Magyarság, 1924. június (5. évfolyam, 106-128. szám)
1924-06-01 / 106. szám
1924 június i, vasárnap Ära 3000 korona Előfizetési árak: Negyedévre 120.000 korona. Egy hóra 40.000 kor. Egyes szám Ara hétköznap 2000 korona. Vasárnap BOOO korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2000 osztr. K. n Budapest, V. évf. 106. (1005«) SÍ» Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség VII. kerület, Miksa-utca 8. szem. Telefon: József 68-00, József 08-01, Kiadóhivatal VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefon: József 68-92. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Levélcím: Budapest 741, Postafiók 10. Két égtáj felől (M. I.) Az elmúlt héten két magyar író látogatott meg bennünket. Mintha összebeszéltek volna, egyszerre nyitottak be hozzánk, pedig a világ, vagyis a régi Magyarország két ellenkező égtájáról jöttek. Az egyik a tót-magyar Felvidék fia, szép és fiatal, mint Antinous, szemében az a puha kékség, mely a Szinnyei-Merse képeken ragyog, egész megjelenése csupa tisztaság és erő, fátyolozva azzal a szomorúsággal, mely a fenyőerdők zúgásában és árnyékában érint meg bennünket. A másik vendég Erdélyből jött. Arcán a negyvenéves férfi barázdáival, amelyek azt jelzik, hogy arrafelé szenvedésekben és élményekben minden esztendő duplán számít, az erdélyi magyarság keserű rezignációjával, amely mögött lenn a mélyben, de már csak igen mélyen, megsebezve vergődik a nagy közös kérdés: feltámadunk-e még egyszer! , Miről beszélhettünk volna egyébről velük, mint erről a közös gondról? Előbb félre kerülgettük, mint a nagy és szent szenvedélyeket, amelyek egyszerre vonják és taszítják, gyötrik és fölemelik a lelket s amelyek elől pihenni a hétköznapok apró gondjaiba és örömeibe menekülünk. Nem mertük mindjárt azt kérdezni egymástól, ami tulajdonképpen egyedül érdekelt bennünket, mintha egyszerre messziről megéreztük volna a lehangoló választ, féltünk tőle és odázgatni próbáltuk. Mi úgy gondoltunk eddig mindig rájuk, akik tőlünk elszakítva küzködnek az idegen ár ellen, hogy ők jelentik, ők hozzák számunkra a szebb jövő ígéretét. Nekik pedig ebben a küzdelemben minden vigaszuk az a tudat volt, hogy ideát lángoló nyugtalansággal csak arra a pillanatra készül minden és mindenki, amikor a poklok kapuit, melyek őket zárva tartják, ököllel bedönthetjük. — Túl vagyunk ezeken az ábrándokon, — mondja kivégre a szót az erdélyi vendég. —, Hogyan! Hát rezignáltatok? — Nem, de nem hagyjuk többé zavartatni magunkat s nem hiszünk a magyarországi üzenetekben, amelyek különben most már nem is igen érkeznek hozzánk, de amelyek három éven át annyiszor földúltak bennünket az izgalom és várakozás kínjaival,, hogy aztán újból és újból a kétségbeesés, a hiábavalóság fásultságába zuhanjunk vissza. Ezek miatt az üzenetek miatt elhanyagoltuk napi dolgainkat, összetett kézzel néztük értékeink pusztulását, legnagyobb és legidőszerűbb érdekeink gazdátlanul maradtak, mert félfüllel, de s mellünket szétvető szívdobogással mindig azt lestük, mikor indulhát el innen tőletek a teljesülés útjára ez a csonkamagyarországi üzenet. Annyira hittünk és bíztunk benne, hogy a magunk részéről volt idő, szinte fölöslegesnek tartottunk már minden ellenállást odahaza, ellenségeinkkel szemben. Minek, gondoltuk magunkban, mikor ti úgyis jöttök, talán már holnap, de holnapután biztosan s akkor mindaz, ami most gyötör és nyom bennünket, egycsapásra eltűnik, mint egy rossz álom s mindaz, amit