Magyarság, 1925. december (6. évfolyam, 272-295. szám)
1925-12-01 / 272. szám
Hogyan készül a Bratianu-kormány a genfi számonkérésre Bukarest, nov. 29 (A Magyarság tudósítóidtól.) Bratianu Vintila pénzügyminiszterrel már saját pártja is hihetetlenül elégedetlen. Az erdélyi kormánypárti képviselők például küldöttségbe mentek tegnap a miniszterelnökhöz, hogy mindenféle nagyobb kommercializált állami vállalat igazgatóságából őket kihagyta a pénzügyminiszter, csak királyságbelieket enged közel a húsosfazékhoz, s ha ez a rendszer nem szűnik meg és ők is nem jutnak be a különböző igazgatóságokba és felügyelőbizottságokba, kénytelenek levonni a konzekvenciákat. Hogy a miniszterelnök mit felelt, egyelőre titok. Pedig sok gondolkozásra nincs idő, mert hiszen a parlament megbízatása márciusban lejár, s akárki rendezi is az új választásokat, nagyon sok liberális ki fog maradni. Erre maga a párt is számít. A másik nagy ok, ami miatt a liberális párt és a miniszterek egy része is nyíltan elégedetlen Bratianu Vintilával az, hogy nem ad elég pénzt propagandára. Szegény Dúca külügyminiszter kibeszéli a torkát, amíg le tud tagadni mindenféle kellemetlen dolgokat, melyeket a külföldi sajtó egyre jobban piszkál. Ott vannak például a besszarábiai borzalmak, melyeket már Paksban is felfedeztek s minthogy áldozatuk tekintélyes része zsidó, a nemzetközi sajtó egyre élesebben ismerteti. Külügyminiszteri dikciókkal nem lehet az egész világ sajtóját leszerelni, pénz kellene, sok pénz, de Bratianu Vintila csak morzsákat ad a propagandára. Nagy nehezen tudta kivinni a külügyminiszter nála, hogy a népi szövetségi tárgyalásokra való tekintettel kőkönyvet kiadasson. Az egyiket Stahel de Capitani zürichi román alkonzul írta vagy legalább is ő adta a nevét hozzá. Ez németül jelent meg Svájcban. A másik Henrietta M. Tichner munkája angol nyelven, London jelzéssel és állítólag Párisban nyomtatták. Mindkét mű a kisebbségi kérdéssel foglalkozik. A Stahelé hihetetlenül naiv és még a régi propaganda elvek alapján készült. A román kormánynak ugyanis eddig az volt az álláspontja, hogy kereken letagadott minden kellemetlen dolgot. Egy ideig mehetett az, amíg külföldiek nem igen fordultak meg Romániában, vagy legalább is olyan kevés szántban, hogy meg lehetett őket dolgozni. Hogy milyen eszközökkel, az mellékes, a fő az, hogy komolyan vették és továbbadták a kormány és a hatóságok kijelentéseit. Újabban azonban Guernot, Henry Barbusse ésmás kellemetlen idegenek nem a kormánytól szedik információikat s ha a hatóságok a feluszított diáksággal kivezetik is őket Romániából, azért még mindig szednek össze annyi adatot, hogy meg tudják cáfolni a kormány meséit. Daea tehát most azt az utasítást adta, hogy nem kell letagadni a kisebbségek elleni visszaéléseket, minthogy úgysem használ a tagadás, sőt árt. Be kell vallani, de azzal a fenntartással, hogy ezek a visszaélések nem a kisebbségek ellen irányulnak, hanem éppen olyan mértékben a románság ellen is. Kellőleg nem iskolázott alsó hatósági személyeknek egyéni túlkapásai ezek, melyeket a kormány minden módon igyekszik kiirtani, tehát természetesen a teljes megszüntetésig bizonyos átmeneti időkkel. Duca új jelszavát híven átvette az az ellenzéki sajtó is, mely már számít rá, hogy hosszabb-rövidebb időn belül félhivatalos lesz. Avarescu lapja éppen úgy ezt a nótát fújja, mint a nemzeti pártnak minden bukaresti orgánuma. Érdekes, hogy a nemzeti párt erdélyi vezető tagjai csak a kisebbségi vagy a bukaresti zsidó lapokban írhatják meg őszintén véleményüket az erdélyi állapotokról, saját lapjaik, a Bontania és a Cuvantul azonban a legtürelmetlenebb hangon uszítanak a kisebbségek ellen, jogos felszólalásaikat, hitvány, államellenes merényleteknek minősítik és olyan buzgalommal fogják pártját velük szemben a kormánynak, mintha egyéb belpolitikai