Magyarság, 1927. január (8. évfolyam, 1-24. szám)
1927-01-01 / 1. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRA KB FÉL ÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 11 PENGŐ FELELŐS SZERKESZTŐ; EGY HÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM ÁRA HÉT- , KÖZNAP 16 FILLÉR, VASÁRNAP 32 FILLÉR MILOTAY ISTVÁN AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL. BUDAPEST, VIIL. JÓZSEF-KÖRÚT 5. SZÁM TELEFONI JÓZSEF 68-90, JÓZSEF 68-91, JÓZSEF 68-92 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 741, POSTAFIÓK 19 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1927 JANUÁR 1. SZOMBAT& Vrk ÉVFOLYAM 1. tesmmmssm (1772.)SZÁM A legitimizmus győzelme lila: Autdrássy Gyula gróf Sokszor hallom és olvasom, hogy az utolsó választásnál a nemzet elfordult a legitimistáktól. Elhiszi ezt a külföld is, mely könnyen félrevezethető és képtelen azt a különös folyamatot megérteni, melyet mi szabadválasztásnak nevezünk. De az egész valótlan mese. Mindenki tudja, még az egységes párt is, hogy az utolsó választás eredménye nem bizonyítja, hogy mi volt a nemzet lelkiállapota és politikai meggyőződése. Mindenki tisztában van azzal, hogy a döntést a kormány Bremskardja hozta meg. Ahol nem akadályozták meg az ajánlások törlésével, hogy egy ellenzéki magát egyáltalában jelöltesse, ahol nem akadályozták meg, hogy ellenzéki szavazók az urnánál megjelenhessenek, ott sem érvényesült, nagy átlagban, a választók politikai nézete. Legtöbbnyire a választók érdeke volt a vezető motívum, egyrészt félelem a kormány bosszújától, haragjától, az adóerőitől, szolgabírótól, a csendőrségtől és az ellenzék sanyarú kenyerétől, másrészt a sok előny, amelyet a kormány protekciója nyújthat. A meggyőződés, és a pártállás másodsorba került. Ha nem lett volna alkalmam magamnak a választások szomorú részleteit közelről megfigyelni, ha nem hallottam volna más jelöltek tapasztalatairól és sérelméről, nem láttam volna elkeseredésüket a visszaélések súlyáról, meggyőzött volna az a nagy különbség, amely a titkos és nyilvános kerületekben történő választások eredménye között volt. De e közismert, unalomig hallott tényektől eltekintve sem magyarázható a választás eredménye a legitimizmus hátrányára, és ha nem lett volna erőszak, akkor sem bizonyítaná azt, hogy a nemzet elfordult a legitimizmustól. Nem a legitimizmus jutott kisebbségbe, hanem az ellenzék, akár legitimist, akár szocialista, akár jobbpárti fajvédi, akár liberális, mert nem volt meg benne az a heroizmus, az a szenvedély, amely arra képesíti, hogy az állammal és annak presszójával megbirkózzék. A legitimizmus nem nehezítette a választási küzdelmet, ellenkezőleg a legtöbb helyütt megkönnyítette azt. Sok kerületben egyenesen legitimista jelöltet kerestek, de olyat, akit a kormány támogat. Ellenzői a királyhű jelölt azért akadt kevesebb, mint a múlt választásoknál, mert a múlt választásokon az én vezetésem alatt volt egy legititista ellenzéki párt, ma pedig ilyen egyáltalában nincs, hanem a legitimisták egy része régebben kormányt támogató politikát folytatott, más része a választások előtt csatlakozott a kormányhoz. Nem azért volt kevesebb legitimista ellenzéki jelölt, mert megfogyott a jogfolytonosság barátjainak száma, hanem azért, mert megfogyott azon legitimisták száma, akik a kormány ellen mertek fellépni és chilinek lelkiismerete nem engedte meg, hogy a detronizáló, a budaörsi kormányhoz csatlakozzék anélkül, hogy a kormány irányváltoztatása biztosítva lenne. Az így megcsappant számú legitimista ellenzéki jelöltek közül nem azért buktak meg sokan, mert a törvényes rend hívei voltak, hanem annak dacára, hogy azok voltak. Hisz legtöbbnyire nem is küzdöttek királyválasztókkal, vagy köztársasági pártiakkal, hanem kormánypárti legitimistákkal, vagy olyanokkal, akik ebben a kérdésben magukat a hallgatásba burkolták. Az ellenzéki legitimizmust többnyire azzal ellensúlyozták, hogy szembeszegezniek vele a kormánypárt legitimizmusát. Ez volt az eset például nálam is. Azon erőszakon kívül, amellyel a kormány közegei megtiszteltek, az ellenem forduló intelligencia nagy része azzal