Magyarság, 1922. október (3. évfolyam, 223-248. szám)

1922-10-07 / 228. szám

1922 október 7. szombat Budapest, III. évf. 228. (538.) szám • Ára 16 korona Előfizetési árak: A negyedévre 560 korona Egy hóra... 200 korona Egyes szám ára 10 korona Ausztriában hétköznap és vasárnap 300 osztr. kor. Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa utca 8. szám. Telefon: József 08-90, József 68-91. — Kiadóhivatal, VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefon: József 08-92* Megjelenik hétfő kivételével mindennap. A háromszázéves enyedi kollégium írta: Márki Sándor egyetemi tanár Az elszakított Erdély minden zugából ma az ősi enyedi kollégium ünnepére zarándokolnak ifjak, férfiak és aggastyánok, hogy a három- százados jubileum napján leboruljanak a Mindenható kegyelme előtt, amely oly sok viszontagságon át is oltalmába vette az erdélyi magyarság legrégibb kulturvárát és e nagy Biementó napján megújítsák fogadalmukat és dokumentálják törhetetlen hűségüket magyar voltukhoz. Mink innen a demarkációk kerítése mögül meghatott szívvel köszöntjük az enyedi diákokat, öregeket és fiatalokat, akiknek házi ünnepe nemcsak a református felekezetnek, nemcsak az erdélyi magyarságnak összetartozását és testvéries tüntetését jelenti, de a maga szerény kereteien is a négy részre darabolt magyar nemzet kulturális és szellemi egységének nagyszerű tanuságtételére bontakozik. Az elnyomás és széttépettség homályában megmozdulnak a lelkek és összerobbannak a szívek, bizonyságául annak, hogy minden politikai és területi változás ideiglellensége ellenére egységes, oszthatatlan és halhatatlan a magyar Géniusz. Ma kétszázhatvan esztendeje, hogy Erdély tudós fejedelme, Apafi Mihály, Bethlen Gábornak akkor már negyvenéves gyulafehérvári kollégiumát kolozsvári menedékhelyéről Nagyenyedre helyezte át. Kocsárdi táborában is arra vigyázott, hogy »Istennek ekklézsiája és annak virágos kertje, a skóla, gyámolittatnék, tudván, hogy enélkül semmi állapotban levő boldogság nem lehetne.« Szerette volna, hogy »ne aludnék el a változások között is a skólai tapitás«. Pedig milyen »változások« vártak még arra a kollégiumra, mely Enyedre is bujdosva került! 1704 március 13-án a labancok majdnem szószerint végrehajtották Izabutin császári tábornoknak azt a parancsát, hogy a várost a föld felszínéről eltöröljék. Épületét, mindenét elégették, csak éppen székemét nem,mert az maga is tűz. Néphagyomány szerint a diákok A torockai Székelykő barlangjaiba menekülve is szent áhítattal hallgatták tanáraikat. Majd hazatérvén a füstölgő romok közé, gallyakból csináltak kunyhókat maguknak, leveles szint az iskolának, s a tudomány barlangban is, leveles színben is az a tudomány maradt, amely nélkül semmi állapotban való boldogság nem lehetne«. Sokáig hirdette ezt Bajcsi András uram kisharangja, melyet minden virágvasárnap meghúztak emlékezet okáért. Azonban Bajcsi András kisharangja is elolvadt 1849 januárius 8-án, mikor a lázadók újra fölégették a templomot, a kollégiumot és az egész várost. Annak a rettenetes esztendőnek elején 800-nál többen hallgatták tudós professzoraik magyarázatait; az aradi vértanuk hónapjában ennek csak a századrésze, nyolc fiú jelent meg s azok is négy üres terembe szóródtak szét. Pedig a kollégium ennyire tárva-nyitva még sohasem várta a Múzsák fiait. Szobáin nem volt sem ajtó, sem ablak, rajtuk és az osztályon keresztül végig rezgett az őszi nap enyelgő sugara, végig fütyült az őszi szél. Utóbb a tél fagyát, a hóvihart is csak holmi deszka- és papirosdarabokkal rekeszthették ki a kormos, rideg falak közül. A tudományoknak ez a nyolc kis vértanúja bizony megérdemli, hogy egy nappal az aradi nagy vértanuk sírjának, szobrának koszorulatlanul maradása után nekik, emlékezetüknek nyújtsák az első