Magyarság, 1935. július (16. évfolyam, 147-172. szám)
1935-07-14 / 158. szám
12 Levelek egy barátomhoz Uram! Az alább következő három eset közül egyet valószínűen mindenki ismer. De fölhozom mindhármat annak bizonyítására, hogy a magyar ember — valahányszor igen nagyot és igen jólesőt akar mondani, — vonatkozásba hozta magát a király személyével. E példák egyik legszebbike falunk keserű kedvű, vén cipészének, Csanak Andrásnak az esete Bécs városában. Csizmadia-vándorlegény volt még Csanak András és útja, — hogy, hogy nem? — éppen Bécsnek vezette. A császárvárosban anynyi volt a német, hogy alig látszott tőlük a gyalogjáró, magyart azonban egyet sem látott és nem hallott. Ezen a bitang állapoton annyira elkeseredett Csanak, hogy — buján enyhítendő — füle tövére csapta a jobbtenyerét s eldalolta magát nagy egyedülvalóságában: Lóra, csikós, lóra, elszaladt a ménes, Csak egyedül pányván legelész a nyerges... Ámde ezzel a feneketlen nótázással igenigen megjárta Csanak. Tudnillik épp a Burg előtt talált megállni és találta eldalolni magát. Alig vitte még két sorig, mikor a Burg egyik első emeleti ablakából kihajolt Ferenc József (tollszár volt a füle mellé dugva!) s korholó hangon szólt le: _ Hallja-e, Csanak, magát is olyankor veti erre a szél, amikor alkotmányos dolgokkal foglalkozom! Csanak hapitákba vágta a csizmája két sarkát: — Javól, herr felséges uram, igenis! Nyomban utána meghajtotta magát a Legfelső Hadúr felé és úgy eltűnt onnét, mintha ott sem lett volna. Csanak különben ezt a találkozást sohasem említette józan állapotában, csak olyankor hozakodott vele elő, d a előzőenfelhajtott már vagy másfél meszely „drótszeg“-et. Amit most leszek elmondandó, az 1914-ik esztendő májusában vagy júniusában esett meg s magam írtam meg, mint nagyváradi jelentést. A Budapesti Hírlapban megtalálható ma is a Hirek-rovatban. Egy szegény embert árvereztek el a biharmegyei Zsáka községben, s mikor egyetlen párnáján is kihúzták a feje alól, végső tehetetlenségében s utolsó fillérein a következő tartalmú táviratot adatta föl a postán: „I. Ferenc József királynak, Budapest. Baj van Zsákán! Gyűjjék azonnali Szekérvárra az állomáson ...“ • Uram! Mindezt felhoztam annak bizonyításául, hogy a szegény magyar nem csupán elhencegni szeretett a király barátságával, hanem hozzáfordult, mint utolsó reménységhez akkor is, ha mindenki elhagyta. De van tovább is ... Ez pedig a bakafantázia túltengése. Aki csak némileg ismeri is a katonanótákat, tudja, hogy ezek a nóták a távoli szülőföld, az édesanya vagy egy kislány után szoktak fölcsendülni. Tárgyuk azonban igen gyakran a király, aki — gyalogsági elgondolás szerint — maga is regruta volt valamikor s ezen az alapon ketnyerespajtása és nagy értékelője valamennyi bundásnak. Ismerek egy katonadalt, amely szól arról, hogy a muszka cár igen-igen sürgős ügyben beszélni szeretne Ferenc Józseffel, de Ferenc József szóba se áll a cárral: Beszélget egy 65-ös bakával! Hát ez az! Egy porosfülű bakancsosa fon Kedvezményes hullammrdű- w vizdcsarnok-M Kedvezményes formák:'? hádfordá-legy a Gellért Gyógyfürdőbe kaphatók a Magyarság könyvosztályában, Eskü-ut 6 imaMBMc 1935 Július 14. vásárnál» tosabb neki, mint néhai II. Miklós cár a félvilágra szóló minden hatalmával. Ekkora jelentősége van egy közös magyar bakának ... Csak ennyit akartam, Uram! Számítok további barátságára * vagyok híve: Komáromi János A sziget Goa meghódítója, a „nagy“ Albuquerque nagyon borús hangulatban érkezett 1512-ben vissza egy Malakkába vezetett büntetőexpedíciójából. Nem volt elég, hogy útközben hajótörést szenvedett és az összeharácsolt zsákmány legnagyobb része