érvelt, hogy a legitimizmus érdeke nem követeli, hogy engem választasson meg, mert hiszen a kormány is királyhű. És, ámbár, ellenjelöltem nem szögezte magát le a legitimizmushoz, mégis azzal érveltek mellette, hogy nem lehet hátrányos a legitimizmus szempontjából annak a pártnak a győzelme, amellyel szövetségben áll Zichy János, Ernszt Sándor, Károlyi József és amelynek tagjai közül sok a határozott, kétségtelen legitimista. A váci kerületben, mondhatni, döntő túlerőben van a legitimizmus és pedig nemcsak az intelligenciánál, hanem még inkább a kisgazdák és a vidéki munkások körében. Ha ebben a csúnya hajszában, amelyet nálunk alkotmányos küzdelemnek vélnek nevezni, valami mégis jólesett, úgy az azon nagy, kitörő lelkesedés volt, melyet mindenütt tapasztaltam, ahol Ottó király nevét felemlítettem. Nagy örömömre szolgált újból látni és tapasztalni, hogy a királyhűség milyen mélyen behatolt a kisemberek szívébe. Szégyenítő, de ugyanakkor biztató is, hogy számtalan olyan, kinek alig van többje, mint a száraz kenyere, akivel a múlt és a történelmi Magyarország mostohán bánt, hűbb a királyhoz, mint sok olyan, aki ezer holdakat, fényes címet kapott a Habsburgoktól és ma egoista egykedvűséggel nézi a Hagbsburok sorsát, a törvényes király száműzetését. S amit én tapasztaltam, azt hallom más barátaimtól is. Senkitől sem hallottam azt a panaszt, hogy az elvi ellenállás megnövekedett, csak azt, hogy azok száma szaporodott meg, akik magukat hithű legitimistáknak nevezik, de ugyanakkor a legitimistaellenes múltú és kétesjövőjű Mrmsras- kormányt akarják szolgálni. A társadalom tetemes része azok példáját követte, akik még nem olyan régen függetlenségi lelkületüket azzal elégítették ki, hogy szobájukban Kossuth Lajos arcképét helyezték el, érdekeiket pedig azzal védték meg, hogy Ferenc József arcképét nagy ellensége mellé állították és a kormányra szavaztak. Azon kormány győzelme, amely szövetségben van kimondottan legitimista párttal, mely mögött nagy számmal ülnek legitimisták, még akkor sem jelentené a legitimizmus vereségét, ha nem volna erőszakra visszavezethető. Számbelileg kifejezve, azt hiszem, a törvényes király szempontjából a választás inkább siker, mint vereségszámba ment. Alighanem jóval több, bevallottan, legitimista van a mai képviselőházban, mint volt a nemzetgyűlésben, ellenben jóval kevesebb a királyválasztó és köztársasági. A királyra nézve csak annyiban hátrányos a mai helyzet, hogy egy nagy része a táborának nem áll kizárólagos legitimista vezérlet alatt. Olyan vezér irányítja politikájukat, aki minden ajtót nyitva tartott maga előtt, még a forradalmit is, és királyválasztó lehet anélkül, hogy magával ellentétbe jönne. Nagyszámú legitimista olyan párt tagja, amely e kérdésben szint nem vallott. A számarányok megnyugtatók, sőt előnyösek a törvényes király ügye számára, de a kilátások mégis homályosak és nyugtalanítók. A veszély abban ill, hogy a vezetőség a királyválasztás mellett dönthet és hogy a pártérdek és a pártfegyelem, a kormány hatalma nagyobb befolyást gyakorolhat egyes legitimisták elhatározására, mint a legitimizmus. A legitimizmus tábora nagyobb, mint valaha volt, de politikai elhelyezkedése, szervezete nem biztosítja neki azt a súlyt, amely megilletné és amely diadalát biztos Vitézi ének „Und Mensch sein, heisst ein Kämpfer sein“ (Goethe). Ha szembefordul veled A poldosarcú élet, S válámszemével megriaszt, Hogy eltüzel, mint lágy viaszt, Te nézzed vissza vígan, S nevesd oda: „Nem úgy van!“ És addig állá tekintetét, Mígnem mosoly deríti szét. Ha látod, gyűl a felhő, S az ég viharja fellő, Eredj elé a hegytetőn, S hívjad magadkedveztetőn Mint vőlegényi táncba, Mert szép a tüzek tánca, öröm, ha fönnen éghetel, S ha tűzi mámor éget el. Szeresd a vészt, a kockát, Kerüld a lusták vackát. Dalolva hívd az életet: Mutassa, még mit rejtegeti Mert nincsen öröm mélyebb, Mint pirosgyöngyű mély seb, És halált halván lelkeset: Az Isten titkát meglesed. Lendvai István A puska P. Ábrahám Ernő Tavasz volt, a Duna felett a magasból megkésett vadlibák kiáltoztak a nagyváros zajába s felkeltették bennem a vágyat a