Magyarság, 1923. április (4. évfolyam, 74-97. szám)
1923-04-01 / 74. szám
2 ték meg áldásos működésüket. A dicső emlékű Nagy Lajos lengyel király is volt, leánya Hedvig lengyel királyné, a lengyel történet egyik legnépszerűbb alakja. A nagy Hunyadi János a lengyel szövetségben látta a leghatásosabb védelmet a törökök ellen. Ő ültette a trónra Ulászló királyt, aki Várnánál Magyarországért hősi halált halt. A legjobb lengyel királyok egyike Bátory István erdélyi fejedelem volt, amint ezt a lengyel történetírás is elismeri. Amikor Lengyelország napja lehanyatlott, a magyarság szíve erősen vert lengyel testvéreinkért. A nagy magyar reneszánsz korában a lengyel barátság egyik domináló érzése volt a nemzetnek. Deák, Wesselényi, Kölcsey és annyi más nagynak tört lándzsát a lengyel nemzet mellett. Csak hatalmi viszonyok és a magyar nemzet külpolitikai függése okozta, hogy nem tudtunk a lengyelek segítségére lenni. Az 1848—49-iki gigászi küzdelemben Bem, Dembinszky és sok más lengyel küzdött a magyar szabadságért. Ma is elementáris erővel tört magának utat Lengyelországban a Magyarország iránti rokonszenv. Úgy tudom, hogy a népszövetségbe való sima felvételünket nagyrészt annak köszönhetjük, hogy a lengyel megbízott, Askanazi melegen mellénk állt. Mindez nem mai meggyőződésem. Már a világháború alatt propagandát csináltam a lengyel—magyar barátság számára és azt hirdettem, ellentétben más hatalmas tényezőkkel, hogy egyedül a lengyel és magyar függetlenségi vágy, nemzeti érzés és összeműködés lenne képes Kelet-Európának új, kedvezőbb alakulást adni. Olaszországhoz is régi tradíciók fűzik a magyart. Az olasz szellemnek nagy része volt a mi civilizációnk fényének előidézésében, az Anjouk és Mátyás király korának fellendülésében. Később, a múlt században a szabadság gondolatában Kossuth, Garibaldi és Türr vezetése alatt találkozott az olasz és magyar nemzet szíve. És miután az Ausztria elleni küzdelemben megalakult Savoyay-házzal az új olasz királyság, az első magyar külügyminiszter, Andrássy Gyula állította helyre a barátságot Bécs és Róma között azzal a tanáccsal, hogy Ferenc József volt városában, Velencében látogassa meg Viktor Emánuel olasz királyt. Az olasz barátság szükségessége régi meggyőződésem. A világháború idejében minden erőmet megfeszítettem, hogy az olasz követeléseket elfogadjuk és így elkerüljük az összeütközést. Sajnos, törekvésem eredménytelen maradt. Az engedékenység megkésett, a háború kiütött. Az olasz fronton nagyrészt magyar katonák álltak szemben az olasz katonasággal.De azért a férfias és lovaglás küzdelemből nem fakadt gyűlölet. Ellenkezőleg, a kölcsönös megbecsülés, a bátorság és hazafiság kölcsönös elismerése csak megkönynyíti, hogy az olasz és a magyar az új helyzetben egymást teljesen megértsék. Ez irányban már van is haladás. Mussolininek beszéde, melyet akkor mondott, amikor szomszédaink sajtója azt állította, hogy mi veszélyeztetjük a békét és amikor ezen szomszédaink katonai intézkedéseket látszottak ellenünk foganatosítani, az olasz barátságot megbecsülhetetlen módon juttatta kifejezésre. Mély hálára kötelezett azon határozott kijelentése, hogy a Duna völgyében történő változásokat nem engedi meg. A mi közelítésünk e két nagyhatalomhoz senkit sem fenyeget, senkit sem provokál, hiszen Lengyelország és Olaszország a mai világrendfenntartóihoz tartoznak és az antantnak tagjai. Melegebb viszony közöttünk kizárólag üdvös következményekkel