Magyarság, 1933. október (14. évfolyam, 223-248. szám)

1933-10-01 / 223. szám

­Jenő, Csávolszky vagy Verhovay, poli­tikusok, mint Irányi Dániel, vagy Her­man Ottó ezt az álláspontot elfogad­tatni ezzel a zsidósággal, hogy ha bűn történt, az egyeseknek, egyéneknek a bűne, vagy egy olyan lelkiségé, amely­től a magyar zsidóságot áthághatatlan távolságok választják el. Hiába hangoz­tatják, hogy senki se akarja őket fele­lőssé tenni azért, ami történt, ha igaz­nak bizonyulna is. Ez a zsidóság szinte egy gombnyomásra vagy egy láthatatlan intésre, egyetlen vészjelre, az első tanú­vallomásokra, az első nyomokra, mint egy ember odaszegődik az eszlári vád­lottak mellé. A liberális magyarság kér­­lelésére az a felelet: vagy vállaljátok az eszláriakat is, vagy szembetaláltok maga­tokkal bennünket is mindnyájunkat Eszlártól Budapestig és ha kell, Buda­pesttől Newyorkig és Londonig. S mi­közben ez a magyar jóhiszeműség, ez a közvélemény így fáradozik, a másik valami mindent túlszárnyaló agilitással valami égő türelmetlenséggel, valami eget-földet megrázó hisztériával mintha csak négyezer esztendő közös titkáról, közös esküjéről lenne szó, a­me­lyet a lelepleztetéstől életre-halálra meg kell védelmezni, a sorompóba lép vizsgálóbíróval, a tanúk, a bizonyítékok erejével, a vérükből való vér vallo­másaival szemben, hogy mindezt el­nyomja, túlharsogja, megzavarja, meg­állítsa vagy megfélemlítse. Ekkor és itt lép először porondra az a sajtó, amely személyében mar meg, gyanúsít, vádol, leleplez, rágalmaz, ter­rorizál mindenkit, aki az ügyben ellen­kező véleményen mer lenni. Családi anyagi, erkölcsi érdekében, egziszten­ciájában rohanja meg a per nyomozó hatóságait, a bírákat, a papokat, a ma­gyar intelligenciát, az egész megyei tár­sadalmat, az egész közigazgatást. Ázsiai színek, ázsiai erkölcsök, ázsiai elmara­dottság vádjával és szégyenével elbo­rítva kerülnek mindnyájan a nagyvilág, az európai közvélemény, a műveit nyu­gat vádlottak­ padjára. Memorandumok, beadványok, vezércikkek, tudósítások árasztják el a világsajtót a magyar ke­gyetlenség*, a­ zsandár- és csendbiztos­­uralom, a táblabiró-gonoszság rendsze­réről. Köztiszteletben álló állattárt ma­gyar funkcionáriusok mint démoni ösz­­szeesküvők, mint egy alföldi kukusklán tagjai rajzoltatnak meg és pellengérez­­tetnek ki, hogy olyan magyar írók, mint Mikszáth Kálmán vagy Rákosi Viktor, elborzadjanak a ferdítés, az ördögi in­venció ilyen féktelenségén. Mai szem­mel olvasva úgy hat az egész, mint egy óriási előgyakorlat ahhoz a világot át-­­fogó hadjárathoz, melyet a kommuniz­mus után a fehér terror ürügye alatt még nagyobb tökéletességgel, még ki­­terjedtebb, még vadabb hangszereléssel hajtottak végre ellenünk esztendőkön keresztül, olyan bűnök eltussulására és leplezésére, amelyek az eszlári szörnyű­séggel egy lélekben és egy anyaméhben születtek. Az a kép, melyet ez a sajtó, ezek a panaszok, ezek a följelentők Magyaror­szágról, a magyar társadalomról a nagy­világ elé terjesztenek, később, évek, egy­két évtized múlva úgynevezett realista és naturalista irodalommá válik a Bródyak, Lengyelek és