Magyarság, 1929. szeptember (10. évfolyam, 197-221. szám)
1929-09-01 / 197. szám
s dősnomád legeltető gazdálkodás folyik s ez a terület holdankint másfél pengő jövedelmet hajt a városnak, a birtokok másik részét többezer, vagy többszáz holdas tagokban bérlet utján hasznosítják s a város a maga közel kétszázezer holdnyi határával gyüjtőtelepe az agrárszociális elégedetlenségnek s a kétségbeesett politikai radikalizmusnak. Kaán Károly egy helyen kimutatja, hogy éppen félakkora területen, mint Debrecen határa, Zala vármegye novai járásában ötvenegy község terül el, holott ennek a járásnak közel negyedrészét lakatlan erdők borítják. Ugyanő kimutatja, hogy míg a kiskunsági Kiskunhalas négyszögkilométerenkénti népsűrűsége negyven, a nagykunsági Karcagé 58, sőt a bujaföldi Békésé is csak 80, addig a jórészt homokoshatárú Szegedé 155, a bokortanyás Nyíregyházáé pedig 160. S ebben jórészt az a különbség ütközik ki, hogy milyen hasznosítási rendszer és milyen gazdasági kultúra dívik egyiknek vagy másiknak határában. Szeged a maga hetvenkétezer holdas birtokából több mint negyvenezer holdat kisbérletek útján értékesít, körülbelül ugyanezt a birtokpolitikát folytatja Kecskemét is s ha ez a módszer a debreceni állapotokkal szemben gazdasági és pénzügyi szempontból egyaránt már egy sokkal haladottabb fejlődési fokozatot jelent is, végeredményben mégsem az igazi megoldás. Egy figyelmes olvasónk megküldte most nekünk Lévay Lajos bárónak ezelőtt húsz évvel megjelent tanulmányát, amely a városok pénzügyeinek rendezését a kivándorlás és az agrárszociális kérdés szempontjából vizsgálja. Lévay báró, a liberális Magyarország egyik közgazdasági és pénzügyi tekintélye, Nagymagyarországra .Vonatkoztatva hivatalos adatok alapján a következő érdekes számítást teszi: Budapest székesfőváros és Fiume kivételével huszonnégy törvényhatósági joggal felruházott városunk 408.000 katasztrális holdon gazdálkodik. Ebből 365.000 hold földadó alá eső terület. Ez a birtokkomplexum hozzávetőleges hivatalos becslés szerint kerek számban 323 millió korona értéket képviselt. Az 1906. év végével ezt a huszonnégy várost 147 millió korona konvertált és 17 millió korona függő adósság terhelte Ennek az adósságnak évi törlesztése és kamatja 1906-ban nyolc és fél millió koronát igényelt, holott ugyanakkor e városi földbirtok tiszta jövedelme csak ötmillió koronára rúgott s igy a törvényhatósági joggal felruházott városok óriási kiterjedésű földbirtokaik jövedelmét még hárommillióháromszázezer koronával voltak kénytelenek pótolni, csupán azért, hogy adósságaik törlesztését és kamatjait fizethessék. Ennek a huszonnégy törvényhatósági városnak lakosságát 1906-ban ezenfelül még hétmillió korona pótadó terhelte. Lévay kimutatja, hogy ha a huszonnégy törvényhatósági város összes földbirtokból eredő jövedelmét, ötmillió koronát, a föld értékéhez viszonyítjuk, úgy az másfél százalékot tesz ki, a 360.000 katasztrális holdnyi jövedelmező terület holdankénti átlagos tiszta hozama pedig mindössze tizennégy koronára rúg. Ez a hozadék, ha számításba vesszük, hogy a városok többnyire az ország legjobb talajú vidékein bírnak földbirtokkal, szinte nevetségesen kevés. Ennek oka részben a helytelen és elavult gazdálkodási rendszer, részben pedig a városi földbirtokok kezelési költségeinek horribilis magassága. Lévay nem lát más kiutat ebből a lehetetlen állapotból, mint a városi és községi birtokok értékesítését, feldarabolását és betelepítését. Nem lehet érdeklődés nélkül olvasni idevonatkozó számításait. A törvényhatósági városok földbirtokainak értékesítése nyomán a városok összes adósságait kifizetve százötvenmillió korona tiszta vagyonfelesleg jelentkeznék, ő azt proponálja, hogy ezt az összeget négyszázalékos viakulált állami járadékba kellene elhelyezni. Számításba véve, hogy a városok földbirtokaik eladása