puszták, a mezők után. Másnap reggel vonatra ültem s délután már a Tisza mellett voltam, a nagybátyám uj bérletén, a Szilháton. Csak a cselédség tartózkodott még kora tavasz idején a birtokon s a gazda fejétcsóválva nyitotta ki a kuriaszerü urasági lak alvó szobáit. __ Hej, urfi, __ mondta, _ nagyon korán tetszett jönni. Mit fog itt csinálni egyedül? __ Majd csak elleszek. __ nyugtattam meg az öreget. __Van-e, aki tud főzni? __ Majd csak akad. Aprómarha meg van elég. Egy-egy bárányt is leöletünk. Csak inkább hogy elunja itt magát az urfi. __ A Tisza partján? __ kérdeztem olyan lelkes csodálkozással, hogy az öreg egészen megnyugodva otthagyott magamra. Félóra múlva lóháton ültem s nekivágtam a Tiszáig terjedő mezőnek. A tiszai füzes felől a tavasz zsályás, mentás illatát hordta arcomba az enyhe tavaszi fuvallat. Dagadozott az erőm s vágtába ugrattam a Csinost. Tűnt alattunk a mező s egy-kettőre a töltés alatt voltam. __ Bumm! __ dördült el a töltés mögötti füzesben váratlan hirtelenséggel valami ágyú s a Csinos horkanva ágaskodott fel. Alig bírtam lefogni, úgy hánytavetette magát. __-Hát ő meg mi?__csudálkoztam. A töltés tetejére rugtattam s előttem hömpölygött a megáradt Tisza. Erről a töltésig a vízben álló füzes, a túlsó parton magas éger- és tölgyfáival az őserdő. A levegő nyüzsgött a lövésre felriadt vadmadárfalkáktól s az erdő felett riadt károgással óriási varjufalka kóválygott. Egy vadrucacsapat ijedt kiabálással csapott le a viz színére kilométernyi távolságban. Lomha gémek lopva, suhanva szálltak tova. __A Tisza!__dobbant meg a szivem. Lefogtam a Csinost s sokáig gyönyörködtem a nagyszerű őstermészetben, óh, hogy szerettem volna magam is vadmadár lenni, szállni, repülni... A töltés ereszkedőjén, a hajlásnál egy ember tűnt a szemembe, öreg, hajlott paraszt volt, a vállán valami lehetetlen puskaféle, a derekán a karéba akasztva két összevissza lőtt varjú lógott. Odalovagoltam. __Adjon Isten, bátyám!__köszöntem. __ Mindnyájunknak, __ fogadta s bizalmatlanul nézett rám. — Varjút lőtt? — Arra való, — vetette kurtán. __ Ejnye, bátyám, ha megmutatná a puskáját... Az öreg félreértette az érdeklődésemet, mert a belső zsebéből előkeresett egy lepedőnagyságu tarka zsebkendőt s kopott, szétesni készülő írást bugyolált ki belőle s elém tartotta. __ Van ám vadászati engedélyem, __ tartotta elém gőgösen. __Elhiszem én, öreg. Nem gondoltam, hogy orvvadász. Különben se vagyok finánc, és titkos mosolygással sandítottam a varjakra. __Azért,___vezette csendesen.___Talán vendég az mnfi minálunk, mert hogy még soha láttam errefelé. __A szí házi bérlő unokaöccse vagyok. Egyszer e elnyájasodott az öreg barázdás, mogca fa arca. __ Akkor rendben van. A Király úr derék emt ír, jó ember. Most is puskaport ígért, ha megjön a városból. __Adok én is, ha bejön.__ígértem. __A kastélyba? __A kastélyba. __Hát hiszen, ha van elég az urfinak. Mert nekem már csak egy hétre való van. Észrevette, hogy nagyon nézem a puskáját. — Ez aztán fegyver! — tartotta elém s büszkén hozzátette: __ Magam csináltam, mer a városi, amilyennel az uraságok járnak, csak aféle játékszer. Nem való komoly embernek. Kezembe vettem, az öreg puskáját Soha életemben csudálatosabb fegyvert nem láttam. Eredetileg valami gázcső lehetett. A fene tudja, hogy tett rá szert az öreg. A cső vége liliomszerűen hasadozott volt. — Egy kicsit már megint rojtos, — jegyezte meg az öreg, __pedig két hete sincs, hogy levágtam. Mahónap megint le kell faragnom. A puska agyát is maga faragta az öreg s drótokkal erősítette hozzá a csövet. A kakas valamikor huszársarkantyu lehetett s a puska egyéb része is mindenféle sróf, pánt, meg egyéb vasdarab. __Oszt lehet ezzel lőni? ___csudálkoztam. __Ezzel?___felelt büszke kérdéssel az öreg. __Nincs az a mankcser, akiért elcserélném. __Nem történt még vele baj? __Magam csináltam, hát hogy történhetett volna? De én csak azt néztem, meg van e még az öregnek legalább két foga? Meg volt valamennyi. — Oszt milyen széfet használ hozzá? — Gyereknek való a serét, meg uraknak, — magyarázta az öreg megvetően. — Hogy a ruca is, meg a liba is akár- Ara 32 fillér