Magyarság, 1921. január (2. évfolyam, 1-24. szám)
1921-01-14 / 10. szám
1921. január 14. péntek Budapest, II. évf. 10. (24.) szám ~ ............................. SSKffa !!S korona £ korona FelelOS SZerteSZtO ! MILOTAY ISTVÁT^y XVII. kerület, Miksa utca 7. Telefon,rözeel 68-92 Egyes szám ára 2 korona Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Követe és lelteek Irtat Len-Ivai István Budapest utcái fölé háromszinü lobogók szöktek. Vájjon mely nemzeti öröm elé dalolnak a januári szélben? Az ország harangjai mind megszólalnak vasárnap délelőtt. Vájjon micsoda ünnepet ujjonganak? Lobogók és harangok négy kőtömbnek szólnak, amelyekből művészkezek Magyarország keleti, nyugati, északi és déli területeinek jelképeit hasították szobrokká. Lobogók, harangok, kövek, lelkek: beszéljünk egymással egy kicsit ama vasárnap előtt. Nem akarunk ünnepet rontani, nem akarunk képeket rombolni. De a magyar ünnepek és kövek mintha ttílontul elhatalmasodnának a lelkeken s mintha túlságos harangszóval tompítanék lelkiismeretünk szavát, amely nem lobogókért és szobrokért, nem harangzúgásért és szónoklatokért dörömböl mellünk hasán, hanem hősi lélekért, amely cselekszik és cselekedetért, amely után aztán lenghet lobogó, zúghat a harang, föltorpanhat az érc és a kő. A Szabadság-tér szobrai lehetnek művészi alkotások s a kövek néma nyelve hirdethet magasztos eszméket. De mi lesz, ha a kövek lemondást jelentenek és ha a kövekkel elintézettnek véljük a lelkek dolgát is? A szobrok felállításának ötletét nyilván Strassburg szobra sugallta, amely a francia harag, fájdalom és bosszú hirdetője volt Parisban. Ám az a szobor akkor állott föl, amikor Strassburg egy becsületes, nyílt háborít végleges döntésével Németországé lett, olyan könyörtelenül, hogy visszaszerzésének gondolatát csak egy győzelmes revansháború távoli reménye táplálhatta. A mi Erdélyünket, Felvidékünket és déli megyéinket egy fegyvertelen néptől lopták el halottfosztogatók. Nyugati megyéinket még azok sem tudták elragadni. A mi területeink rablását olyan világhelyzetben követték el, amely folyton lángol, örökké nyugtalan, s amelyben egész országunk közeli, békés vagy fegyveres visszaszerzésének gondolata nem agyrém, hanem folytonos lehetőség. Mi lesz velünk, ha a szobrok a belenyugvási lemondás még olyan halovány visszfényét is csillogtatják s a könnyes gyászbeszédek mögött akaratlanul is az a tudat húzódik meg, hogy a haló® valóban meghalt, hogy egyáltalán halottról van szó, hogy a föltámadás — legjobb esetben — még lehetséges, de nem ma, de nem holnap, hanem soká, nagyon soká ? A négy szobor veszedelmesen hasonlít négy sírkőhöz s hát elvesztek-e már a mi területeink? Lehet és kell-e végképpen temetnünk s emléket emelnünk? A vasárnapi lobogók megdöbbentően emlékeztetnek a hírhedt gyászlobogókra, amelyek akaratlanul is azt prédikálták világgá, hogy itt gyászos, reménytelen, síró emberek járnak, nem fogukat vicsorító, öklüket szorító és ölhetetlen hitet hivő férfiak és honleányok. Távoztassuk e sötét képet. Tételezzük föl, hogy ezekkel a szobrokkal és ünnepségekkel csak emlékeztetőt akartunk odaállítani Mammon vásári temploma elé. A fölszabadulásig emlékeztessenek arra, hogy egy szent kötelesség katonái és a soha belenem nyugvás fanatikusai vagyunk, azután majd arra, hogy volt itt egy nemzedék, amely elvesztette az országot azért, mert az aszfalt