Magyarország, 1917. április (24. évfolyam, 88-112. szám)
1917-04-15 / 100. szám
Budapest, 1912. vasárnap', április la 'MILSZABOSSZA& Petőfi regénye . Petőfi Sándor nem irt különb prózát, mint ama korszaknak legjobb' irói, a Nagy Ignácok, Kuthy Lajosok. — míg a költészet nyelve olyan, mint az örökös hó a lomnici csúcson, a prózairás és stílusa változékony, mint valmely ledér nő szerelme. A Petőfi prózája éppen oly régi módi krinolinban jár, mint a Magyar Titkok egykorú illusztrációin a dámák a pesti utcákon. A próza-iró Petőfi nem tudja elhagyogatni kortársait, bármennyire megveti e kávéforrásoknál lézengő szélhámosokat és fodrászokat. Eugen Sue és Xavier Montepin, valamint Ponson du Teraill, a népszerű írók messzi ! Franciaországban, a Rocambole című re-gényt nem tudja befejezni írója a közkedveltség miatt, halála után is feltámad a párizsi fortifikációk vakmerő csavargója (mint a nemrégen napjainkban a Zigomárok és Nick Carterek), igen megérthető tehát, hogy az eredetiség felé nem nagyon szárnyaló író urak a régi kávéházakban kinyújtották kezüket a készen lévő sablonok és patronok felé. Az a szakállas, kürtőkalapos, nankingnadrágos dalia, aki a Magyar Titok elandalító illusztrációin, a legváltozatosabb hősi és szerelmi kalandok közepette a szerző. Nagy Ignác képmását vonja emlékezetünkbe (holott a regényíró maga tintaszagu, dohos kabátú, sánta emberke volt, aki tíz órát ült naponta íróasztalánál és kalandja oly kevésbbé volt, mint egy belvárosi keztyűsnek), ez az ön-ideál, ez a minden emberi külsőség alatt lappangó komédiás, a Sárkányölő ,vagy Casanova e korszak valamennyi regényének a hőse. Tehát a jó Petőfi Sándor, aki titokban éppen olyan rossz színész volt, mint sokan az elmerült Magyarországon, regénye hőséül szintén önmagát választotta. Ah, nem volt félisten, ember volt, képzelődő a szarkát a nap tekintetének bíborában,és a szarka csörög a melegítő égő fény tisztaságában — ha csörög a szarka, az azt jelenti, hogy az Után jön valaki. A szarkának Úgy, sincsen egyéb haszna, csak ez, Mihály hallja messziről az állat csörgető szavát: valaki jön az utón a hatok közül, de vájjon mind a két kezét, mind a két lábát, mind a két szemét hozza-e magával? ! Azt mondja Mihály : , ,- | : — Már az én etetőmben alighanem sohase lessz olyan idő, hogy én pénzt hajítsak a cimbalomra, aztán zöngettessem a hangászokat. Íó, bár a legkülönb a régi Pest valamennyi gavallérja között. Hóbortjait, külső félszegségeit két generáció is majmolta, míg manapság már alig látni Petőfi maszkjában szaladgáló költőt vagy szobafestőt. A regény címe A hóhér kötete és Petőfi kevésbbé ismert művei közé tartozik. A regény Hőse Andornak Máté. A harmadik lapon már ráismerünk: ilyennek látta magát rejtektükörében Petőfi Sándor. Régi igazság, hogy önmagát nem tudja megírni bőven és igazságosan senki sem. Sokszor mondták, hogy az volna a legérdekfeszítőbb olvasmány, amelyben valaki hazugság nélkül elmondaná tetteit és gondolatait egy hosszú életen át A naplók és emlékiratok többnyire kócból, festékből és csizma- sarokból összeállított önarcképeket mutatnak. Még a Raszkolnyikov szerzője se irt meg mindent pontosan. Az Andornak! Mátéféle regényhősök pláne olyan színészfigurák, akiket tetszelegve