Magyarország, 1922. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1922-01-01 / 1. szám

Budapest, 1922 vasárnap, január 6. MAGYARORSZÁG Clemenceau nyilatkozott a Magyarország munkatársának „Amióta nem nagyok hatalmon, sem külső, sem belső politikánál nem foglalkozom" — Emlékiratain dolgozik — Bukásának titka — Megnyerte a háborút, de elvesztette a békét — A francia nép a békeszerződéseket okolja Európa nyomoráért — Máskép kellett volna a győzelem gyümöl­cseit leszakítani — Clemenceau sohsem látta Károlyit Páris, december hó. (A Magyarország tudósítójától.) Parisban mind a mai napig csudás szép tél volt, az eső alig egy­­szer-kétszer mocskolta be gyönyörű útjait, ma volt az első igazán párisi ködös napunk ... S ez a köd szinte megfelelő miliőt kölcsönzött látogatá­somnak Clemenceaunál, a mai idők e különlegesen érdekes alakijánál. Az egész együttlét oly hihetet­lenül színpadias volt számomra, hogy tényleg úgy éreztem, mintha előbb köddíszbe burkoltak volna, aztán a köd hirtelen eltűnt és én szemben találtam magam a „tigrissel”" és beszéltem vele. Nem túlságosan számítottam rá, hogy érdemi válaszokat kapok kérdéseimre, de kerestem az al­kalmat, hogy láthassam azt, akinek kérlelhetetlen energiáját nyögjük mi és nyögi Európa nagy része. A Rue Franklin egy egészen jelentéktelen tár­házában, mélyen bent az udvarban, szinte elrejtve lakik a „premier". Egyedül lakik, elváltan él a feleségétől, s csak egy inas áll rendelkezésére. Csöngetésemre az inas nyit ajtót, várt már rám, az audienciát ugyanis előző nap kértem telefonon. Szertartásosan átveszi a névjegyemet és egy perc múlva megáll a kitárt ajtó előtt. Az elnök fogad. Kicsiny, szőnyegekkel gazdagon díszített dol­gozószoba, rengeteg könyv a polcokon, az íróasz­talon egy megkezdett írás: Clemenceau az emlékiratain dolgozik ... Beszélni kezdek a valamikor rettegett államférfiak­hoz és közben erősen szemügyre veszem. Clemenceau magas kora mellett is — ide­s­tova nyolcvan esztendős lesz — szellemi és fizikai ere­jének teljében van. 55—60 évnél semmiesetre sem nézné többnek az ember, az egész alakon végig­­ömlik az a kérlelhetetlen erő, erély, elhatározott­­ság, sőt erőszakosság, amely lényét jellemzi és szinte félelmetessé teszi. A „tigris“ nem legenda, hanem csodálatosan érdekes valóság. Udvariasan örömének ad kifejezést, hogy egy magyar emberrel beszélhet, de amikor az európai válságról, a békeszerződések által teremtett hely­zetről kérem a véleményét, szinte megtorpan és oly hangon, mi rengeteg sokat kifejez, így felel: — Amióta nem vagyok hatalmon, sem külső sem belső politikával nem foglalkozom. Figyelje meg a lapokat, a távozásom óta sem francia, sem külföldi újságok számára nem adtam nyilatkozatot. ... Amióta nem vagyok hatalmon ... Nem két­ségbeesés, mert Clemenceau lelke nem alkalmas a kétségbeesésre, inkább fojtott düh érzik a szavain, valami tehetetlen düh a nemzete iránt, amely há­­latlanul eldobta, hogy soha ne jöhessen­­vissza ... „Megnyerte a háborút, de elvesztette a bé­két" majdnem szóról-szóra ugyanígy mondja minden francia és Clemenceau el van intézve. Amint Fran­ciaország mindenkit elintéz, mert Parisban minden csoda tényleg csak három napig tart. Francia­­országnak nincsenek abszolút tekintélyei, Francia­­országban mindenki csak addig van kegyben, míg a működését célszerűnek és hasznosnak tartják, aztán, akármily nagyot alkotott, világosan rongál­­lapítják a bűnét és kérlelhetetlenül félretolják. Franciaországban nem lehet a nemzet ellen elkö­vetett bűnt expiálni sem múlttal, sem jövővel. S a bűnösség megállapításánál a szándék sohse jön tekintetbe, a lényeges, a döntő kizárólag az ered­mény . . . Itt nincsenek Napóleon-imádók és Na­­póleon-gyűlölők: itt csak kritikusok vannak és a