folytán megtakarítják az azokat terhelő adósságok kamatait, az adókat, ármentesítési, lecsapolási és adminisztratív költségeket, a városok pénzügyi mérlege olyan kedvezően alakulna, amiről a mai rendszer mellett nem is álmodhatnak. Kerek összegben kilencmillió koronát tenne ki tiszta évi jövedelmük s változatlanul megmaradnának eddigi joghaszonélvezeti és egyéb üzemi jövedelmeik. Az 1906. év végével kirótt pótadók hét és félmillió koronáról 3,200.000 koronára apadnának le, vagyis a pótadók a földek értékesítése után 4,250.000 korona csökkenést mutatnának. A nagyobb kiterjedésű földbirtokkal rendelkező magyar városoknak nemcsak nem lenne a jövőben pótadója, hanem közel ötmillió korona többletjövedelmet fordíthatnának közszükségleteik kielégítésére. Pontos számítások alapján Lévay megállapítja, hogy a városi birtokok értékesítésével a törvényhatósági városok jövedelme kilencmillió koronával, a rendezett tanácsú városok jövedelme 830.000 koronával lenne több évente, mint azelőtt. S mindezt, a földéhség levezetését, a kivándorlás ellensúlyozását, a városok anyagi viszonyainak rendezését Lévay szerint az államkincstár minden megterhelése nélkül lehetne elérni. A kormánynak a Magyar Földhitelintézetet, a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetét, a Budapesten székelő és a városok, valamint a községek adósságainál érdekelt pénzintézeteket közösen és együttesen kellene megbízni ennek a nagyszabású tranzakciónak lebonyolításával, úgy, hogy azok eddigi részesedési aránya esetről-esetre a jövőben is megmaradjon. Lévay külön törvényt sürget ennek a tervnek megvalósítására s munkáját ezekkel a sorokkal zárja. Nagyszabású, a nemzet széles rétegeinek gondolkozásával és vágyaival egyező megoldásokat kell keresnünk most, midőn az elégületlenség általános, és országszerte agitátorok által mesterségesen is növeltetik s midőn a közeljövőben a közterhek egyre nagyobb emelkedése várható. Cselekedni kell határozottan és gyorsan, mert: periculum in moral S mindez húsz esztendővel ezelőtti Nincs módunkban megállapítani, milyen visszhangja lett Lévay akciójának s más szakemberek mennyire értékelték ennek a tervnek gyakorlati kivihetőségét. Azt azonban tudjuk Tisza István bizalmasaitól, hogy ő a háború tanulságainak hatása alatt s a rokkantkérdés nagy súlyát átérezve, a városi birtokok reformjában kereste ennek a kérdésnek egyik megoldási módját. egy keveset, de a fejfájása nem enyhült. Felkelt, aszpirin után keresgélt a fiókokban. Közben megpillantotta az újságot. Dühösen vágott le rá, összemarkolta és behajította a mosdószekrénybe. — Hülye! — sziszegte megvetően és rácsapta az ajtót. Ilyedten meredt a tükörbe. Az álmatlan éjszaka megbosszulta magát az arcán. Sápadt volt, majdnem fakó és petyhüdt. Csúnya. Határozottan csúnya. — Hol van ... hol van az én tegnapiszépségem? — tűnődött döbbenten s alig merte elgondolni: vénülök? Leroskadt egy székre. Egyszerre nagyon öregnek, nagyon fáradtnak érezte magát. Lassan, ügyetlenül botorkáltak agyában a szavak: gyönyörű asszony . .. szőke asszony .. ..— Gyönyörül — mondta hangosan, bágyadt, szomorú mosollyal. — Gyönyörül ... Felugrott. •— Eh, ez már . . . ! Benedvesítette a törülközőt s körülcsavarta vele a fejét. A tudata mélyén lustán és makacsul tovább zsongtak és ringatództak a szavak: „... gyönyörű aszony ... szőke asszony... találkozás hol volna lehetséges__“ Dacosan rántott a vállán. A száját összeszorította egyetlen vékony, kemény vonalba. A toll kellemetlenül percegett a fehér levélpapiroson . . . „Ahol akarja!“ Ennyit irt. S még gyorsan föléje Biggyesztette a jeligét: „Barna férfi, 333.