járhat, csais defenzív jellegű lehet, de minden szerződés nélkül is. Megbecsülhetetlen érték maga az a tény, hogy nem lennénk többé érzelmileg izolálva, hanem volnának olyan hatalmi tényezők, melyek objektíve, sőt rokonszenvvel foglalkoznának ügyünkkel és igazunkkal. Minden közelítés a béke garanciája volna. Az az érzés, hogy vannak jóakaróink, már egymaga kizárná azt a lehetőséget, hogy szomszédaink belénk kössenek és megkíséreljék egy újabb felosztás megvalósítását. Nálunk is megerősítené a békés hangulatot, enyhítené azt a természetes és jogos idegességet, mely teljes izolációnkból ered, azt a fajta irredentizmust, mely az ellenünk irányuló támadást akarja megelőzni, mely széles rétegeknek abból a hitéből menti erejét, hogy választanunk kell a kalandos politika és a végromlásunkat jelentő teljes behódolás, a lealázó lemondás és vak engedelmesség között. A nagyobb biztosság érzetével megnövekednék a béke akarata, fokozódnék a normális munkakedv. Lengyelországhoz és Olaszországhoz való közeledésünk lehetővé tenné azt is, hogy jobb lábra helyezkedjünk szomszédjainkkal. Az a tény, hogy ezen esetben egyes szomszédainkkal közös barátaink volnának, híd volna közöttünk. Az általam ajánlott út tehát minden valószínűség szerint járható és a mai viszonyok között az egyedüli célhoz vezető. Meg van a lélektani előfeltétele, meg van érdekazonosságban rejlő természetes alapja. Csak céltudatos külpolitikai vezetés és ügyes diplomácia kell ahhoz, hogy ezen lehetőségek meg is valósuljanak. S mellig-csupaszon, szakadt háttal és zergő énekszóval meneteltek tovább a mezőn. Ott, a mező közepén, virradat óta állt a csata. Véresek voltak a lehullt falevelek s a véznanyaku, ebes kurucok közül számtalan-sokan hajtották le fejeiket a véres fűre. Hatvan városától az aszódi dombok lábáig villámlott és dörgött minden, ám a füsttől és a koromtól nem lehetett látni. De ezen az utolsó csatáján már nem volt jelen Bottyán János, hogy buzogányával rámutatván az ellenségre, a lova alá teperje mégegyszer a dölyfös Hajsztert. Hogy verekedtek a kurucok! És Hajszter mégis előtört. A gúlytalan bozótok, a mezei ösvények, az árkok mögül úgy szakadtak kifelé töméntelen zsoldosai, mint a sáska. Bottyán János, rosszat sejtett s felsuttogott. — Adám fiam, dörrenjen meg a két seregbontó is! Balogh Ádám kiszólt a sátornyiláson , lábujjhegyen visszajött. Hossz kedve volt: piros bársony süvegének büttyent a teteje. Úgy maradt az öreg fejénél, kardjára bocsátkozva. Messze, Hatvan körül minden kavargott. A város öt helyen is kigyult már s a füstön és kormon át repkedve lobogtak idáig a tüzek lángjai. És akkor, egyszerre, olyan dörgés hallatszott, hogy megrázta a vezéri sátrat, végigreszkettek a mezők, hömpölyögni kezdtek a dombok s csattogó visszhang jött erre Hatvan pernyéke-borult házairól... Utána egy másik dörgés, de még ijesztőbb ... Bottyán megmozdult s mosolyra rendelt vén bajusza. — A seregbontóim... Kedvem telik bennük.. De nem mosolygott sokáig. Erőtlenül esett vissza a durva tábori ágyra s nyughatatlanul fülelt a messzeségbe. Mert a messzeség felöl egyre közeledett a lovak vihogása, csákányok csapkodása és a mezei hadak zavart kiáltozása. Bottyán másodszor is rosszat sejtett : — Ádám fiam... Rettenetes dandároddal indulj meg magad is a büdösökre... Kedvem telik te benned... És visszahanyatlott. Balogh Ádám ránézett a sárgaarcu öregre s eszébe jutván a kurucok nagy szerencsétlensége, életében