Szomoriak ke­zén s tudományos szociológiává Jásziék, Kunfiék és Szende Pálék munkájában. És azokból, akik ezt a harcot vívják és akikért vívják, lesznek huszonöt, har­minc, ötven esztendő múlva az új ma­gyar nagybirtok, a magyar kapitaliz­mus, a nagyindusztria, az értelmiség, a színház és művészet új tényezői, egész új világa, kiterjeszkedve és mindent el­borítva az elhallgatott, megtévesztett és megfélemlített régi Magyarország felett. És ezzel a világgal társul, akarva aka­ratlanul szövetségre lép a Tisza-féle liberális kormányzatnak, politikának, uralmi érdeknek az a világa, melyet a romló vagy romlott, hanyatló dzsentri képvisel. A grü­ndolás, az iparfejlesztés, a vasútépítés, az állami kölcsönök, a gyarmati kapitalizmus gyorsan burjánzó aranykorszaka ez, mikor mint állam szinte először jutunk érintkezésbe Rotschildok világot dirigáló, már Bécsig kinyújtott és Budapest felé tapogatódzó számításaival és érdekeivel. Pénz kell uj és új kölcsönök s nem kompromittál­hatjuk magunkat a nagy világ előtt, hatalmi, kormányzati, a politikai és pártérdek beavatkozása az igazságszol­gáltatás menetébe egyszerre brutális valósággá válik, összefüggésben olyan idegen érdekekkel, amelyekről azelőtt malomalatti magyar szemlélet csak mesékből értesült. És mindez összefog és összehat egyet­len erő, egyetlen Személy, egyetlen ál­dozat ellen, a nyomorult kis parasztlány vádoló, sovány, fejletlen alakja, agyon­taposott, agyontépdesett árnyéka ellen, aki mint egy ártatlan kis állat elesett és eltűnt ennek az apokaliptikus dulako­dásnak örvényeiben, őt is, ügyét is, igazságát is elnyomták, leterrorizálták, elföldelték, gúny, szégyen, megvetés, babona tárgyává avatták, hogy évtize­dek múlva senki említeni se merje. És, ime, ötven év múlva mégis kikel isme­retlen sírjából és egy rettentő könyv lapjain fölnyitja szemét, fölemeli segít­séget kérő kezét az utókor itélőszékéhez. Hitvány kis perkál­ ujjasában, kopott, rongyos, kék szoknyájában, piros kesz­kenőjében itt áll ezrek és ezrek előtt, mintha csak ártatlan, mindenkitől el­hagyatott önmagunkat szimbolizálná. Nem jó a Bary József könyvét el­olvasni.. Csak a lándzsája van fából, — ez az ember olyan most itt közöttük, igaz-e, mint valami mesebeli király. Nekem legalább ilyen . . . neked is? Akkor jó, ha így gondolod te is, ezt a szálegyenes, szikár embert, nomádkirálynak, pász­­torfejedelemnek, Ázsia fiának, mint mi vagyunk . . . Most figyelj, de ne ne­vess, szent dolog ez, ha furcsa is, ha idegen. Azért hajol rá az állatok fejére, hogy elűzze a rossz szellemeket, azokat a kicsi, egészen apró törpéket, melyek seregestől élnek ezen a földrészen. El­halt lappok szellemei, kicsi testben meg­bújva és ha kérdeznéd tőle, mekkorák: felemelné a hüvelykujját, nem nagyob­bak. Odatelepednek a rén homlokára, vitetik magukat síkságon, hegygerincen át és a rénszarvasok nem mernek le­hajolni, nem mernek a hó alá túrni hanga és moha után. Leesnének és bosszút állnának, dühös kis lények, szent igaz . . . Igen, az a fény az éjjeli nap fénye, félóra múlva megint sötét lesz. Túlságosan északra van ez a sá­torfalu és én