városában nem állott lelke előtt az ország olthatatlan képe. A szobrok ünnepének ez volna egyetlen célja, értelme és ereje. De jaj, magyar voltunk komor távlatokkal fenyeget. Annyit szónokoltunk, lakomáztunk, ünnepeltünk, lelepleztünk, táncoltunk már testvéreink felszabadulásáért, de olyan édeskeveset cselekedtünk! Az ünneplő küldöttségek, fekete ruhák, jelvények és gyönge versek mögött vagonlakó menekültek dideregnek és keseregnek. Annyi a jelszó, jelmondat, ötlet s olyan kevés az önérzetes, férfias megmozdulás, még annyi sincs, amennyit maga Páris elvárna tőlünk. Olyan szörnyen fenyeget az a lehetőség hogy szépen temetünk,pompázatosan sírunk, rímekben esküdőzünk és dörgünk, s aztán a Szávak és könnyek melegével kifürdöttük lelkünkből a haragot és kötelességet, izmainkból az erőt, és megyünk sírvavigadni Olyan keservesen valószínű, hogy lobogóktól, harangoktól és szobroktól nem látjuk meg az országveszejtő szellemet, amely a becstelen országbolondítás után még maradék országocskánkban is tovább fertőz, tovább pusztít! Olyan baljósan erős az a sejtelmünk, hogy a sok tiltakozás közben megfeledkezünk a magyar Szokolról, a magyar erkölcsök gyógyításáról, minden erőnknek egyetlen cél delejességébe való röpítéséről s a gambettai szóról: »soha nem szólni róla/ — mindig gondolni rá!« Mi már rettentő sokat szóltunk róla. Vájjon gondoltunk-e annyit? A kövek álljanak, de a lelkek el ne aludjanak a szobrok tövében, mert akkor inkább zúzzuk össze Erdély szobrai után az itthoniakat is, vegyük ki a harangok szivét és dobjuk padlás porába a lobogóinkat. A siller Barlay, a szobrász, letette a mintázó pálcikát, mellyel még apró simításokat végzett hatalmas aktján. Mélyen felsóhajtott s a lábujjától a görögös kontyáig végigfutott tekintete a puha test gyönyörű formáin. A szeme belülről, mélyről csillant meg s a művészi kielégülés áhítatával selymezte körül alkotását, mely lelkéből az anyagba s a térbe bukkant. Az izzólámpa fehér gömbje világított műtermében, mert kinn már este volt. Barlay a műterem nagy, a művésztelep kertjére nyíló ajtaját föltárta s valami végtelen lelki ölelkezéssel bámult bele az est mámoros, kék párázásába, így tett mindig, amikor a késő estig tartó művészi elzárkózás után felszabadult. Néha fájdalmas, tört leborulás volt ez a csillagokkal telerakott magasztos firnamentum alatt, az anyaggal gyötrődő művész fáradt kétkedése, mely ámultan s félénken hajol meg az örök szépségek előtt, de Barlay most boldog volt. Érezte, hogy a legtökéletesebb művét fejezte be. Egész nap dolgozott, de most nem fáradságot, hanem valami boldog terhet érzett a lelkén, amit szeretett volna valakivel megosztani. Még egy pillantást vetett a szobrára, azután benyitott a tervező szobájába. Pár pillanatig álldogált a félhomályban. A szomszéd szobából a felesége hangját hallotta, majd egy másik női hangot, Barlay ■ lehajtotta a fejét. Elszomazodott. Négy hónapja, hogyessen a szobrán dolgozik, de a felesége még egyetlen egyszer sem kukkant be hozzá a műterembe. Pedig úgy vágyott néha a munka kétségeiben és küzdéseiben egy-egy felfrissítő, bátorító szóra. A feleségét azonban a szobrai csak a tárlaton érdekelték, amikor új toalettjében ízléssel és stílusosan éreztette, hogy a művész felesége is osztozik a sikerekben. Barlay lelke mélyén még lappangott egy kis fájdalmas, emlékező érzés, ami kínlódva fel-fel