először könnyek estek ki a szeméből. De erőt vett magán, kilépett a sátorból s elfúló hangon kiáltott: — Lóra ! Lóra! Odakint nagy csörgés hallatszott. Aztán dobogni kezdett a mező. Aztán távolodni kezdett a dobogás. Aztán csend lett. Bottyán János viaszsárgán feküdt immár az ágyban- Elszállni készülő lelke előtt elvonultak még egyszer régelszállt katonáinak lelkei.Később szokatlan, sárga ködök ereszkedtek eléje... A feje oldalt billent... Abban a pillanatban vérrel-véresen dobbant be Sándor Ferkó ezredes: — Generális! A seregek látni akarnak maguk közt! Az Istenért, üljél lóra, mert pozdorjává tör mindnyájunkat Hajszter ! Generális ! Hatvantól Aszódig haldokolnak a kurucok, de haldokolva is tercád kiabálnak vivátot! Generális !... A Hajszter nevére összedidergett az öreg. S olyan indulat rázta meg, hogy egyet köpött tőle. Vér tolult a halántékába s amire hozzásiettek a testőrtisztek, rekedten rikácsolt: — Kötözzetek lóra! Személyesen megyek rá a büdösökre! Kiemelték: alig tántorgott. A sátor elé vitték s előhozták nagysörényü lovát. Felültették, rákötözték. Hegyes kucsmáját a fejébe nyomták és akkor odaadták neki szöges buzogányát. És átdobogtak a mezőn a testőrkompánia huszárjai. A vén öreg nagy méreggel zörgött legelöl, mert Hajszterre gondolván, olyan indulat rázta, hogy azt hitte, mindjárt, darabokra foltja szétvágni a testét. És mialatt a csatahely felé vágtatott, a menekülő katonák visszafordultak s feneketlen dühvel kiáltozták: — Vívót Bottyán apánk! A vén öreg ott állt már ekkor a csatahely legközepén, alacsony halmon. Körötte vér, füst és korom volt minden s a füstön és kormon át itt-ott keresztülvágódtak a kartácsok tüznyelvei. Esze Tamás árva legényei talán tizedszer fordultak visszafele s meztelen talpaik cuppogtak a lucsokban. Vitéz Fodor László a dulakodás legközepén legénykedett s huszárjainak kardjai zengve csattogtak. Sándor Ferkó puskás talpasai rendíthetetlenül tüzeltek a szakállakra felállított puskákból. És akkor előtört ,a Balogh Ádám dandárja is. Balogh Ádám félcsipőre illesztett kézzel vonult a csatába, lovasai hetykén és mosolyogva vagdalkoztak. Minden kardcsapáshoz hozzáénekeltek egy sort a dandárnak halhatatlan nótájából: Császárt hogyha kinn kapom, Haccsarosit lecsapom... Bottyán János ott állt a csata l legközepén, alacsony halmon. A tűz, korom és füst eltakarta az eget. A vén öreg felemelte jobb karját s buzogányával az ellenségre mutatott. És erre a jeladásra, ugy, mint régen, átviharzott a kurucok ezrein : — Vivát princeps Rákóczi! És erre a kiáltásra véres szemmel törtek előre minden irányból a fejedelem utolsó katonái. Lobogósörényü lován a halom tetején állt a vén öreg, hogy kilátszott az egész csatahely fölött. Alit élt, elhanyatló életével, de keményen a nyeregben. Zúgott-zúgott a Rákóczi neve, hogy elnyelte az ágyuk zúgását... És akkor egy másik kiáltás harsant át a hatvani mezők felett: — Vivát Bottyán apánk ! Bottyán János ezt már nem hallotta. Egyszerre megrázkódott a nyergében ... De összeszedte minden erejét___ Mégegyszer nekiszegte „ nyakát___ Megegyszer előreszegte buzogányos jobbkezét... Azt akarta, igy lássák örökre. "... Rákóczi Patakon bánkódhatott e pillanatban, Bercsényi talán Kassa városában diktálhatta cilissimo-leveleit. Esterházy Antal a gömöri erdők közt bolyongott... Riadtan futott mindenki ... " Csak Bottyán János állt még a hatvani halmon, csak az ő katonái verekedtek