“ A keze reszketett. Szaporán, szakadozva, aprókat lélekzett. Magára kapta a kabátját, fejébe nyomta a kalapot s rohant a kiadóba. Az volt az érzése, hogy lopott tárgyat rejteget s minél előbb túl kell adnia rajta. Amikor végre elintézte, határozottan megkönnyebbült. Hazament, végezte a dolgát, a fejfájása tökéletesen elmúlt, úgyszólván, meg is felejtkezett mindenről. S ha néha mégis eszébe jutott, úgy tetszett, régi, halvány, ártatlan emlék az egész. Igaz, hogy itt, válaszolt, de ez még nem jelent semmi elkötelezettséget, — ezzel nyugtatta meg magát s a lelkiismeretét valóban tisztának és könnyűnek érezte.. . IV. Másnap megint felébredt benne a nyugtalanság. „Nem lett volna szabad tennem!“ — kóválygott a lelkében szüntelenül s olyanféle gondolatok gyötörték, mintha ezzel valami nagyon ügybe keveredett volna bele. Rá sem mert pillantani az újságra, amelyben könnyelmü válasza megjelent s szinte túlzásig alázatos, kedves volt az urához. Vacsoránál azonban váratlanul csetepaté robbant ki köztük. Mind a ketten idegesek voltak, egyetlen rosszul alkalmazott szó felborította a látszólagos egyensúlyt. Jól odamondogatták egymásnak a véleményüket, azután . . . azután beállt a siket, dermedt csönd, tele elfojtott, fuldokló keserűséggel. Egyszerre nagy, fagyos idegenség ült közéjük. Sári az éjszaka álmatlan óráiban majdnem erőszakosan idézte föl az ismeretlen ismerős arcát s hosszasan gondolkozott különböző eshetőségekről. Vájjon ki lehet? Megjelenéséről ítélve, bizonyára valami előkelő állású egyén. Talán követségi titkár vagy művész? Igen, ilyesmi . . . Diplomata! ... Istenem, mindig diplomata volt a titkos ideálja! . . . Ilyen hűvös, finom arc, ilyen szuggesztív barna szemek, nem is lehet más: diplomata! Most történt először, hogy az urát idegen férfivel hasonlította össze s az összehasonlítás az idegen férfinek vált előnyére. A helyzet Ferivel úgyis szinte már-már tarthatatlan . . . Reggel alig várta az újságot. Nedves tekintete mohón száguldott végig az apróbetűs sorokon. Egyszerre nagyot dobbant a szíve. A homloka kipirult. Lihegve nyelte az édeskés szavakat: „Barna férfi, 333. Imádott, gyönyörű asszonyom! Határtalan boldoggá tett. Szerelmem áttör minden akadályon s leborul az ön földöntúli szépsége előtt. Hódolattal várja minden délután 4-től kézcsókoló rabszolgája. Örömvölgy-utca 7., II. 16.“ Háromszor elolvasta s a vásári sorok muzsikálni kezdtek benne ... „Örömvölgy-utca 7.“, — ismételgette lelkendezve. — „Örömvölgy-utca 7....“ Milyen szép! .. . Milyen csodálatos!... V. Alig tudta eldadogni, annyira izgatott volt. — Örömvölgy-utca 7... s Leroskadt az autó rugós párnáira, a soffőr inditott s az autó belefúródott a kavargó utca forgatagába. Behunyta a szemét, kezét a szivére szorította, alig birt, alig birt uralkodni az idegein, „őrültség, őrültség! Hová vezet ez a meggondolatlan, könnyelmű lépési * a * Szinte kiszámíthatatlan!... Botrány . . . tragédia . . . válás? . . . Iszonyatos még csak elgondolni is! . . .“ És ... és mégis! Volt ebben a száguldásban valami a zuhanás hallatlan kéjéből, valami mértéken felül izgalmas és borzongtató. Valami a halálból . . . Mikor a kocsi hirtelen megállt, szédülés fogta el. Alig birt a süppedt ülésből feltápászkodni. — Várjak? — kérdezte a kocsivezető. — Nem! — lihegte elszántan és minden erejét összemarkolta. Fizetett. Loholva iramodott a kapu alá, nekigyürkőzött a lépcsőknek, a füle zúgott, a szíve elviselhetetlen iramban vert. Sejtette, ha most megtorpan, ebben a süket rohanásban, akkor vége . . . Akkor nem lesz többé bátorsága ... S fulladásig, lelkendezve ismételgette: második emelet tizenhat . . . második emelet tizenhat ... Csak rajta, ez így van, ez a kezdet és minden kezdet rettenetes! Csengetett. Az ájulás zsibbadtsága bizsergett a lábszáraiban. Léptek recsegtek. Az ajtó kitárult, mint egy éhes száj. Egy férfiarc tolódott elő a világosságra. Egy sohasem látott, ismeretlen-idegen férfiarc. — Kit tetszik keresni? — tudakolta közönyösen. Az asszony visszahőkölt. — Második emelet tizenhat . * * “ hebegte gépiesen, rémülten s az