akart törni, de az asszony közömbössége s mindennapiassága visszariasztotta. Figyelt. Hallotta, hogy az asszonyok az előszoba felé közelednek, távolodó hangokat hallott s a felesége magános, visszatérő lépéseit. Hirtelen feltárta az ajtót, megállt az ajtóban s benézett a kivilágított szobába. A tekintete összeakadt a felesége tekintetével, s valami kétkedő, sajgó vágy szorongatta hirtelen a lelkét. Ha a felesége észrevenné most az arcán, hogy befejezte az alkotását, ha kiérezné a szeme csillogásából a rajongó kiáltásban kitörni készülő boldogságát! Ha kérdezné. Talán felcsillantaná még egyszer szerelmüket, mely rég a megszokottságba, az unalomba s anyagiságba hamvadt? De az aszszony hűvös közömbösséggel pillantott vissza rá. — Vacsorázni akarsz? Barlay szinte elcsodálkozva nézett rá. — Ha nem, még átszaladnék vacsora előtt Emmickhez, hazahozták az uj kosztümjét. Barlay fájdalmasan mosolyogva bólintott s befordult a szobájába. A szemébe könyek szöktek s halkan susogta : —És itt élünk egymás mellett. Miért? A műterméből halk motoszkálás hallatszott. Barlay hirtelen föltárta az ajtót Ebben a pillanatban akart kisurrani az ajtón egy karcsú fehérruhás női alak. Barlay elébe állt s elcsodálkozva mondta : — Ki az? Fiatal leány volt, fekete, elomló, lágy fürtökkel, égő nagy szemmel. Az arcát elöntötte a pir. A tekintete ijedt kéréssel röppent föl Barlay arcába. — Bocsánat... Ne haragudjon, többé nem teszem. Csak a szobrot néztem meg ... Máskor is belopóztam egy pillanatra, mikor a műteremajtót kinyitotta s bement a lakásba, mert itt leskelődtem. Barlay ámultan nézett rá. — Hát,kicsoda ön? A leány lesütötte a szemét. — Azt nem mondom meg... — És mit akar? A leány rányitotta nagy, bársonyos szemét. — Szeretem a szobrait s nagy kíváncsiság fogott el, mert tudtam, hogy dolgozik. A szeme megcsillant. — Ugye befejezte? Barlay bólintott. A leány egyszerűen, őszintén mondta: — Gyönyörű! A tekintete még rálobbant Barlayra s elfutott. Mint egy fehér szárny röppent bele a sötétségbe. Barlay utánalépett, kiáltani akart, de az ajkai csak megmozdultak. Nézett hosszan a feketeségbe, mely a fehérruhás leányt elnyelte. Végigsimította a homlokát, mosolygott. — Mi volt ez ? Talán az ifjúsága, a szerelme, a rajongása, ami most visszaröppent a lelkébe? A szobra elé állt s csordultig telve, életörömmel nézett szembe vele. A vacsoránál ráesett pillantása a feleségére, aki a jólét megszokott biztonságával ült az asztalnál. Barlay lassan evett s amíg az asszony arcát nézte, eltűnődve gondolta : •— Megmondjam-e neki, hogy már nem szeretem ? " Hogy az emlékek utolsó parazsa is kialudt a szivemben. . De aztán bort töltött magának , kiitta az egész poharat. — Minek — gondolta. — Mindegy-Másnap bekukkantak hozzá kollegái. Nagy hangon, gyanús őszinteséggel lelkesedtek, amig Barlay a sarokban állt s mosolyogva szívta a fapipáját. A szoborról előre sokat írtak, beszéltek s mikor a megnyitás volt, a kultuszminiszter — aki különben a művészethez semmit sem értett —fél perccel tovább időzött a szobor előtt. Barlay felesége kedves előkelőséggel bólongatott s mindenki csodálta az uj, zöldselyem ruháját. Csak a Barlay lelke repdesett az ünnepi, kavargó sokaságból másfelé. Hálával telten, szembehunyva keresett egy önfeledt, őszinte hevülettől csillogó szempárt,mely az erő és a siker aranykorát a lelkére szórta. Pásztor József