a tengerbe veszett, azt is meg kellett érnie, hogy távolléte alatt a bennszülött lakosság fellázadt a portugál uralom ellen. Benaszir erődje átpártolt a mohamedánokhoz és nem volt hajlandó újból megnyitni kapuit a vice-király előtt. A hatalmas termetű, övig érő lengő, ezüstösszakállú hadvezért még az is bántotta, hogy portugál katonák is akadtak a lázadók között, sőt az egyik főkolompos is éppen közülük került ki. Elhatározta, hogy példás büntetést fog reájuk szabni. Körülzárta tehát a várat, hogy így elvágja minden utánpótlástól, s hamarosan hatalmába keríthesse. Számítása bevált. Az erőd mohamedán parancsnoka rövid ellenállás után követeket küldött hozzá, hogy hajlandó feladni az erősséget, ha Albuquerque életben hagyja azokat a portugálokat, akik együtt küzdöttek vele. Alfonso d'Albuquerque ráállt az alkura. A kapituláció után maga elé vezettette lázadó honfitársait, kik térdenállva könyörögtek életükért és irgalmáért. Az előbbit megkapták, de az utóbbiért hiába esedeztek. Albuquerque megtartotta ígéretét. Életben hagyta, de egyben példásan — nagyon is példásan — megbüntette őket. Valamennyinek levágatta a jobb keze fejét, meg a balkezük mutatóujját s az orrukat, meg a fülüket, hogy imigyen egyszer és mindenkorra mindenkit elrettentsen példájuk követésétől. Hogy a szörnyű megcsonkításokba a foglyok nagyobb része belehalt, az egy cseppet sem bántotta a lelkiismeretét, ő meghagyta az életüket s nem tehetett róla, ha azok nem hinták ki a „fenyítést“. De talán mégis ezek jártak jobban. Egykettőre végeszakadt szenvedéseiknek. Mert az életben maradottak sorsa rettenetesre fordult. Mindenkitől megvetve, elhagyatva tengették nyomorúságos életüket. Nemcsak a fehérek, hanem a benszülöttek is messzire elkerülték az árulókat s nem akadt senki, aki pártjukat fogta volna. Senki sem akart a gyarmatokon ujjat húzni azzal a hatalmas hőssel, aki olyan roppant szolgálatokat tett hazájának. Otthon azonban annál erősebben folyt ellene az áskálódás s mikor 1515-ben a vérhas martalékául esett, megtört szívvel tapasztalhatta királya hálátlanságát. Halála nagy megkönnyebbülést okozott a még életben maradt megcsonkítottak között. Egyikük, a lázadás hajdani főkolomposa — Fernandes Lopez — hajóra szállt, hogy visszatérjen hazájába felesége és gyermekei körébe. De a hosszas tengeri utazás alatt kétkedés szállta meg, hogy vájjon szívesen látnák-e majd ilyen állapotban otthon s efelett tusakodva, mikor a hajó útközben az Óceán egy lakatlan szigetén ivóvizet vett fel, megszökött a hajóról és a sűrű bozótba vette be magát. Társai sokáig kutattak utána, de mivel fáradozásaikat nem koronázta siker, végül is elvitorláztak. Előbb azonban egy hordó kétszersült, némi füstölthús, szárított hal, só, pár darab ruha, meg egy hatalmasan lobogó máglya hátrahagyásával gondoskodtak arról, hogy éhen ne vesszen és el legyen látva a legszükségesebbekkel. Egy levelet is írtak neki, melyben arra kérték, hogy ha hajó járna arrafelé, hát adjon jelt magáról, hogy ismét gondoskodhassanak róla. De Lopez nem teljesítette a levélben kifejezett óhajtást. Teljesen szakított a múlttal. Hátat fordított az embereknek, kiknek a kegyetlensége olyan letörülhetetlen, olyan szörnyű nyomokat hagyott arcán és kezein. Úgy érezte, hogy alaposan megbünhődött már vétkeiért s beletemetkezett a vadon békességébe. Négy ujjával és csonka jobbjával mérhetetlen fáradsággá, üreget vájt magának a sziklába, ahol veszedelmek és rossz idő esetén meghúzódhatott. Idecipelte a hátrahagyott javakat is. Mindenek előtt legnagyobb kincsét, a tüzet. Ezt eleintén éjjel-nappal őrizte, de későbben megtanulta, hogyan lehet kőből tüzet