Magyarország, 1907. február (14. évfolyam, 28-51. szám)
1907-02-01 / 28. szám
MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1907. FEBRUÁR 1. PÉNTEK XIV. ÉVFOLYAM 28. SZÁM. Előfizetési ára negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Egyes szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Hirdetések milliméter számitással dijszabán ésarint. Főszerkesztő: Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal Teréz-körút 19 ez. Polónyi búcsúzása. Budapest, január 31. Akiben csak a legcsekélyebb tárgyilagosság van, be kell, hogy ismerje, hogy Polónyi mai visszavonulása mind méltóság tekintetében, mind államférfiul magas mérték szempontjából minden kívánalmat teljesen kielégített. Nem volt a képviselőháznak egyetlen árnyalata sem, amely nem a legnagyobb elismerés hangján nyilatkozott volna meg Polónyinak önérzetes és amellett mindvégig tapintatos és szerencsés kijelentésein. Konstatálni kell, hogy Polónyinak erkölcsi integritását az ellene indított hajsza egyáltalán nem érintette. Ezt a mai búcsúzás méltósága és a képviselőház kiérezhető egyöntetű hangulata teljesen beigazolta. Ennek konstatálása nem elébevágás a bírói ítéletnek, hanem szilárd hit és bizalom abban, hogy Polónyiról az ellene szórt rágalmak vissza fognak pattanni. Mi teszi ezt a hitet és bizalmat indokolttá ? Először is az, hogy barátai és párthívei előtt rendről-rendre feltárta a volt igazságügyminiszter az ellene szórt rágalmak teljes tényállását, ismertette hitelt érdemlő bizonyítékait és ezekből kiderült, hogy csak alaptalan és lelkiismeretlen hajsza az, amit ellenségei ellene indítottak. De tény az is, hogy maga a vádló, a volt polgármester is, akinek tudnia és ismernie kellett Polónyi szereplését, kijelentette, hogy neki semmiféle adatai és bizonyítékai Polónyi ellen nincsenek. De egyáltalán feltételezhető-e, hogy Polónyi, aki oly éles harcrokban állott évtizedeken keresztül ellenfeleivel szemben, nem találkozott volna ezen idő alatt konkrét, valamely váddal, amelylyel őt lehetetlenné akarták volna tenni. Feltételezhető-e az, hogy őt megkíméljék és ha tudnak reá dinamáló dolgokat, azokat elhallgassák évtizedeken keresztül ? Mindenkinek, barátainak, minisztertársainak fel kell róla tételezni, hogy jellemét érintő kérdésekkel ő nem terhelhető. Hiszen ez a feltételezés becsületbeli kötelesség mindenkivel szemben, nemcsak egy olyan egyénnel szemben, akit a közbizalom miniszteri székbe emelt Egy miniszter lehetne csak Vogelfrei! Ez lenne minden pimasz ráfogás és hajsza által egyszerre diszkvalifikálva. Nem, hiszen erről mind szó sem lehet. Hanem tudjuk, hogy Polónyi metsző és éles ember. Az a rendszer, amely összeszövetkezett, hogy a régi uralmat visszaállítsa, kíméletlen vad támadással rontott reá. Nem azért, mert elhitte, hogy oktalan vádjainak hitelt adnak, hanem azt gondolták, hogy a hajsza majd kellemetlenségeket szül és hangulatot csinál. És akkor elő lehet állni a tartogatott titkos fegyverrel, az udvarnál befeketítő levéllel. Ez majd aztán ledönti a nemzeti küzdelemnek ezt az erős bástyafokát. Hát nem döntötte le. Polónyi ugyan a miniszteri székből eltávozott, de se munkaereje, se értéke, se erkölcsi integritása egy szemernyit sem veszített. Mint maga mondotta ma, egy sorral hátrább áll csak, de ugyanazon elvekért és ugyanazon eszmékért küzd továbbra is, amelyekért eddig küzdött. Hát mennyivel nagyobb Polónyi, ha miniszter, vagy nem miniszter? Ilyen kaliberű embereket nem a miniszteri szék emel, amely nagy méltóság és hatalmas működési tér, de csak azokra nézve bír értékmeghatározó jelentőséggel, akiknek a miniszteri szék ad észt, nimbuszt és tekintélyt. Enélkül pedig mindjárt visszaesnek a mindennapiság homályába. Polónyi anélkül az állás nélkül is nagy parlamenti erő. Szava, súlya, jelentősége az ellene indított hajsza miatt egy cseppet sem veszített. Ő nem bukott meg, csak a miniszteri székből távozott, barátainak rokonszenve és az egész Háznak elismerő érzelmei mellett. — Én azt mondom, — rikácsolta, — hogy egy cseppet se sajnálja, hogy nem láthatja azt a komédiásnét. Csepürágók ebbe a rossz faluba is eltévednek néha. Kár értük egy lépést is