történelmi könyvek sem mutatnak be az ifjúságnak abszolút nemzeti ideálokat. Ugyanaz a kor szobrot állít Dantonnak épp úgy, mint Robespierrenek és épp úgy, mint XVI. Lajosnak, s ha valaki azt hiszi, hogy Franciaország ma a forradalmat dicsőíti, épp úgy csalódik, mint aki azt hiszi, hogy a francia ma a királyságot magasztalja. Franciaország elismeri nagyjainak az alkotásait és szobrot emel nekik ér­­­demeikért, de megállapítja bűneiket is és ezekért guidolinbra viszi őket vagy legalább is száműzi a közéletből. Clemenceau belekerült immár ebbe a mú­zeumba. Európa mai képének megalkotója nem fog­lalkozik politikával . . . Franciaország ítélt: az, az megszerezte szá­mára a győzelmet, elvesztette a békét. Clemenceau számkivetésének módja a tanúbizonysága annak, hogy Franciaország népe a békeszerződéseket okolja Európa nyomoráért, a saját ál­tatlan éjszakáiért. Máskép kellett volna — mondják — a győzelem gyümölcsét leszakítani s a tragédia ott van, hogy ebből a helyzetből ma már nehéz a visszatérés. —-------Tehát nem beszélünk politikáról... A Károlyi-féle árulási vádra, Windischgraetz herceg ismeretes vádjaira terelem a szót. Clemen­­ceaut ez az ügy szinte bosszantani látszik és kér, jelentsem ki határozottan a magyar közvélemény számára, hogy Károlyi Mihályt sohasem látta, s egész az összeomlásig soha neki senki Károlyiról nem beszélt. Voilá! A függöny legördült. V. L Bagatel Írta : CHOLNOKY LÁSZLÓ 1. Délután " — Azt hiszem, nincs oka, hogy kellemetlen, fanyar érzéseket hizlaljon magában ellenem. Tel­jesen megértem, hogy bármely mérkőzésben alul­maradni bántó és nyugalomrabló, de viszont ne felejtse el, hogy már a játék kezdetén rendeztük egymás között, mennyi gyakorlata van önnek, mennyi van nekem, ebben az arányban meg is ad­tam önnek a viszonylagos előnyt, a játszma folya­mán is figyelmeztettem, hogy ez vagy amak a lé­pése abszurdum — és öl­ most, a döntő pillanatok­ban mégis valósággal készakarva tolja ide nekem mattba a királyát. Arra is figyelmeztettem, hogy a királynéval különösen erős vagyok és íme, pon­tosan belehozza a királyát abba az egészen egy­ügyű kis kelepcébe, amelynek az ajtaját az én királyném fogja rácsapni a fekete dinasztia utolsó sarjára. Dixi et salvavi..., legyen ennek az adar­rata szerint: — sakk és matt! —• Rendben van. Sőt a dekórumnak is elég van téve, mert a királyomat legalább nem valami tökfejű paraszt, nem valami nehézkes, buta bástya fogta el, hanem az ellenséges királyné. Ismétlem: rendben van, nemcsak azért, mert — mint rende­sen — az asszony intézte el a férfit, hanem a ma­gam igénytelen szempontjából főként azért, mert így is elértem a célomat, így is pontosan olyan jól töltöttem el az időmet, mintha én nyertem volna. — Könnyen beszél, mert a játékot nem veszi komolyan. Nem is veheti, mert nem ért hozzá. Vagy fordítva igaz?... Mindegy!... Hanem higgje el, hogy ha annyi meggyőződéssel, szeretettel és komoly ambici,faal jatsajalja,fialja*, fiáéi én, & után a játszma után, helyesebben ez után a csata­­vesztés után valósággal fizikai fájdalmat érezne. Nevessen csak minden titkolózás nélkül, a mestert a laikus nem bánthatja meg, — de egészen komo­lyan mondom önnek: néha, elalvás előtt, elgondo­lom, minő éles megbeszélések, fanyar vetélkedések fejlődhetnek ki a sakkfigurák között egy-egy érde­kesebb játszma után, amikor úgy egyedül ma­­radnak. — Érdekes! Legközelebb magam is fogok gondolkozni ilyesmin... Oh, nincs ezen mit tű­nődöd! ... A végzet ott ül a nyakunkon: az egyik fekete, a másik fehér és ... és nincs tovább!... Attól függ minden, hogy ki taszigálja őket . . . Ha legalább a színüket tudnák változtatni, mint a kaméleon, abban már megvolna az egyéni akarat­nak legalább a Csirája, de szakadatlanul és akarat­lanul is