csiholni s ekkor már szabadabban mozoghatott. Bebarangolta az egész szigetet. Mindenféle ehető fa és gyökérfélét összekutatott, sőt halakat is fogott. Úgy élt magára utalva, csendes boldogságban, mint két évszázaddal később a nagy hírnévre vergődött Selkirk Sándor, kit Robinson Crusoe néven az egész világ ismer. Egy esztendő múlva azonban, nagy ijedelmére, hajó közeledett a lakatlan sziget felé. Megrémült, hogy honfitársai jönnek érte, hogy visszahurcolják annál a pokolnál is szörnyűbb életbe, melyből csak az imént sikerült megszabadulnia. Újból a bozótba menekült s csak akkor merészkedett onnan elő, mikor már tisztának vélte a levegőt. Lopez felkúszott egy, az öböl felett emelkedő szirtfokra és onnan nézte, hogyan igyekszik ki a hajó a nyílt tengerre. De egyben azt is remetéje észrevette, hogy a távozó hajóról egy kakas pottyant be a vízbe. Alig tűnt el a hajó az egyik sziklafal mögött, Lopez a vergődő állat után vetette magát és szerencsésen a partra úszott vele. Azután szépen hazasétált a riadtan pihegő szárnyassal a barlangjába, ahol egész csomó ennivalót és más hasznos dolgot hagytak hátra számára az imént elvitorlázottak. Egy levél is volt a tűzhelyen, melyben arra biztatták, hogy ne féljen és ne bújjon el, mert nem bántja senki. Minél inkább teltek ez évek, annál inkább növekedett a sziget remetéjének a híte. De bár az időnként meg-megjelenő tengerjárók mindent megtettek, hogy találkozhassanak vele, ő sohasem került a szemeik elé. Megbújt előlük. Tiz esztendeig volt már a sziget egyetlen lakója, mikor végre társa akadt. Egy jávai rabszolga megszökött az egyik ott horgonyzó hajóról s csak annak eltávozása után bújt elő a bozótból. Lopez kénytelen volt tűrni a társaságát, de sehogy sem tudott összemelegedni vele, amiért is a jávai bosszúból elárulta a legközelebb kikötő hajó kapitányának a szerencsétlen emberkerülő rejtekhelyét. Lopez roppant megrémült, mikor látta, hogy nem tud elmenekülni a kapitány elől. De ez olyan szépen beszélt hozzá, hogy lassanként megnyugodott, sőt ajándékokat is kapott tőle, kitárta előtte a szívét és arra kérte, szabadítaná meg a jávaitól. Gomez kapitány készséggel teljesítette kívánságát, sőt egy névaláírásával ellátott okmányt is állított ki számára, melyben a király nevében arra szólította fel az esetleges kikötő hajók kapitányait, hogy ne vigyék el Lopezt erőszakkal a szigetről, mert ez ettől való félelmében bujkál az emberek elől. Ez az írás nagy biztonsággal töltötte el a sziget remetéjét, ki most már mindig szóbaállt a szigeten kikötő hajósokkal s elbeszélgetett velük. Lassanként újra feléledtek benne ifjúsága emlékei s vágyni kezdett oly régen nélkülözött hazája és egyháza után. Egyre jobban erősödött benne a vágy, hogy magától a Szent-Atyától nyerhesse meg töredelmesen megbánt bűneinek a bocsánatát. Sok lelki vívódás után végre hajóra szállt és Portugáliába utazott, hol egy jóságos kapitány házában nyert menedéket a tolakodó kiváncsiak elől. Visszatértének a hite a királyhoz is eljutott, ki azonnal magához rendelte a sokat szenvedett embert és egy éjszakai kihallgatáson hosszasan és nagyon kegyesen elbeszélgetett vele s egyben azt is felajánlotta, hogy elhelyezi egy kolostorban, ahol haltáig békességben élhet. Lopez hálás szivel köszönte meg a király jóindulatát, de visszautasította a kolostort illető ajánlatát, arra kérte uralkodóját, engedné meg neki a Rómába zarándoklást, mert csak a pápa bűnbocsánatától reméli megkínzott lelkének a békéjét. Hetek múlva végre sikerült hő óhajtása, ő is ott állt a Szent Péter templom kapujában a többi vezeklő között. Az egyik mellékhajóban két oldalról meredek