elvesztettünk, egyszerre visszahull ölünkbe diadalmasam... — így volt ez két-három évig. Most már nem várunk benneteket. Nem haragszunk rátok, —• eleinte haragudtunk, de már ez is elmúlt, — csak kiábrándultunk belőletek. Rájöttünk, hogy elfelejtettetek minket s hogyha élni akarunk, vissza kell térni önmagunkhoz, mert csak a saját erőnkre számíthatunk. Ne gondoljátok, hogy mi nem hiszünk többé a nagy napkeltében, de kezdünk belenyugodni, hogy addig is élni kell és sok dolgunkat kell még magunknak elvégezni, hogy azt a közös virradatot megérhessük. Ne haragudjatok, de abban, hogy mi most szenvedő nemzedék megérjük, talán már nem hiszünk. Hangosan még önmagunknak se merjük ezt bevallani, de érezzük, hogy nemzedékek harcára kell berendezkednünk. Ne mondjátok nekünk az ellenkezőt. Ti mogatok, kevesen, talán tiltakoztok és küzdőtök ideát ellene, hogy ez a lehanyatlás, a lelkeknek ez a trianonosítása általánossá váljék s különösen, hogy az állami hatalom, a kormány, a nemzetgyűlés, egyszóval a hivatalos Magyarország beláthatatlan időkre ezen az alapon rendezkedjék be. De mi odakívülről jobban látjuk a dolgokat s látjuk, hogy az adott, már tudniillik az itt nálatok adott tényezők mellett, ez a folyamat föltartóztathatatlan. A csonkamagyarországi politika egyre messzebb távolomb, célkitűzésében éppen úgy, mint módszerében a történelmi Magyarország nagy gondolatától. Ennek a politikának nem az a célja többé, nem arra tör és nem azért emészti gond, hogyan tudna kiszabadulni abból a gyűrűből, azok közül a korlátok közül, melyeket a kisántant uralma jelent, ellenkezőleg: ez a politika immár csak azt keresi, hogyan tud Csonkamagyarország beleilleszkedni minden nagyobb rázkódtatás nélkül ebbe a gyűrűbe, hogyan tud hozzásimulni az új uralmi viszonyokhoz s hogyan tudja a maga igényeit, szükségleteit egyszer és mindenkorra ezekhez alkalmazni. Ti talán észre sem veszitek, hogyan cserélődött ki az egymást váltó budapesti kormányok és többségek kezén ez a két gondolat s hogyan váltotta fel az előbbit” ez a második, hogy a Bethlenkormány most már nyiltan is ennek megvalósítását hirdesse nemzeti végcélnak és ideálnak. Mi odakünn sokkal tisztábban látjuk és érezzük, hogyan fejeződik be itt nálatok a megalkuvásnak ez a processzusa. Lemérjük hatásait napról-napra új uraink arculatán, akik megelégedéssel látják, hogyan siet segítségükre ez a csonka magyar politika, hogy a——mimum—ot— Megláttam a Férfit Ezüstös őszi hajnalon pókhálót szőtt az unalom, kopott volt szivem és dalom , kimentem, hogy az ugaron a az utakon szivem színezzem. Lenkzápor, hulló életek, szivárványos szinförgeteg színesre lesse, mig a dér ezüstöt szórjon rá s a szél gyászindulókat orgonáljon. Borzongtam, jártam álmatag, bámultam barna árnyakat, ködlő egen bús varjakat, őszből futó víg darvakat , a daltalan, bimbótlan földet. • • ■ És egyszerre a titok-lakat keleti égről leszakadt, szivemben édes dal fakadt, csodák járták az utakat, mert jött a magvető, a Férfi. • , A földből nőtt és égig ért, nézése száz tavaszt ígért, markába népek sorsa fért, folyton szivébe nyúlt s a vért nagy lendülettel szórta széjjel . , , így lépett árkon-bokron át, folyók felett, begyormon át, ae afro fák, sem orgonák, sem uj királyi koronák nem állták útját ment nyugatra. Leányok, vén én ifju nők ezerseám jöttek, kérve őt, elébe dobták szivüket s ő lépett, mint ki vak, süket s piros virág-szivekre gázolt . . . Éreztem, hogyha lehajol s csak egy virágot