erkély-* folyosó korlátjának dűlt. Mint egy szörnyű és goromba arculcsapás, úgy érte ez a pillanat. Nem tudatosan, az ösztönei cikázó villanásaival érezte, hogy, itt, ebben az egész kétes-homályos ügy- ben, valami kínos, kellemetlen félreértés . ) MTOHESZ, 1929 szeptember 1. vasárnap A MAGYAR GLÓBUSRÓL Peer Gynt írta: Pethő Sándor Pályája mintha túljutott volna a tető föntjén. Nincs ellenfele, nincs versenytársa, sőt nincs partnere se többé. Mindent legyőzött, vagy minden megsemmisült előtte. Egyénisége és szereplése csaknem személytelen hatalommá vált. Nincs előtte semmi, ami elérhető ne volna, mert szinte már mindent elért. Nem függ senkitől és semmitől, csak a maga akaratától, vagy az emberi dolgok véglegességétől és gyarlóságától. Olyan tökéletes gépezetet konstruált, ami akkor is pontosan jár, sőt szinte több mint tökéletes rendszerességgel működik, amikor ő személyesen nincs is a kormányköröknél. Az embert gyakorta meglepi ez a kínos sejtelem, mintha már ő se bírna többé ezzel a Leviathánnal, s mintha az ő erejét és hatáskörét is meghaladná ennek az ördögi mecanizmusnak borzalmas irama s szakadatlan vágtatása, melyet szabadjára bocsátottak s amelyet nem kormányoz többé más, mint a gőzök ritmusainak vak őrülete, amíg az utolsó parázs ki nem alszik kazánjában, vagy amíg minden szétreped és levegőbe röpül. Nem is valószínű, hogy élvezetet találna ebben a roppant hatalomban. Bizonyára az emberi sorsok intézésének megszokásából vagy megunásából fakadt ki benne az a közöny, amelynek nem adhat többé táplálékot se a küzdelem izgalma, se a bizonytalanságnak ama termékeny szorongása, amely az örömteljes feszültség friss hullámait árasztja a tegnap megnyert sikerekre és a holnapi erőfeszítésekre. Nem emelkedhetik többé. És mégis, úgy rémlik, mintha nem is a tetőn állana, hanem valami sötét erdőségben tévelyegne. Mint Peer Gynt, ő is kutathat az egyetlen megváltó test után, ami feloldhatná önmaga és a történelem előtt annak a szinte imperszonális hatalomnak erkölcsi és szellemi kötelezettségeiért, amelyet oly nehezen szerzett meg, amelynek birtoklásához a szerencsének éppen annyi ajándéka segítette, mint amennyi lelkierőt, türelmet, tehetséget és szívósságot fektetett belé, amelyet idestova három esztendő óta korlátozás és veszedelem nélkül tart markában. Hiba, vagy nem hiba, hogy Bethlen István gróf ekkora személyes hatalmat alapított és hogy ennek a hatalomnak nincs féke és nincs gátlása, csak tulajdon lelkiismeretében és akaraterejében és hogy leigázta a jelent, azt most ne firtassuk. De hogy az utókort is szolgájává akarja tenni, hogy se a közeli, se a távolabbi jövővel nem akar osztozkodni és hogy ellenszegül az emberi dolgok természeti törvényének is, az a legnagyobb mértékben aggodalmat keltő jelenség. A politikai regimeek, — igaz, — gyakran úgy tartják fenn magukat, ahogyan éppen lehet, sőt sokszor úgy is, ahogy a legkényelmesebb. Nem minden szerkezetű hatalom bírja el az időjárás viszontagságaitésa szabad levegő viharait s gyakran valódi államférfim okosságra vall, ha egy új kormányzati rendszer szándékosan kitér a szabad verseny kiszámíthatatlan esélyei elől. A történelemben nem tartozik éppen a ritkaságok közé, amikor a magát erősnek érző hatalom is megfosztja ellenfelét a mérkőzés egyenlőségének feltételeitől s csak akkor támad rá, amikor előbb már legyöngítette s amikor az emberi belátás diktálta előkészületekkel bebiztosította a győzelmet. A politika még akkor is a jelenbe dolgozik, amikor a holnapra gondol. Ez a reálpolitikai józanság és anyagiasság csak akkor válik feltétlenül nagy ki r iskolacipők^ kizárólag színbőrből ^ Cserkészcipők, 30—35 .........P 1O.* fekete 26 -30 31-35 36—39 fűzős 18.90 15.50 18.50 barna 26- 30 31—35 36 -39 fűzős 13.80 16.80 19.80 . Tarai Eipiopép it A jPfc. UH, RÉKÖCZi-Ut tfl. /Mi ISllli.ui,Híraiyu.30. si.Teröhu.z.j^M