kérdésekben nem is ők gazembereznék le mindennap. Még tovább mennek ebben az odaadásban titkos lapjaik: az Universal és a Lupta. Az új propaganda-jelszó kátéja ez a Tichner M. Henrietta amerikai újságírónő nevében megjelent százlapos kis kötet. Nyomdáján a zárólapon Herbert Clarke, Printer, 838. Rae St. Honoré Paris vail feltüntetve, kiadója A.N. Philpot ltd. London. Hogy tényleg hol nyomatták, az mellékes. Párisi nyomda bizonyára nem szégyentelenkedik egy ilyen újságpapirosra nyomott szem ontó könyvecskével és Anglia, mely olyan sokat ad a könyvkiadványok szép formájára, aligha hozna forgalomba egy ilyen vásári zsibáru-külsejű könyvecskét. Bratianu azonban nem adott több pénzt. Tichner kisasszony, a szerző, a nyáron csantózott egy alkalommal Marosvásárhelyre, ott beszélt is a kisebbségi felekezetek papjaival, hogy ne mondják, hogy kizárólag a kormány adataiból dolgozik. Hogy felhasználta volna-e, amit azok a papok mondtak, aligha hiszem, legalább is a könyvből nem tűnik ki. Az egész könyv egyébként felelet a Cornish és Beach-féle amerikai lelkészi missziónak Erdélyben végzett pártatlan kutatásaira. Végszóul négy pontban összefoglalja a Ducától kapott új jelszót. Nevezetesen: 1. Nehézségei, hibák és visszaélések a világ minden országában előfordulnak. 2. A hibák, nehézségek és visszaélések egyformán nyomják Romániában a kisebbséget és többséget, tehát nem a kisebbség ellen irányuló rendőri üldözések 3. A többség és a kisebbségek békésen megértenék egymást, ha az utóbbiaknak nem volnának vezetőik és ha ezekre külföldi tényezők befolyást nem gyakorolnának. 4. Olyan bizottságok munkáját, mint a Cornishé, Beaché és Humné sem Franciaországban, sem Angliában, sem az Egyesült Államokban meg nem tűrnék. A fenti pontokból tisztában vagyunk tehát vele, hogy mivel fog védekezni a Bratianukormány decemberben a genfi felelősségrevonás alkalmával. Sőt nemcsak védekezni fog, hanem támadni is. Nem hiába kavartatja már két hete az ál-ellenzéki lapokban a magyarországi román kisebbség egyházainak és iskoláinak ügyét. .Jó néhány hónappal ezelőtt kért a külügyminisztérium útján a budapesti román görög-keleti esperes, Bogoevici Ghenadie az aradi püspöktől a magyarországi tizennégy román görög-keleti népiskola részére tanítókat és az egyházaknak papokat, mert a lelkészek és tanítók nagy része a román megszállás után egyszerűen a kivonuló csapatokhoz csatlakozott és otthagyta állását. Ezt a teljesen his és lojális hangú kérvényt most Anghelescu előkaparásztatta valahonnan és a külügyi propagandaszolgálat odaferdítette, hogy a magyar kormány üldözte el ezeket a papokat és tanítókat és bezáratta a templomokat és iskolákat. Az így elferdített jelentés alapján Brann szenátor, a kormánypárt oszlopa, csütörtökön meginterpellálta a kormányt a magyarországi fejtestvérek szenvedései ügyében, mára pedig már meg is jelent egy kommüniké, hogy a kormány barátságos hangú jegyzékben szóváteszi a magyarországi román iskolák bezárását. Szóval van már mivel előállnia Ducának Genfben. Hogy ez a jegyzék tisztán tudatos hazugságon épül fel, az nem zavarja a bukaresti köröket. Még az sem, hogy aligha készül valaha el ez a jegyzék, mert hiszen mindössze arra van szükség, hogy hírét keltsék a világsajtóban, mintha szükség volna ilyen jegyzékre. Naiv és szemtelen fegyver, de már annyiszor bevált, hogy még egyszer kísérletezni lehet vele. Az asszony írta: G. Miklósy Ilona Mariska asszony és az ura sétára indultak. Éppen ma egy esztendeje, hogy házasságra léptek. Elhatározták hát, hogy a boldog évfordulót méltón megünneplik. Kirándulnak egész napra a ligetbe. Vendéglőbe fognak ebédelni és azután végignézik a cirkusz délutáni előadását (szerencsére ilyenkor felét kell fizetni a drága helyáraknak!), estére pedig otthon pompás hideg vacsorát csapnak egy doboz szardínia és tíz deka magyar sonka mellett. A