoz: — Tamás ! Mihamarabb véget akarok vetni ennek a szomorú utazásnak ... Haza akarok menni. Mindnyájunkra jobb, ha minél távolabb hagyjuk a hátunk mögött ezt a rettenetes helyet... A benzinünk is ijesztően kevés, meg sem merem nézni a méretét. Most a nyolcvanötödik párhuzamos körön vagyunk, körülbelül a háromszáz és háromszázhuszadik délkörök közt. Egyenesen délnek haladva Labrador és Kanada felett, elérhetjük Buffalót és Csikágót. Tudasd elhatározásom a matrózokkal s most rögtön indulhatunk . .. Tombi arczára nehezen palástolható árny ereszkedett. Roppant váratlan volt ez a parancs neki. Ott maradt állva, mintha gondolkodnék. — Nose késlekedj ! Induljunk minél előbb haza ... A mérnök elment — a gépész még mindig mereven bámult ki a korláton. Dél felé ! Haza ? Hát melyik az ő hazája ? ... Ahol született, ott most a bitófa várja. Oda menjen esetleg a halálba ? ... És éppen most, mikor már gondtalanul kezdett lélegzeni. Egyik czinkostársa is meghalt már s ha a sors úgy akarja .. . senkinek sem fog többé eszébe jutni, hogy Telacreyt az élők közt keresse ... De hátha ? A rendőrség ezerszemű. Meglehet, hogy már fogják várni a Turult, hogy őt elcsípjék. Miért akar már hazamennia mérnök? Kezdte gyűlölni Darragit és mindenkit, aki nyugodt lelkiismerettel nézhetett a hazautazás elé. Azonban a parancs, parancs, összszoríította ökleit és Jement a kormányos kabinba; a kormánykereket 16 fokkal elfordította, (gyenge oldalszél fújt) azután leszólt a gépházba Jemnek, hogy „teljes erővel.“ Mint ki kelletlen végezte el dolgát, leheveredett egy bőrkerevetre s úgy töprengett a borús jövő felett. Mindjobban megérlelődött lelkében az a tudat, hogy a Turulnak nem lehet, nem szabad még haza jutnia... A kormányos arcza rettenetes volt e pillanatban a tehetetlen dühtől. Úgy tetszett, hogy mit sem tehet a Turul ellen, amelynek orra dél felé volt fordítva és feltartóztathatatlanul rohant czélja felé. Nemsokára elhagyták a nyílt tengert, a legváltozatosabb jájékok maradtak el, melyeket a sarkon csak képzelni lehet, de senki sem nézte azokat érdeklődéssel. A csontig ható hideg szelek nem engedték, hogy valaki hosszabb időt töltsön a fedélzeten. A mérnök visszatért az ebédlőbe, ott találta a többieket. Funkellman és Lucy a halálsápadt Gasztont vigasztalták, de a bogarász és az elnök egy szögletben sakkoztak. Nemsokára az asztalt is megtérítették s illatos tea várta a társaságot. Erőltetve, inkább azért szürcsölték, hogy elpalástolják nyomott hangulatukat. A nap ezen a vidéken hat hónapig tartózkodik a látóhatár fölött s a horizonttal párhuzamos pályát ir le naponta. Oly rézsmntorosan estek a sugarai, hogy a villamos lámpáknak folyton világítani kellett. Most is szétszóródtak sugarai a borús kedvű társaságra. Dumpell H. Y. szórakozottságában azt sem tudta, milyen sakkfigurát mozgat, mikor uzsonna után újra leült Milnerrel a 64-es mező mellé. Számtalanszor akart a „parasztjaival „lóugrásokat“ létetni. Viszont az elnök azon kapta rajta magát, hogy azt sem tudta, fehéren vagy feketén játszik-e? Minduntalan eltévesztették a játékot, kölcsönösen belátták, hogy csak kényszerből játszanak, hát inkább abbanhagyták. Szótlanul bámultak soká a levegőbe, olykor egy oldalpillantást vetve a szegény Orleánszra. Az lehajtotta fejét a könyökére, lehet, hogy belől a lelke zokogott, de kivül a szeme lázas és kénytelen maradt ... A többiek negyedóránkat váltottak egy szót ; ez volt a legokosabb, amit tehettek. Hogy véget vessenek ennek az állapotnak, ki-ki nyugalomra tért. (Funkellman Gasztonnál vettetett magának ágyat, mert attól félt, hogy kárt tesz magában ez a vajszívű gyerek.) A mérnök távozott utolsónak az ebédlőből , megszakította a villamos lámpák áramkörét, azután kinyitotta a lépcsőre vezető ajtót és súlyos léptekkel szállt le az alsó folyosóra. Szobája tele indult, de midőn elhalad a gépház vasajtaja előtt, onnan e pillanatban rémületkeltő zajt hallott : — Szent Pátriárka, ez borzasztó . . . szaladj a mérnökért! Darragi egy ugrással a küszöbön termett és felszakította az ajtót. Egyszerre megértette a helyzetet, Jem a benzin tartály körül futkosott s egy vaslétra fokán dolgozott lázas sietséggel. A szivattyú karját mozgatta, de a nyomódugattyú szortyogó hangot adott, — egy csöpp benzin sem volt többé a medenczében ! Az egyik matrózt karon ragadta. — Mi történt ? Amazok még észre sem vették eddig urukat ; most lekapták a sipkájukat és ijedten álltak előtte. Itt valami borzasztónak kellett történnie. — Uram . . . vétkes mulasztás terhel minket — szólt rem felindult hangom .— Nem vettük észre, hogy egy széf kitágult és az utolsó benzinünk is kiömlött a szabadba... Az utolsó szavakat már sírva mondta, leborult a mérnök lábához és úgy jajgatott: — Uram, mérnök úr, vége most már mindennek ! . . . A benzin, a Turul mosdató ereje, lakjató vére tehát kiömlött a hósivatagra. Ára pár liter, ami még A csövekben czirkált csakhamar elfogy, és akkor * •» ■ . ~ ■ (Folytatása következik.) Budapest, 1908. szerda, szeptember 28. , MAGYARORSZAG 23