tudom, már hogyne tud­nám, Janknak indulásra készülődik. Figyeld, varázsköröket ír a levegőbe, két nagyobb és egy kisebb kört az álla­tok homlokára. Indulás előtt így készü­lődik a lapp. Ez a zizegés, amit most hallunk, nemcsak a szél zúgása, vágta­­tása a hómezőn. Ó, a varázskötők ha­talma nagy és az elhalt lappok szelle­mei rohannak most innen el. Apró lá­baikkal belerúgnak a hókristályokba, megbotlanak, elhasalnak, meg össze­akaszkodnak, azért a hónak ez a por­zása és mondom, nemcsak a szél zúgá­sát hallani. Janknak hümmög, karját a magasba emeli és mondd, nem olyan most ösztövér alakjával, mint ezek a karókkal égnek meredő sátrak? Hogy miért kiabál?. Ébresztő van barátom, náluk így szokás. Ez a kevés fény ele­gendő arra, hogy lebontsák otthonukat, szánkóra bugyulálják a gyerekeket, az asszonyokat és elinduljanak valamerre, ahol több élelem van a hó alatt... így van ez, öregem, így utazgatok, nézelődöm a világban, ha másként nem lehet. Nekem a térkép valóság, a lámpa lénye mindent megvilágít, idegen földe­ket és ismeretlen embereket. Magad is láthattad: nincsen benne semmi miszti­fikáció, vannak valóságok a gondolat­ban is, nemcsak a szemed előtt. Bennem erősen él Ázsia, olykor sámándobok szólnak a fülembe, hallom a tabun, a ménes vágtatását és hiszem, érzem, Ázsia, elhagyott messze földünk, egy­szer feltámad még! Nekünk támad fel, mert mi lehet a cél, miért vándorolnak egyre azok a lappok, mire vár ott nap­keleten az a sok embermillió? Most még csendben, de magad is tudod, va­lamire vár! Ok nélkül semmi sincs ezen a földön és amikor a Wanderbiltelmék jachtjuk van, Rockefellernek májbaja és fejedelmi vagyona . . . akkor no­mád hordák vándorolnak erre-arra, valamire várva. Bárki bármit is mond­hat, testvér, itt valami nincs rendjén, ezek az edzett izmok egyszer össze­kapaszkodnak és az lesz az igazi heje­­huja! Amikor Ázsia Újból elindul és nagytakarítást rendez ezer esztendő után! No, jó, pihenjünk keveset. Látom a szemeden, fáradt vagy, nehéz utón jár­tál, iramszarvasok között, hidegben, hóban, nem csoda. Addig, m­íg pihensz, mesélni fogok valamit Taklamakán tér­képéről. Csak egy pillanatra nézz ide: ez itten Kasgár, a főváros, amott van Jarkend és Khotan. Ennyi már elég, dőlj hátra, a lámpát is lezárom és ha elalszol, annyi baj legyen. Az álom szép, az álom jó és ott is lehet utazni, én tudom. Szóval, a Taklamakán! Ha nagyon neki vagyok keseredve, idemenekülök. Ha sok már a villamos zaja, az utcák forgataga, a nagyvárosi szédület, elő ezzel a térképpel és minden mentve van!... Van itt egy jó cimborám, Kas­sán Alénak hívják, származásra fekete kirgiz, mesterségre pásztor. Ilyenkor, esténkint ott ül a tűz mellett és énekel­get. Víg fickó egyébként, örökösen neve­tésre áll a szája és ügyet se vet a szélre, a viharra, az elszáguldó ménes kavar­gására. Múltkor láttam így a térképen, hogy eliramodott a ménes. Valami állat jött le a hegyekből, talán farkas, vagy mit tudom én, a lovak felkapták fejü­ket s hajrá, neki Taklamakán felé. Has­­sán Álé dudorászni kezdett, holmi har­cos kis nótácskát a bátor emberekről és felkapott a lovára