nagyszerű programra első pontján már túl vannak. Megebédeltek az egyik előkelő ligeti vendéglőben, ahol igen finom kiszolgálás kíséretében ették meg (csütörtöki nap volt) a vasárnapról maradt hideg borjú pecsenyét — felmelegítve. Ebéd után — mivel a cirkuszi előadás csak három óra után kezdődik — hosszabb sétára indultak a városligeti-tó partján a Stefánia-út felé. Szép tavaszi idő járta. Egyik-másik igyekvő fa már teljes pompában kihajtott és a tavasz az egész roppant kert mentén kiteregette minden perzsa szőttesnél szebb zöld szőnyegét. A levegőben benne volt mindaz az az örömteljes ígéret, amiben csak tizenhat éves korában tud hinni az ember. És amitől mégis részeg lesz a legjózanabb szív is és mámoros a leghidegebb elme. Mariska és az ura nagyon fiatalok voltak és egy esztendei házasság és szerény életmódjuk sok apró, kínos utódja nem őrölte meg szerelmüket, hittek az örömben és igazán élvezték ritka perceit, így aztán az igen drágán fizetett, felmelegített ünnepi pecsenye se rontotta el vidám kedvüket. Szorosan egymásba karolva sétáltak és ha elhagyott utakra tévedtek, lopva csókot váltottak. Könnyen megtehették, mert a liget csaknem néptelen volt. A gyermekeket még nem hozták ki és a mutatványos bódék kintornái is mélyen hallgattak a korai délutánon. Csak pár seprős ember lézengett az utakon és a zsömlés, meg tejes kocsik szállították a friss élelmiszert a ligeti vendéglők számára. De az utcaseprők is déli pihenőt tartottak. És közülök, egy már öreg, elhanyagolt külsejű, torzonborz szakálas bácsi ebédelt az egyik padon és közben erősen porolt még rongyosabb, öregebb és csúnyább feleségével. Mariska és az ura szánakozva nézték a veszekedő párt. De a férj sietve tovább akarta vezetni feleségét, mert az utcaseprő-pár vitája komoly nézeteltéréssé fajult. Az Öreg seprője nyelével kezdte ütlegelni az asszonyát, mert megkésett az ebéddel. A szerencsétlen némber rettenetesen sivalkodott, de meglehetősen nyugodtan tűrte a hitvesi figyelmeztetést. — Menjünk innen, szivecském! — nógatta a férj a feleségét. Mariska aszszonynak az iszonyattól gyökeret vert a lába és nem mozdult. — De hiszen ... ez .. . ez borzasztó! — dadogta halálravált arccal. — Kérem, Elek, — szólt hirtelen, könyörögve az urához, — ne tűrje, hogy ez a részeg vadállat így kínozza ezt a szegény asszonyt. Menjen oda és válassza szét őket! —• De hogyan tehessen azt, fiacskám? — szólt megrökönyödve a férj. — Maga mondta, szívem, hogy ez a vadállat részeg. Csak nem fogok verekedni ezzel a toprongyos emberrel. Fiz őrültség volna! És sietve elhúzta magával a méltatlankodó menyecskét. Mariska duzzogva lépkedett ura mellett. Már nem simult hozzá és valami keserűségféle fojtogatta a szívét. Minden asszony réttenhetlen Bayard-lovagot, győzhetetlen Cézárt szeretne látni az urában. Még akkor is, ha a férj egész nap egy szűk, sötét irodában körmöl és még a múzeumban se látott olyan súlyos vaspáncélt, amelyben régente a nagy hadvezérek verekedtek. Sehogyse tetszett a csacsi asszonykának, hogy az ura „gyáva“ volt és nem igyekezett megfenyíteni a brutális utcaseprőt. A férj észrevette az asszony duzzogását és nagyon rosszul esett neki, hogy szép ünnepük felett így beborult az ég. Kissé szégyelte is magát, mert alapjában véve ő is röstelte, hogy nem szabadította ki a brutális barom kezéből a szegény öregasszonyt. A gondviselés azonban mindig alkalmat ad a hibázó emberiségnek, hogy bűnét jóvátegye! Most is alig haladt pár lépést az ifjú pár, újból egy civakodó házaspárra bukkantak. Ezúttal egy fiatal, csinos, a villamoskalauzok egyenruháját viselő férfi táncoltatta meg fiatalabb és sokkal csinosabb párját. De ezek már túl voltak a kezdet nehézségén. Az asszonyka már megkapta a verést, ám úgy látszik, nem viselte olyan megadó türelemmel, mint öregebb társnője, mert mind a tíz ujja körmölésre gördült. De