Magyarország, 1906. november (13. évfolyam, 265-290. szám)
1906-11-01 / 265. szám
3 litás a magyar szívekben, mert a hála érzése közelebb hozhat bennünket, mint az erőszak kényszere. Vagy talán a királyi tekintély szenvedett valamely csorbát a nagyhatalmak szemében ? ! Ellenkezőleg! Minden szabadságszerető, művelt nép megbecsülni tudja azt az érzelmi áldozatot, melyet az alkotmányos uralkodó családi hagyományaival szemben a nemzeti becsület kedvéért hozott. A hatalmaskodó önkény helyett a nagylelkűség nimbusza ragyogja most körül az uralkodó jogarát! De van a nemzet ünnepségének egy második örvendetes eredménye is. Az érzelmei, megható szolidaritása, amelyben milliók szíve összedobbant. A hőstisztelet eszményi kultuszában egy-két alacsony lelkű ünneprontó kivételével együtt érzett, együtt lelkesült az egész ország. Ezek sem mertek nyíltan, napfényben jelentkezni, csak sötétben kullogtak, mint a győztes tábor után a csatatér hiénái. De annál magasztosabban nyilatkozott meg az erőteljes nemzeti összetartozóság érzete a hazafias tömegben. Az ilyen egység a nagy történelmi korszakoknak jellemző vonása. Mert csak az egységben van erő. A közös czélokban való együttműködés és teljes összhang a nemzeti emelkedés lépcsője. A sikeres munkának egyetlen biztosítéka. Az elszigeteltség és a meghasonlás ellenben részekre tördeli és meggyengíti még az erőt is. Minő lélekemelő látvány volt, midőn idegenajku polgártársaink is eljöttek hódolni szabadsághőseink diadalútja elé! Egyházi öltönyben vezették papjaik a híveket a kisebb állomásokhoz, ahol a vonat meg se állt, csak keresztülrobogott. Nemcsak a tiszta ruhákon, az arczokon is meglátszott az ünnep. Zászlók alatt vonultak ki és akinek volt, az fel is tűzte a kokárdáját. Iskolásfiúk álltak födetlen fővel sorfalat a földiszített pályaudvaron. Néhol letérdepeltek. Egyik kezükben a levett kalap, a másikban nemzetiszinü zászlócskák. Maguk vágták ki czifra papirosból. Ezért becsesebb az minden selyemnél és patyolatnál! Szemeinkbe könyek szöktek. Ez volt a Rákóczi-ünnep fénypontja, midőn a szabadság és a béke a haza földjén megcsókolták egymást. Kétségtelen, hogy a nemzetiségi kérdés állami életünknek nyílt sebe, melyetvégre gyökerében kell orvosolnunk. Azok között a panaszok között melyek alkalmasak voltak a titkos és szervezett izgatások folytán a nemzetiségi mozgalmak felszítására, vannak jogos és jogtalan panaszok. Jogos minden olyan panasz, amely egyes polgároknak bárminő jogsérelmét foglalja magában. Ilyenek a közigazgatási visszaélések, a közszabadság lábbal tiprása, amelyet, sajnos, egyes lelkiismeretlen tisztviselők gyakran az állam külső tekintélyével fedeztek. Az ilyen visszaélések előtt évtizedekig szemet hunyt a hatalom, mert a korrupt liberális rendszer a kortes tisztviselőt a kizsarolt néppel szemben is megvédelmezte. Erélyes, de tisztakezű és a nép nyelvét és szokásait is értő igazságos hivatalnoki karral sok jogos panaszt orvosolhatnánk. Ha ezek a néppel bánni tudnak, sok lelkiismeretlen izgatásnak fészkét tiporhatják el. Csak az a panasz jogtalan, amely abból az alapgondolatból indul ke, hogy a magyar állam közjogi egységében a nemzetiségek különállást képviselnek. Ez a felfogás, ha jóhiszemű, akkor tévedés, ha rosszhiszemű : hazaárulás! Közjogi egységünk a mi ezredéves történelmi örökségünk, mert a négy folyam között fekvő földterület mindig egységes államszervezet volt: magyar állam! Még mikor három részre tépték szét Szent István birodalmát, akkor is egységes magyar törvényhozás és jogszolgáltatás uralkodott itt. Jól úgy beszéltek, hogy azokat senki ember fia nem tudja nemcsak forgatni, de még megemelni sem. Budavárának bevételénél is ott volt Guthi István és vele harczolt bajtársai beszélték, hogy buzogányával egy csapásra négy törököt küldött a paradicsomba. Ő maga sohasem említette hős tetteit, nem kérkedett erős karjával. Áldott jó ember volt, egy nagy hibájáról azonban sehogy sem tudott leszokni, a káromkodásról. Ez volt a reggeli imádsága, ez az esti fohászkodása. Hiába volt kérés, könyörgés, figyelmeztetés és a jámborok részéről gyehennával való fenyegetődzés, Guthi István uram nem hagyta abba gonosz szokását. Ez a gonosz szokás azokban az erkölcsös időkben nagy defektus volt az emberek szemében és éppen azért bár nagyrabecsülték vitézi voltát, a szegényeket gyámolító jobbját, mégsem keresték társaságát, sőt „miután a sok admonitio daczára sem akarta vala magát emendálni, Veresegyházi Tamás, Debreczen város egyik akkori prédikátora dominica Ss. Trinitatis az templomi praedikállás alatt a palam et publice megfeddette Guthi István vitéz urat káromkodó