megszagolt egy röpke pillanat alatt szive helyén szivacs marad és ember lesz : kis földi féreg. De ő csak ment és égig ért, nézése száz tavaszt ígért, markába népek sorsa fért, folyton szivébe nyúlt s a vért, a vért lendítve szórta széjjel . . . füngvári Mécs László Igazodás a joghoz Irta: Pálffyné Gulácsy Irén (Nagyvárad) (Utánnyomás tilos) Kórházi folyosó, karbolszagu, sötét Odabent ingyenrendelés folyik. A lócán egy rvásra szorongva megbújnak az emberek, ázott verebek módjára. A pad szélén egy koroska anyó megsóhajtozik: — Füh, de másak vagyunk, egyuristen...! Néköm ott széles, adun magának keskeny, Azt’ magának is fáj, néköm is! Történetesen anyónak dagadt a lába. Szomszédja — sorvadóban — a sir szélétől alig egy bakarasznyira. ■ — Voltam pedig a bányában is, a Vitnyéden... Mondok, jobb lesz tán, ha kicsapatom a vizzel, úgy, ahogy a föld adja. De csak a pénzt nyelte magába...! — Mindennel így van, — szólal meg most a sötét sarokban egy tanyai ember. Peckes válláról hivalkodó sugarakban hullik alá a kifordított suba. A tekintetek felé irányodnak, a beesett szemekből gyanakodó firtatással mérlegelik a suba bélését. De, vagy hogy igen uj lehet, vagy az embernek nincs hibája, nem akar kidudorodni sehol. Csak, amint illik. — Hovávalósi? — kérdik egyszerre ketten is. Az atyafi megrántja a vállát, alul bő hullámokat vet a suba. -t- A kapitányságból. Röszke-. Szentmihálytelek, — adja kurtán. — Ugye, — barátkozik az anyó. — Lám-e, no. Hát ott nőinek az ilyen szépszál emgöröki . . . Vélné akárki, hogy meghalni se tiud az ilyen, csak, ha agyonütik. Azt’ lám, az ilyen is a doktort járja. Ennye!... A suba megint fodorba csapódik. — Tülem ellőhet, nékem nem köllöl soha. Arra mifelénk bajosan élne meg. — Ugyanugy-e!? Akkorán egészségesek, tartsa meg az Isten! — No, nem avégbül. Dehát a Rébék némián... Anyó érdeklődve dörgöli a szájába fittyeim, hosszú orrát. A többiek is közelebb feszengnek, mert nem tudja a beteg ember soha, hol hall valami okosat. Érzi a tanyai a személye fontos voltát. Kicsit mórikálja magát, a pipával bajmol. Idők múltán veti oda: — Ennyit se adok a tudományukra!.. .Arra jó, hogy a szegényt húzzaj.— Az, — véledezik anyó is. — É, de okosan mondja! A subás összébbszorítja két szájszegletét, úgy hogy égnek áll a pipa. Ezzel jelzi a nagy szót, ami jön: — Rébék nézül különben csak az Úristen gyógyít... Igaz, kegyes aszszony, mántán térdönállva született is. De amit javall, az fog. Kivált a ráolvasás. Csak leteriti az embert egy négyrét gyolcslepedővel, azt: »Kilencféle nyavalyám van... Nem kilenc, ha nyolc, nem nyolc, ha hét, nem hét, ha hat...« így szedi mind szűkebbre. Minden nemerus egy kitröszt. A padlatra is, az emberre is. No! Mire addig tartani, hogy: »Nem, egy, ha egy se nincsen«, módjával már érzik is a könnyülés. Csak étinyállal kell vonni a körösötöket! — Hát most?... — pedzi anyó, kicsit bátortalanul. Mert az ilyen politikuseszű ember előtt jó, ha vigyáz az asszonyféle. A subás megvetően mozdul: — Nem én, a Teca.... — Óó, a lelköny! Azt’ mijét fájlalja? — Az semmit. Esztendős sincs, majd ha szüretkor. — Kihűlt? — Hamarabb még a kelevényre vetők. Rébékné letett róla. — Hagynák inkább, ne kínlódnék, — okoskodik anyó. A sukás elgondolkozva bólintott rá: — Mán a rössz. Avégbül is szántam rá magam. Mert majd követeli a gém az írást... Az orvostul. Köll a cédula, hogy járt nála. — Azt’ járt? — Az nem. Én voltam benn véle eccer. Kicsit megszontyolodva hallgat el