Taklamakán felé. Most magad is tudod, hogy megy ez a vándorlás a térképen és elhiheted: öröm volt elnézni ezt az embert, ezt az igazi férfit, ahogy rohant a tabun után, karjában erő és a száján nótaszó . . . Egymagában él a pusztán, körülötte napfény, vagy csillagos éjszaka és a távolban, lilás párázatban, hófödte sar­kával Tien-San, az ég hegyei, öltözéke szakadozott, fövegét megette a homo­kos szél, de a lelke merő kacagás és a szive nótaszó. Mondom (és ha akarod, magad is megláthatod, hunyorítsd ösz­­sze a szemed, így), mondom, ott ül a tűz mellett, körülötte a ménes, felette csil­lagos ég. Olykor valamelyik ló odavető­­dik a tűzhöz, megtorpan és bámul, majd felnyerít. Hassán Alé ránéz: —­ Talán megijedtél, Bajbicse? Bajbicse eltrappol és ha megfigyeled, hallhatod, milyen zajtalan ezeknek a pusztai félvad állatoknak a járása. Nem ismerik a patkót . . . Hassán Álé Kasi gárra gondol, láthatod az arcán, a fő­­városra, ahol évenkint egyszer, bérfize­­­és idején, összetalálkozik cimboráival. Azért néz így a tűzbe, mert lát valamit, talán egy leányt, a híres kötéltáncoso­­kat, akik fenelegények, vagy a birkózói sátrakat, ahol odateremtette egyszer a társát, Oruz bejt. Azóta nem is néz az rája, haragszik, epéskedik és várja a legközelebbi találkozót. Múltkor itt ha­ladtak együtt a pusztán és a két pásztor csak úgy szemszögből méregette egy­­mást, nem szólt, nem beszélt. Majd Kasi gárban a bérfizetés idején ... Álé most erre gondolt, belenevet a tűzbe, him­bálja magát, hogy hó-hó-hó, a régi nóta jó... és kedve lenne felpattanni, bele­­suhintani, ha itt lenne, Oruz bej arcába: — Nevess te is cimbora! г 1933 október 1. vasárnap ÚJ HÁBORÚ ELŐTT ÍRTA: PETHŐ SÁNDOR Sehol se uralkodik akkora Szellemi nyugtalanság az 1920-as békediktátu­mokkal szemben, mint annak a nagy­hatalomnak közvéleményében, vagyis in­kább vezető rétegeiben, amelynek politi­kai, katonai és anyagi masszívuma egye­dül áll ellen a tényállapotot mindenün­nen ostromló erőkkel és amelynek vállai egyedül tartják egy leszakadni akaró ég­­ődrótát rettentő súlyát. A francia szer­zőktől megjelent Trianon-ellenes irodalmi és politikai műveknek minősége és meny­­nyisége messze meghaladja a többi vi­lágnyelveken írt könyveknek szellemi és számbeli jelentőségét egyaránt. A francia politika még látszólag rendület­lenül silbakol a magános szirtfokon, ame­lyen a trianon—saint-germaini béke­­művek büszke obeliszk­je áll. Ám a fran­cia szellem, amely azért vezette évszáza­dokon át Európát, mert legönzőbb ha­talmi érdekei se mosták el megfigyelő­­tornyának láthatáráról az eszmei fejlő­dés, a jogérzet és a humanizmus örök csillagait, a politikai tényállapot jégpán­célja alatt egyre dúsabban árasztja ma­gából azokat a hőforrásokat, amelyeknél valaha elnyomott nemzetek és letiport népek találtak égő fájdalmaikra biztos gyógyulást. Ezek sorában díszes polcot érdemel Henri Pozzi francia politikai írónak, a legelőkelőbb párisi lapok munkatársának hatalmas vádirata Délszlávia, azaz a pánszerb gondolat ellen (La guerre re­­vient... Paris, Edition Paul Berger), amely csak néhány nappal ezelőtt jelent meg s amely alighanem óriási riadalmat LD a közel 20 éves cs. és k.r. udv. szállító cég -UTCA 8» (a Lipótvárosi Casino melett) tovább árusítja a raktárra érkezett legfinomabb és legújabb őszi áruit rendkívül olcsón. Átmeneti kabátok, vaglánok P 100.