koszorút, kik ma vendégek gyanánt jelennek meg az immár háromszázesztendős intézet fényes palotájában. Azok a kisdiákok, mint valaha Tinódi Lantos Sebestyén, vagy Petőfi Sándor, körmük alá fújtak, hogy dideregve is tovább írhassanak, kicsiny szíveikben igazán érezhették a tavasz életadó melegét, mert májusban már 48-an csüggtek derék tanáraik beszédes ajkain. Tizennyolc esztendő múlva megint ezerszáz felé járt a tanulók száma, amely azóta is emelkedik. Annál nagyobb dolog, mert 1849-ben a győztes önkényuralom, hetven év múlva pedig a Trianonból győzelemre vezetett lázadás csak elemi iskolának szerette volna meghagyni azt, mit Bethlen Gábor egyetemnek tervezett. Azonban nem költemény a nagyenyedi két fűzfa meséje, amely a gyökeret vert két gerundiumról szól. Ilyen csonka husáng volt a fehérvári kollégium, mikor Apafi az enyedi földbe dugta. Kihajtott, gyorsan nőtt, meglombosodott. 1704-ben, 1849-ben hiába vágták ki, földjének elvételével most is hiába akarják elpusztítani. Böldönheverő törzsének oldalából gyökerek ereszkedtek lefelé, friss hajtások emelkedtek fölfelé. Azután ellenségei hiába reménykedtek, hogy majd csak elpusztul már, mert elvénül, kikorhad a belseje. A fűzfának azonban még a kérgében is ott kering az éltető nedv s az ágak, a lombok a legutóbbi fejszecsapások után is kihajtottak. Talán végre is belenyugosznak, hogy a fűzfának ilyen csodálatosan szívós a természetes hagyják nőni, fejlődni a maga módja szerint. Bízunk nemzetünk jövőjében, hogy a kollégium történetéből elmaradnak azok a drámai jelenetek, amilyenekkel múltjában oly gyakran találkozunk. Bízunk az Apáczai Cser Jánosok, Páriz-Pápaiak, Vásárhelyiek, Bodolák, Herepesek, Hegedűsök, Kötelesek, Zeykek, Szász Károlyok, Nagy Péterek, Gáspárok, Szathmáryak mostani utódaiban, fényes katedráik örököseiben, hogy a dicsőséges múltú kollégiumi ifjúságot az előttük újból bevágott utakon és »minden poklokon keresztül is« elvezetik háromszázesztendős mennyei céljukhoz, a nemzeti műveltség eszményéhez. Enyedet ez a kollégium tette igazán magyarrá, a Schwarze Gassét Varcsagás utcává. Itt poradéznak a város és kollégium védelmében elesett hős diákok, kiknek sírjai előtt az unokák leborulnak. Ez a kollégium adott hajlékot a bujdosásból haza szállingózó lakosoknak. Benne forrt együvé polgárok, tanárok,tanulók szíve. Huszonhárom esztendővel ezelőtt, mint a kolozsvári tanári kör elnöke, a kollégium falai közt tartott gyűlésünkön azt reméltem, hogy Erdély, a város és a kollégium kegyelete és lelkesedése a nagyban fejlődő város valamelyik közterén fel fogja állítani Erdély legnagyobb fejedelmének, Bethlen Gábornak a szobrát, ha nem hamarább, legkésőbb 1922-ben, midőn betelik az ő főiskolája alapításának háromszázadik esztendeje. De bár valóban szép alap gyűlt egybe, a szobor felállítása az emlékünnep után következő évekre marad. A szobornak azonban állania kell. Nem lehet azt majdan elég magas talapzatra állítani olyan országban és olyan városban, mely megmaradását mindenkor a nemzeti eszméhez való törhetetlen ragaszkodásban találta, így kívánja az idő lelke s magának a dicsőséges múltú intézetnek minden hagyománya, még a nagyenyedi két fűzfa is, melyet két korában gerundiumnak neveztek; csakhogy ezt a deák-műszót, deákszerszárpot a deákosság korában is az ellenség hátához verték. Még magasabbra emelik ennek a szobornak talapzatát, ha háromszáz esztendős hagyományaikhoz híven elüljárók és tanárok a vallásosságot ápolják. Azt a vallásosságot, mely kollégiumuk nagy alapítóját egy és ugyanazon vasárnap elvezette az akkor neki és nem cseheknek hódoló Pozsony három különböző felekezetű templomába. Azt a vallásosságot, mely Erdély három különböző felekezeti püspökének mostani igazán szent szövetségében Erdély felekezeti iskoláit s vele a