a kalauz erős marka lefogta a szép asszony mindkét kezét és a szabadon maradt ököl újra lesújtani készült. De a férj ezúttal nem maradt „gyáva tétlenségben“. Hirtelen odalépett a verekedő párhoz és erélyesen rákiáltott a villamos alkalmazottra: — Mit akar ettől a szegény teremtéstől? Elbocsátja mindjárt?! — Mi köze hozzá az urnak? A feleségem. Akkor verem meg, amikor akarom! — felelte csak úgy félvállról és nagyon ingerülten a kalauz. — Igen. Otthon. De nem itt, nyíltan, mindenki szeme láttára. Nem szégyenli magát, hogy így kínozza ezt a szegény, fiatal teremtést? Nem hogy örülne, hogy ilyen felesége van. Azonnal bocsássa el! így kiabált most már egészen lázban a „hősies Bayard lovag“. És elszántan megragadta az egyenruhás ember karját. — Elmenjen az úr, amíg jó dolga van, mert maga is kaphat... Hogy mit kaphat, azt nem mondhatta meg, mert hirtelen és egészen váratlanul és érthetetlenül felbukkant egy rendőr izmos alakja a láthatáron. Erre a kalauz megragadta a feleségét és sietve bevonszolta egy mellékútra, ahol csakhamar eltűntek a sűrü bokrok közöt. De nem olyan frissen, hogy a „megvédelmezett“ menyecskének ne lett volna ideje pár éles szóval kikelnie a „szemtelen, naplopó urak ellen, akik mindenbe beleavatkoznak“. A férj hallotta védence kifakadását és nagyon elkeseredve lépett a felesége mellé. — Lássa, édesem, nem érdemes ezt a népet megvédelmezni. Csak éppen MAGYARHAU 1925 december 1, Keaa A politika hívei Bethlen István, mint új IV. Béla és Széchenyi Rakovszky Iván belügyminiszter vasárnap Nyíregyházán beszámoló beszédet tartott. A miniszter a Bethlen-kormány munkálkodását párhuzamba állította IV. Béla király tevékenységével a tatárjárás után. IV. Béla is először a rabló hordákkal szemben helyesbllította a vagyon- és életbiztonságot és tekintélyt szerzett a kormánynak, azután gazdaggá tette az államkincstárt és végül biztosította az egyesek boldogulását is. A kormány ennek az útnak a két első szakaszát már megjárta és most kezd neki a harmadik feladatnak, amikor minden állampolgár egyéni jólétét akarja biztosítani. Ezt a célt fogja elősegíteni az a beruházási program, amelynek megvalósítását a kormány már megkezdte. A miniszter a belpolitikával foglalkozván, hangsúlyozta, hogy a kormány vállalkozott a forradalmak után lábrakapott hibák és bűnök kiirtására, de sohasem vállalkozott arra, hogy letörje a nemzeti fellángolást és a jobboldali kilengés után utat engedjen a baloldali kilengésnek. Az országnak semmi oka visszavágyódni az októberi rendszer után, amikor gyilkosok szabadon futhattak, amikor a nagy szólamokkal szemben sem egyesülési, sem sajtószabadság nem volt és néhány kalandor ember kiszollgáltatta az országot az ellenségnek.Az ellenzéken több párt is demokratikusnak nevezi magát, de azon sem tudnak megegyezni, hogy mi az a demokrácia. Némelyek a demokrácia alatt a zsidóság érdekeinek védelmét értik, holott az egyoldalú, politika sohasem demokrácia. Ezután ismét visszatérve IV. Bélához, elmondotta a miniszter, hogy egyik őse kísérte bolyongásaiban a királyt és most, amikor ismét vannak IV. Bélák, mont Magyarország kormányzója és Magyarország miniszterelnöke, akkor ő nagyon örül, hogy ezeket az új IV. Bélákat ő kísérheti országmentő útjukon. Felszólaltak a beszámolón Pesthy Pál igazságügyminiszter, Teleki Pál gróf volt külügyminiszter és Barabás Samu, aki Bethlen István grófot Széchenyi István mellé állította. A hadsereg külpolitikai jelentősége A Magyar Külügyi Társaság külpolitikai osztályában Hochenburger Antal vezérkari őrnagy előadást tartott a haderő jelentőségről a külpolitikában. Történelmi példákon igazolta a pacifista irányzatok helytelenségét és az aktív külpolitika mellett foglalt állást, amelynek előfeltétele a megfelelő haderő. Az előadáshoz Köttevényi Olivér, Weisz István és Megay vezérkari ezredes szóltak hozzá.