beszéde miatt és az jámbor keresztyénietek megbotránkoztatása okábul“ . . . Égi szerencse volt, hogy kurucz Guthi István nem compareált az isteni szolgálatra, labanczüzésben lévén akkor nap Szoboszló tájékán. Mert ha ott van a templomban, bizonyára éktelen káromkodással felelt volna a tiszteletes uram admonitióira. Amint hazaérkezett és barátai elmondták neki, hogy Veresegyházi Tamás tiszteletes uram kiprédikálta, rettentő haragra gyűlt ő figyelme.. Alig tudta Dohai István uram le-Mig minden más nemzet erőszakkal nyomta el és olvasztotta be az idegen elemet, addig mi harczoltunk érettük, oltalmaztuk őket s részt adtunk nekik az államéletben. Történetük azonban a nemzetiségeknek csak annyi volt, amennyivel részt vettek a mienkben. De valamint őseink bölcsesége nemcsak hazát adott a betelepedett német, szerb és román törzseknek, hanem egyúttal alkalmat is nyújtott nekik, hogy fajukat fentarthassák, vallásukat, kultúrájukat fejleszthessék; úgy kell mindehhez előzékenyen segédkezet nyújtanunk nekünk is. Hadd szolgálják velünk együtt a közös államcést és hadd versenyezzenek velünk a hazaszeretet hűségében! Szabadságunk legyen az ő szabadságuk. Hazánk az ő hazájuk! Ellenségünk az ő ellenségük! Meg kell értenünk egymást, hogy a közös veszedelem nyomása alatt el ne pusztuljunk! Szakítani kell azzal az éles hanggal és beteges érzékenykedéssel is, melylyel az országgyűlés hevesebb temperamentumai minden nemzetiségi felszólalást fűszereznek. Ne végjük egy kalap alá a jogos panaszt a rosszhiszemű izgatással Toroljuk meg a szabadság minden sérelmét, de ne tegyük függővé azt nemzetiségi szempontoktól, mert közös sérelmünk az. Szelídülnünk kell modorban, hogy összecsiszolódhassunk. Mert ha mi évszázados közjogi küzdelmeinket és állami önállóságunk nagy harcsát sikeresen akarjuk befejezni, nem állhatunk harcban egyszerre az egész világgal. A kamarillával, az osztrák túlkövetelésekkel, saját nemzetiségeinkkel és az összevásárolt hazaárulókkal. Mérsékeljük tehát szenvedélyeinket türelmes fölénynyel és józan, okos politikával. A koporsó mellett még a harag is lecsendesedik a szívekben. A jóleső részvét pedig sok ellenséget békített csendesíteni valamennyire. Pedig ez az ember volt az egyedüli, aki előtt megjuhászodott a kurucr. Most is eltette tehát Guthi uram a haragját másnapra. Mikor aztán hajnalodott, átment Dohaihoz, reábizta csak úgy szóval házát, vagyonát, aztán lóra kapva elvágtatott a városból, annyit mondva csak Dohainak, hogy visszamegy a fejedelem táborába, mert neki nem való élet ez itt a jámbor, békességszerető emberek között. Jó vitézt, erőskarú vakmerő embert szívesen láttak a fejedelem táborában. Guthi István meg nem is volt már ismeretlen a kurucz vitézek közt. És miután Guthi István neve csakhamar félelmetes lett a labanczok előtt, Rákóczi Ferencz is kiváncsi volt szemtül-szembe látni azt az embert, akiről hadnagyai csodadolgokat beszéltek. Mikor Guthi Istvánt maga elé rendelte a fejedelem, a kurucz felöltötte a farkasbőr dolmányt, mely ugyancsak ragyogott a sok ezüstgombtól és ezüstláncztól. A fejedelemnek nemcsak a Guthi uram „külső perszonája“ tetszett meg, hanem „ékes ruházativá is“. Nem is állhatta meg, hogy meg ne kérdezze, hol szerezte volna ezt az értékes vitézi ruhát, melynek nem volt párja a kurucz táborban. — Debreczen városa csináltatta nékem ezt a vitézi ruhát, Nagyságos Fejedelem, — felelt bátran Guthi István. — Bizonyára vitézségedet akarta a nemes Város jutalmazni — szólt mosolyogva a fejedelem, — mert bizony vagyon azon ezüst bőven. — Nem igen azért adta azt, Nagyságos Fejedelem. Hálóczi jelszava: A hazáért és szabadságért! Ez vala jelszavad. Elnémultál örökre, ámde A szózat egyre hat. Kürtszó az, mely régen elröppent A táj szellőivel, De a völgyben visszhangja tart még, És nem is nyugszik el. Dalmay Győző: Kurucz Outlii István. — A Magyarország eredeti tározója. — Irta : Koncz Ákos. „Guild István nevű kurucznak, ki nem régen jött Törökországból, ki iszonyú, hallatlan, irtóztató káromkodó ember, egy uj farkasbőrt ezüst gombostul, lánczostul csináltattunk és ajándékoztunk.“ * Ezt a néhány sorból álló feljegyzést találom Debreczen város 1703-ik évi jegyzőkönyvében die sexta Augusti. Nem lesz érdektelen megtudni, hogy ki volt ez a Guthi István, akinek Debreczen város ezüstgombos ruhát csináltatott. Guthi István az elsők között volt, akik II. Rákóczi Ferencz zászlóbontására is haza és szabadság védelmére siettek. Edzett, harczhoz szokott ember volt Guthi István. Hatalmas szál férfiú, aki alatt még a legnemesebb paripa is meghajlott. Kardjáról, buzogánya MAGYARORSZAT Budapest, 1906. csütörtök, november