néznek fényes köntöseikben sétálgatva az Írók hónapos szobájuk ablakából, amíg maguk mezítláb töltik napjaikat, csizma hiányában. Ott járnak e ropogós elképzelések karcsú derékkal, gondtalan himbálózással, defik módjára a régi Pesten, a hölgyvilág szívére szorítja a kezét és a kis, állszalagos kalapka alól meglepett ad! repül, a kaland oly bőven terem, mint a subagallér, a fehér mellényzsebében csupa aranypénz rejtőzik, a szívben az oroszlán bátorsága, a karban Herkules ereje, amíg a regényíró, aki önmagát emigy felöltöz- tetve, hódítani küldte az Aranykéz-utcába, azért fekszik napszámra az ágyban, mert nincsen dolmánya, amelyet magára vehetne. Andornaki Máté körülbelül olyan módon forgolódik a nők komi, mint Petőfi Sándorról regélték a pókhálós szemű kartársak a József utcai kuglizós kiskorcsmában, ahol a város legöregebb irói spriccelt ittak az időtájt, midőn én Pestre utaztam és falusi gavallér módjára bemutatkoztam kár, hogy vidáman haladna rajtuk egy-egy kocsi, népek sem láthatók, kiskapuk nem nyílnak, néha egy öreg kijön a házból, topog a kút felé vízért a töröttszájú kancsóval. Csak néha itt ott egy-egy kip-hop, valamin hát mégis csak dolgozik valaki olyasmin, amit már nem lehet elhalasztani. Másfelől van bedőlt kerítés, elromlott téglajáró, minek a kövei vagy eltűntek, vagy lekivánkoztak az árokba, de hát így van ez most mindenfelé, hogy, hanyagabbra válik a ház környéke, nincsen, aki csinálja, nincs is, hogy mivel csinálja. Ma egyik tégla, holnap a másik mond búcsút, régi, a hegytetőn gazdátlanul hagyott várak sorsa volt ez egykoron. Néhol gyerekek azutcán, a dóléjáték már elmaradt, a dólé könnyen beüti az ablakot s az ablak ma drága, bármilyen kicsiny is. A ruhák ócskák rajtuk, a szegénypiacot szerezték, némelyikén az is éppen csak hogy van, az ilyen a boltajtó sarkába húzódik, ahova a napfény odaszolgál a szél meg nem. /Az apró magyaros, patkós csizmákban nem topog már egy sem, ennek is vége van,a nagy sipkákkal együtt. Egyiknek van vagy öt gukkergolyója, a többi csodálkozással nézi ezt a nagy gazdagságot. Embert nem látni. Ritkaság, hogy egy civilruhás legény kilép egy kiskapun, egy asszony kíséri a küszöbfáig. A beszéd csak ez.* — Ma este mégy? — Ma. — Jobb volna már, ha visszagyülnélek. — Jobb volna már, — mosolyog a legény , had se költené mögén melyt " ' Szvoboda öreg hirlapirónak. A Józsefváros, ban valamiképpen azok az emberek húzód,ak meg, akik születésüknél és jellemüknél fogva tipikus belvárosi emberek lehetnének, de már nagyon modern lett nekik a város a Szarka-utca és Buda városának címezett csárda vidékén, elvándoroltak, új hazát keresni, ők tudtak mindenféle lehetetlenséget "Petőfiről, úgy beszéltek róla a kerti asztalnál, mintha tegnap fitymálta volna tehetségüket e rosszmodorú paraszt. Az emlékezések tanyájánitt mindenki már csak a múltban élt és Nagyot, a Vasárnapi Újság szerkesztőjét tartották a legtekintélyesebb embernek a városban), e sokáig itt felejtett várromban, amely Üchtritz báró tulajdona volt, megmutatták azt az udvari lakást, ahová Petőfi Sándor behatolt és egy ismeretlen leány kezét térdeplő helyzetben megkérte. Ki tudná ellenőrizni a legendákat? Valószínű, hogy versei nem igen engedték józan lelkiállapotba kerülni a költőt, hisz még manapság is, kietlen jelenünkben kótyagosak a lírikusok, én mindig féltem őket, hogy elgázolja némelyiket a kocsi. Mikor e regényét írta Petőfi, Júliának híre nem jutott hozzá Szatmár vármegyéiből. De Móric barátja sem ismerheti még Rózáját, mert A hóhér kötelemű regény hősnője bizonyára nem nyer vala Róza nevet a keresztségben. „Barnapiros, mint az esthajnal. Ragyogó, mint a téli csillag.