tenni! — Csepürágó?! Fodor Irén csepürágó?! Simonicsné tisztára azt hitte, hogy az öreg asszonynak meghibbant az esze. Szoboszlayné a szemüvege fölött gúnyosan nézett rá, kitalálta, hogy mit gondolnak róla. — Ne higgye, hogy megbolondultam. Azoknak ment el az eszük, akiket Fodor Irén megbabonázott mindenféle praktikáival. Mert olyan ez a művészfajta, hogy mindenkit megront, aki a közelébe jut. De én tőlem írhatnak az újságíró urak, amit tetszik, előttem nem több ő, mint az a vándor komédiás, aki kifeszített ponyván bántja a czigánykerekeit,et a szájtátó publikum nagy gyönyörűségére. Hogy nagyobb árt fizetnek az ő ugrálásáért ? Hát én Istenem . .. bizonyára jobban is rászolgál... Elég az hozzá, hogy nincs az a hatalom, ami rábírhatna, hogy megnézzem az unokámat. Ki volt mondva. El volt árulva a nagy titok. Visszavonni többé nem lehetett. De annál többet aztán nem is tudhatott meg a kandi kis Simonicsné minden naiv furfangja daczára sem. A nagyasszony lelke, mint a régi almáriumok titkos fiókja, melynek zárjához hiába próbálnak bármilyen kulcsot, sohasem nyílott meg többé. Hanem attól a naptól kezdve, ha lehetséges, még nagyobb áhítattal tekintett az öreg asszonyra, kinek múltjában megrázó tragédiát sejtett. Nemsokára aztán leverte a betegség az utolsó sugár. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: Vécseiné Jankovseh Zsusza. Nehéz betegen feküdt egy öreg asszony szűk, orvosságszaggal telített szobában, hol egyedül vívta nehéz tusáját a halállal, mely már ott leskelődött valamelyik sarokban az áldozatára. Egy jó lelkű asszonyka, valami írnoknéféle, aki közvetlen szomszédságában lakott, gyakran betekintett hozzá, hogy nincs-e valamire szüksége, de csak nem olyan az, mintha az embernek valaki vérbelije van mellette, aki állandóan gondozza, ápolja, az utolsó nehéz órában a szemeit lefogja. Olyan valakije pedig ennek az asszonynak nem volt. Egymagában élt Istennek ez eldugott fészkében már évek óta, nem közlekedve senkivel, csak éppen a kis Simonicsnéval, aki tiszteletteljes hódolattal közeledett hozzá, mert nagy szegénységében is olyan előkelőség jellemezte minden tettét, szavát, mozdulatát, mely gyanittatni engedte, hogy valaha jobb napokat látott ez a szegényesen öltözködő, szikár, őszhajú úri asszony, kiről csak annyit tudtak, hogy özvegy és az ura régi, történelmi név viselője, volt. De hogy mikor halt el Szoboszlay Adám, vannak-e gyermekei, atyafia, arról nem beszélt soha senkinek. Csak egyszer, a kitörő indulat egy ellenőrizhetetlen pillanatában felejtkezett meg magáról annyira, hogy elárulta, hogy egy leányunokája van, aki valamelyik budapesti színháznál „komédiásné“. A dolog úgy történt, hogy a kis Simonicsné újságot olvasott fel neki egy vasárnap délután. Valamennyi lap színházi rovata akkortájt a Fodor Irén nevével volt tele. Őt magasztalták a kritikusok kimerítve dicshimnuszaikban az elragadtatás minden képzelhető kifejezését; ő miatta kaptak hajba a nagy és kis színházak direktorai, mindenik a maga számára akarva megnyerni őt „Üdvösködnek. Az asszonyka elolvasván a czikket, szinte megittasulva tekintett, öreg barátnőjére, akinek kezeiben most félelmetes gyorsasággal kezdtek mozogni a csillogó kötőtűk, mintha attól függne a lelke üdvössége, hogy a vastag gyapotharisnya, amit mosónőjének karácsonyra szánt, még e verőfényes októberi délután készen legyen. — Én Istenem, de csak nagy dolog is az a szegénység! — sóhajtott fel Simonicsné naiv őszinteséggel. — Miért ? — igazított egyet szürke kárász kendőjén az öreg asszony. — Miért ha nem lenne minden garasunk kiszámítva, ha nem vett volna fel az uram ebben a hónapban is előleget a téli fára és szénre, most nem hagynék neki békét, míg el nem vinne Budapestre, hogy Fodor Irént a „Csodakút“-ban megláthassam. Ami erre következett, azt, bár meddig éljen is Simonicsné, soha el nem felejti. A mindig nyugodt, helyes modora urina teljesen kijött a sodrából. Az arcza egyszerre tűzlángban égett, mintha a lebukni készülő nap minden sugara reá tűzött volna, szemei szikrákat szórtak és összeszorított öklével olyat sújtott az ablakpárkányra, hogy Simonicsné felugrott ijedtében. Lapunk mai száma oldal*