nagyenyedi kollégiumot a mai pusztulás idején is megtartotta s reméljük, mindörökre megtartja a magyarságnak. Erdély felekezetei a mai nagy ünnepen is testvéri szeretetben, az Istenben való bizalomnak és a hazaszeretetnek mindent egybefoglaló érzésében találkoznak a kollégiumban s együtt kérik az Istent, adjon borúra megint derűt, adjon nagy jövendőt a háromszáz esztendő betöltése után új munkához látó főiskolának! Mudániában hirtelen megakadt a tárgyalás az angolok és törökök között Az angol csapatok visszavonása dolgában még nem tudtak megegyezni — A Magyarság tudósítójától — Mudániában ismét fellegek vonultak föl a szövetségesek reményeinek szemhatárára, a tegnapi napsütést hirtelen zivataros bomlat váltotta föl, ha ugyan a táviratok most is nem három nappal sántikálnak az események után, ahogyan eddig megfigyelhettük. Párisban és Londonban egyaránt titkolóznak, de csak addig,amig a saját diplomáciai extratourjukat kell rejtegetniük a világ és szövetségesük előtt, ezen a célon túl azután a sajtót kiszolgáló angol és francia hivatalos szervek már arra törekednek kölcsönösen, hogy a másik félhelyzetéből áruljanak el idő előtt valamit, vagy pedig támadást intézzenek ellene és őt tegyék felelőssé a dolgok bonyolódásáért. Tegnap még a párisi Havas-iroda híresztelés formájában azt közölte, hogy Mudániában nemcsak Trácia kiürítése dolgában egyeztek meg a felek, hanem a semleges zóna, valamint Konstantinápoly katonai kiürítésének módozatára vonatkozóan is megállapodott Izmed basa az angol kormányt képviselő Harrington tábornokkal. Mára maguk a franciák cáfolják meg ezt az optimista jelentést, sőt ma már Páris is éppen olyan pesszimista, mint amilyen London tegnap volt. Az angol kormány körében azon ütköznek meg, hogy Kemal basa makacsul ragaszkodik bizonyos politikai kérdések tisztázásához is, jóllehet londoni utasítás értelmében Mudániában csupán katonai problémákkal volna szabad foglalkozni. A franciák pedig azért kedvetlenek, mert közben megérkezett az angolai kormány válaszjegyzéke, amelyben közli a Szövetségesekkel, hogy a keleti értekezleten Oroszországot, Ukrajnát és Georgiát is szeretné képviselve látni, azokat az államokat, amelyek nemcsak elsőrendűen érdekelt országok a tengerszorosok kérdésében, hanem Törökország szövetségesei is. Ez a kölcsönös elkedvetlenedés igen mély okokat rejt magában . Így mindaddig, amíg kifogástalan és hitelt érdemlő hivatalos közlést nem kapunk legalább arról, hogy a Madániában eredményesen befejezett tanácskozással biztosítva van a formális béketárgyalás, nem szabad felülni még a hivatalos szócsövek útján terjesztett híreszteléseknek sem és figyelmünket kizáróan arra a törvénytáblára kell függesztenünk, amelyre Törökország megmaradásának, felvirágzásának és hatalmi állásának elmaradhatatlan feltételeit jegyezte föl a diadalmas nemzeti hadsereg. Kemal basa kivívta a török nép függetlenségét és elérte azt, hogy Törökország ebben a pillanatban nemcsak egyik nagyhatalma Európának, hanem egyben az Izlám vezetőállama is. Anglia és Franciaország azonban nem sokat törődik azzal, hogy mit vívott ki Kemal basa, mindkettőjüknek csak a török erdőségek, a vörösréz, a szén és a petróleum fontosak s mind a ketten csak arra törekednek, hogy akár külön-külön, akár pedig együttesen markukban tartsák Törökországot és háború esetében önkényesen diktálhassák neki, hogy kinek nyissa meg a Dardanellákat és ki elől zárja el? És éppen ez ellen a koncepció ellen küzd, sőt kell küzdenie Kemal basának. Az ellene való harcot pedig már Mudániában kell megkezdenie, mert Törökország innen csak úgy mehet a formális békeértekezletre, ha szuverenitásának biztosítékát előre megszerezte s a valóságos békeértekezlet se Trácia visszaadásáról, sem pedig a tengerszorosok és Konstant!