“ Ez ő, a Petőfi ideálja, a kisleány, aki után Alnidornaki nagy filkó módjára a csizmát koptatja, naponta többször is eljárt ablaka alá. Akit megkér bemutatkozás nélkül, aki az első látogatáskor sírva borul karjaiba. Ez a Petőfi típusa. (Mennyi bolondot csinálhattak a nők a szeles poétával.) De hiszen A hóhér kötele című regénynek nem is fontos a meséje. Amint a negyvenes évekbeli pesti Erikus mécse mellett a’ regényt és a nőket elképzeli, kortörténelmi szempontból is oly becses emlék, mint akár De azért nevetve mondja, mert, hogy egy kis szabadságot mégis csak itthon tölthetett ezentúl aztán nem mutatkozik ember, csak a másik Utcában halad lassú lépésekkel, mint akinek nagyon ráérős az útja, egy szételvalló, öreg. Ismerős, nyugatlazott rendőr a régi világból, volt eset rá annak idején, hogy, a váltóval a fegyveres betyárra rátörte az ajtót. No, adjon, Isten, hát messzi-e? — Női nem nagyon, csak ki idle a partra. — Ott szél van. — No, — mondja — már csak megnézem a vizet. * Szűk világban öreg embernek ez időtöltés, a vizet nézni. Elhalad. A tájék megint népiblen. Azután egy idő múltán látni lehet,hogy arra előrébb, a keresztutcánál nagy, vörösbarna testek haladnak át az egyik oldalról a másikra. Szokatlan kép, sehogy sem illik ide, messziről nézve olyan, mintha még megvolnának az oláh medvetaláltatóik s azoknak a medvéi mennének ott egymásután kétlábon. Pedig dehogy, hiszen elmúlt már az is régen. Szótalan, jól megtermett muszkafoglyok ezek, jönnek valamerről s haladnak valamerre a hosszú, veres köpönyegben itten a Hébiárt basa utcájában. Régen volt az is, mikor ez a Slóbiárt itt basáskodott, de az utca fenntartotta a nevét, mert erre szeretett járni-kelni, Menyecskék után kujtorogván. No, agyon is verték érte a halászok, de ez is igen régen volt, mert lassú oroszok járnak itt a hosszúveres felöltőben, mert most így fordult a világ, hogy ilyen legyen a tavasz képe. Halk tavasz Külsőrészi kis csendes utcák tavaszát a békeidőben a lárma jelentette, a havak elolvadása után a napfénynyel rájuk köszöntött Amíg hó van, csendesen siklik az alacsony szánkó, a sárban sem zörög a kocsi s a tavaszi élet még nem indult meg. Az akkor indult meg, mikor a házakban és az udvarokon a kopácsolás megkezdődött. Javítgattak, a tetőket reparálták, kerítést toldoztak, építettek is imitt-amott. A fűrész harsogott, a kalapács zörgetett, a téglák zaja hallatszott, s ahogy a kocsiról lerakták őket, itt-ott csattant a kerítés mellett a kiskertben a nyesőolló, az asszonyok tapasztották a ház oldalát s meszelték a falát, a tavasz sürgés-forgása, zaja volt ez, ami most már esztendők óta "egyre csendesebbé vált. A zaj elköltözött a frontokra s vele együtt azok is, akik a zajt csinálták. A kis csendes utcák csakugyan csendesek, el lghet köptük ődöngeni is hosszú ideig, anél.V— •— — '-4 5