mindig ugyanazt a színt vallani,­­ bizony kétségbeejtő lehet. Mert hiszen önnek mondanom sem kell, hogy az intelligenciának szinte legelegán­sabb tulajdonsága éppen az, hogy amint fejlődik, amint nyílik és egyre teljesebbé lesz, azon módon enged is itt és amott egy-egy vonalnyit ebből és amabból a régi meggyőződéséből, . . . szóval: kap­acitál­ódik . . . Csak a marhát nem lehet ka­­pacitálni . . . Elhiszi? — Bár az utóbbit illetőleg semmiféle szemé­lyes tapasztalatom sincs, az ön kedvéért”elhiszem .. De sohase vesződjön azzal, hogy a figurákat el­rakja. Majd reggel a szobalány elintézi őket . . . Inkább arra feleljen: valóban elutazik? — Természetesen. — És mikor jön vissza? — Mi van most? . . . Augusztus? . . . Úgy a jövő május felé! Rsadhea .vatu an. .. *_A .jave jfu-­­A­n­nius tizenötödikén ugyanitt nálam, találkozunk és akkor ön­­megadja nekem a revánsot... El van intézve? — Comme 3 faut­ — Addio! 2. Éjjel — Felséges asszonyom! — Felséges asszonyom! ... A fekete király szól felségedhez! —•’ Csitt! Csendesen! . . . Egészen bizonyosa­n tudtam, hogy meg fog szólítani, de annyi kímélet­tel csak lehetne, hogy nem beszélne ilyen hango­­san. A férjem már­­alszik, a fehér vitézek is alusz­nak, csak magam vagyok ébren,... hagyja hát a győzelmes tábort pihenni! . . . Egyébként mit akar? — Nem tudom, felséges asszonyom! Szavamra mondom: nem tudom, hogy mit akarok!... Ami­kor felséged odalépett mellém és megmattolt, va­lami olyan sajgó, gyönyörű fájdalom vett erőt rajtam! Ha volna keze felségednek, feltétlenül meg­csókolnám! . Lássa: éppen ez az! ... Ezért mattolom meg magát mindig, mert ilyen férfiatlan, ilyen akarattalan! — Ha tudná, felséges asszonyom, miért van mindez így! — Bah! ... kacagnom kell! ... De feltét­lenül kell kacagnom! . . . Vagy azt hiszi: nem vet­­tem még észre, mily sandán pislog felém?­­— É­szrevette? —• Maga öreg, fekete csacsi! — Asszonyom, ■ . • kedves, édes! Céim 4JULMa£44ÍQB a be idén!, Főként 3 Holnap hirdetik ki a magyar impénamot Sopronban Budapest, december 31. (A Magyarország tudósítójától.) A holnapi új­­esztendő napja több év óta az első olyan, amely örömet is hoz Magyarországnak. Miután évekre visszamenőleg úgyszólván mindennap veszteséget és­ szomorúságot jelentett a nemzet számára, végre egy nap, amelyen nem vesztünk el semmit, hanem ka­punk, azaz, hogy visszakapunk. Most sem valami különleges ajándékot kapunk a diadalmas győzők­től, hanem csak jogilag és papirosan kapjuk vissza azt, amit sohasem vesztettünk el. Holnap, vasárnap délelőtt, az új esztendő első napján adja át ugyanis a Sopronban székelő szövetségesközi bizottság Ma­gyarországnak Sopront és vidékét. Az átadás a fontos eseménynek megfelelő ünne­piességgel tör­tér­ik. A magyar csendő­rség már csü­törtökön bevonult a városba, a szolgálatot azon­ban csak pénteken vette át. A magyar nemzeti had­sereg első csapatai szombaton délelőtt vonultak be a városba, azonban vasárnap déli tizenkét óráig úgy a csendőrség, mint a kátéliásság­ az antant parancs­noksága alatt áll. A várost már most lobogódísz­­szel ékesítették. Vasárnap reggel valamennyi fele­kezet templomában­ ünnepi­ istentiszteletet tartana­k. A Szent Mihály-plébániatemplomban tartandó Te Deumon a hivatalos világ képviselői is megjelen­nek. Ezen az istentiszteleten a soproni dalárdákból alakított énekkar dalokat ad elő. A hálaadó istentiszteletek után a Széchenyi­ téren tizenegy órakor nagy katonai ünnepség lesz, amelyen megjelennek az antant tábornoki bizott­ságának és a magyar kormánynak a képviselői. Ezt követi a II. Rákóczi Ferenc­ úton lévő tiszti leány­nevelő intézetben tartandó ünnepély, amely pont déli tizenkét órakor kezdődik. Itt írják alá a város és környéke átadásáról szóló jegyzőkönyvet. Ebben

Next