-, 120.-, 140.« Puha és kemény kalapok P 10. -, 14.—, 20.-* Selyem nyakkendők .. P 3.—, 4.—, 0.— Legdivatosabb pizsamák P 12.—, 14.­* 20.— Házi kabátok és köntösök P 20.—, 25.—, 30.— Fehér és színes egész finom ing P 8.80, 9.­.Ю.­Diszes hálóing................. P 7.—, 8.—, 0.— Finom alsónadrág ............................... P 5.— Magas divatharisnya .. P 3.50, 5.—, 8.— Divatzokni .................... P 1.50, 2.—, 3.— Zsebkendők ................. P 1.—, 1.50, 2.— Ernyők* fesztyű­fe, legfinomabb spooimellények és pulloverek nagyon olcsón. Mértékutáni íngrendelések meBterizsbástunk szerint fog kelteni a belgrádi diktatúra és a szerb katonai kamarilla politikai érdek­­szövetségének úgynevezett közvélemény­szövődményeiben. Pozzi két fiának s a francia ifjúságnak ajánlja könyvét, az európai lelkiismeretnek ezt a felszakadt jajkiáltását, a francia lélek legjavából vétetett ezt a vértől és üszőktől párolgó vádiratot, amelyben a pánszerb hóbor­tok után esztelenül nyargaló párisi po­litikát idézi tanú és bűnrészes gyanánt, ha majd az elkerülhetetlen háborúban újra eret vágnak a fiatal gall nemzedé­keken. Pozzi a hivatalos francia politika közömbösségét és nemtörődömségét, el­csigázott s öntudatlan szolgai epigoniz­­musát is a vádlottak padjára ülteti. Azt francia politikát, amely a szerb kato­nai szövetség túlzott értékelésének ká­bulatában vakon és siketen hagyja ma­gát vezettetni a belgrádi kalandorok és orgyilkosok pórázán. Ne gondoljuk, mintha Pozzi szerbellenes célzatokkal írta volna meg művét. Jónéhányszor be­­árta a régi és az új Szerbiát. Személyes barátságokat kötött vezető állásban levő tisztekkel és politikusokkal, magasztalja a szerb nép erényeit, szorgalmát, vad energiáját, nyers erkölcsét, izzó faji ön­tudatát és fanatikus nemzeti érzését. De semmiféle szubjektív tekintetek nem za­varhatták meg éleslátását, tárgyilagos­ságát és főképpen nem homályosíthatták el igazságérzetét. Pozzi nem a szerb nép ellen ad ki vádiratot, hanem azt a becs­leten, vakmerő és sötét tiszti és politikai hordát hurcol­ja a nyilvánosság elé, amely Látod, így utazgatok akkor is, ha magamba vagyok. Egy kicsit elmegyek a nomádok közé, a testvéreim közé, ahová én is tartozom. Hogy a városban élek, házak között, udvarra néző ab­laknál, az mind nem számít. Ez csak külső köpenyeg, nem igazi öltözék és úgy aggatták rám, akarva, nem akarva. De a lelkem az mindig messze jár és ezért van az, ha kiteregetem a térképei­ket, nézelődök bennük, egyszerre meg­­változik ez a világ. Elindulok, lóra ülök, vagy gyalog baktatok, de megyek arra, ahová a szívem szólít, minden aka­dály és útlevél nélkül, szabadon. Holmi királysága ez ázsiai vérünknek és múl­túnknak nagy ajándéka. Kicsit nomá­dok vagyunk, pajtás és mondom, hiába minden, ház és egyéb városi cifraság, a lelkünk messze jár, ha úgy akarjuk! Így van ez, pajtás!

Next