még. Reménytelenül, éhesen, dideregve, de elszántan mentek szembe a végzet ellen. És a hatvani mezők fölött zúgott-zúgott a vivát Bottyán Jánosra, aki a tüzek, a füst és korom legközepén messzire látszott a halom tetejéről. Nagysörényü lova előrefeszítette a kétlábát, fejét levágta a két lába közé. A köpcös öreg ült nagysörényü lován, széles, elborult homlokával, peckesen, e meredt karjával Hajszter felé mutatva a buzogányt. Halott volt MAGYARSAG 1923 április 1. vasárnap. Egy magyar republikánus írta: IVánotay István Az újságok pártállásuk szerint hoszszabb-rövidebb kommünikében jelentették az elmúlt héten, hogy Nagy György, a Magyar Köztársasági Párt elnöke súlyos, kínzó betegeskedés után visszaadta lelkét teremtőjének. A Magyar Köztársasági Párt, mint ilyen, inkább csak címében élt mostanában, működését kormányrendelet tilalmazta s Nagy György élete utolsó két-három esztendejét azzal töltötte, hogy a Károlyi-féle hazaárulási perben körömszakadtáig védelmezte Károlyi Mihályt s a forradalom igazát és becsületét. Legutóbb már szemevilágát is elvesztette s ugy vakon diktálta szegény a maga véget nem érő pöriratait, felebbezéseit, az emigrációban tevékenykedő tulajdonképpeni vezér érdekében. Nagy Györgyöt nehezen esik ezen , a néven emlegetni, mert tulajdonképpen mindenki Gyurinak, sőt Gyurkának nevezte őt. Ez a siheder, kamaszos név illett valójában az ő sajátságos egyéniségéhez, amelynek talán az volt a legnagyobb tragikuma, hogy alapjában véve szelíd és nyárspolgári lélekkel véres és fenséges szerepekbe képzelte bele magát. Marat, Danton, Saint Juste sorsát és hivatását érezte magában s ennek ellenére, mint szónok és mint politikus, egész életén át minden még olyan dühös erőfeszítése közben se tudott elnéző mosolynál, jószír, mindent helybenhagyó nevetésnél, vagy derűsen bosszankodó fejcsóválásnál nagyobb hatást elérni. Ahogy szegény Táncsics Mihályt, bár a forradalom legszélső balszárnyán állt, a legabszolutabb demokráciát és népfenséget hirdette és ezért kész volt halálba menni, nem tudták kortársai komolyan venni, úgy nyomta és kísérte Nagy Györgyöt is a közfelfogásnak az a lerázhatatlan humora, mely a Gyurka névben fejezte ki magát s nem tudott soha Györgygyé komolyodni. Ez a jóindulatú, vállveregető derültség fogadta első képviselőházi szereplését valamikor a koalíció alatt s ez okozta, hogy Nagy Györgyre voltaképpen soha senki se haragudott igazán, mert ő nem tudott olyan képtelenséget mondani, amin az emberek tragikusan elszörnyedtek volna. A viharos, epés és dühöngő ellentmondásoknak azt a zenebonáját, mely más, nálánál kevésbé radikális és kevésbé véresszájú parlamenti szónokoknak oly sokszor kijárt. Nagy György sohase élvezhette. Neki, minél dühösebbeket, minél merészebbeket mondott, annál szívesebben megbocsátottak. Pedig nyilván az volt álmainak álma, hogy ott álljon egyszer valami forradalmi vihar közepén, dühöngő ayelekkel szemben, mögötte az egzaltáltságig fölizgatott tömegekkel, amelyek az ő egyetlen intésére barrikádokat emelnek és tűzbe-vízbe rohannak. Most is elöttem van jól hízott, vállas termetével, széles hátával, vastag oszloplábaival, úgynevezett Kossuth-, nadrágjában és feketezsinórral diszkréten kihányt zakókabátjában. Roppant nagy fekete csokor-nyakkendőt viselt, lehajtott, széles Petőfi-gallér alatt, amelyből nagy fekete-piros arc sötétlett fel, bozontos göndör-fekete üstökkel. Rákóczi Ferenc feje egy debreceni borbély képzeletével rekodd