lépcsők vezettek fel arra a magas emelvényre, amelyen a pápa trónusa állott. A Szent Atya hófehérpalástos, tiszteletreméltó alakja ott ült a trónszéken magasan a tömeg felett és mindenfelől látható volt. A vezeklők egyenként kapaszkodtak fel a meredek lépcsőkön és Krisztus földi helytartója színe elé érve, a földre vetették magukat, ő pedig beborította őket fehér köpenyével s úgy hallgatta meg gyónásukat. Akkoriban az a jámbor szokás járta, hogy az ilyen alkalmakkor egy-egy izgalmas csoport közrefogta a vezeklőket, hogy elrejtse őket a kiváncsiak tekintete elől. Lopeznek nem volt része ebben a kedvezésben. Közszemlére kellett bocsátania szörnyű megcsonkittatását s egymaga vánszorgott fel a lépcsőkön. De mikor végre odiaomolhatott a Szent Atya lábai elé s az töredelmes gyónása közben befedte fehér palástjával, végtelen béke és megkönnyebbülés költözött a szivébe. Isten irgalma kitörült onnan minden bánatot és keserűséget s csak a Mindenhatóba vetett határtalan szeretetnek és bizalomnak adott helyet. A pápa még aznap audiencián fogadta s éppen olyan jóságosan bánt vele, mint előzőleg a király. Kegyesen érdeklődött óhajtásai felől, hogy teljesíthesse azokat. Lopeznek már csak egyetlen vágya volt: visszatérni a magányos szigetre. A pápa megértette őt és beleegyezett kívánságába. Istennel és embertársaival megbékélve, csakhamar újból kedves szigete lakója Lopez, ki ezentúl szívesen el-elbeszélget az őt látni óhajtó hajósokkal, akik hálából mindenféle ajándékot adtak neki. Magvakat, növényeket, szárnyasokat, háziállatokat s más egyéb hasznos dolgokat. Lopez kertészkedni kezdett és pálma, meg gránátalmafákat ültetett. Kacsákat, tyúkokat és disznókat is tenyésztett, amik (miután ő maga csak nagyon keveset fogyasztott bele lük) igen, elszaporodtak s az erdőben elszéledve vadon éltek tovább. Lopez 1546-ban halt meg, tehát mintegy harminc évig élt azon a szigeten, melyről a sziget másik remetéje, a franciák nagy Napóleonja kis kadétiskolás korában csak annyit irt egy földrajzi dolgozatában, hogy: „Szent Ilona — kicsi sziget.“ M. Márki Mária. Titokzatos mérgezési esetek Amerikában Newyorkból jelentik: Whiteplains amerikai városban számtalan mérgezési eset fordult elő, amelyek nyilvánvalóan cukrászsüteményektől származnak. Eddig 552 ilyen mérgezési eset vált ismeretessé, de valószínűnek látszik, hogy többszáz esetet be sem jelentettek. Az egészségügyi hatóságok most rendkívül szigorú vizsgálatokat indítottak annak megállapítására, hogy vegyi, vagy bakteriológiai mérgezésről van-e szó. Haláleset eddig nem fordult elő. Ezer csók óránként Párisból jelentik. Különös verseny játszódott le a minap a francia fővárosban. Egy, fiatal házaspár azt állította, hogy tíz óra leforgása alatt tízezerszer váltanak csókot egymással. Hogy ezt be is bizonyítsák, bírálóbizottságot választottak ismerőseik közül és a bizottság szeme előtt megkezdték a nagy versenyt. Legnagyobb csodálkozásra az első óra alatt két kétezerszer csókolták meg egymást. A verseny második fordulójánál azonban már csak 450 csókig vitték és fokozatosan mindig kevesebbszer. A hatodik fordulónál már mindenki azt hitte, hogy vállalkozásuknak nem tudnak eleget tenni, mire a jelenlévők legnagyobb csodálkozására ismét kétezerszer váltottak csókot egymással. A tizedik óra végén a tízezredik csók csattant el. Ez a legújabb rekord. A versenynek azonban káros utóhatása is támadt, amennyiben a nő ajkában lévő idegek megbénultak, görcsösen húzódtak össze, úgyhogy másfél napig képtelen volt ételt magához venni. Franciaországban csak egy lírai költő él meg a költészetből A költészet, a rimfaragás sohasem volt valami jövedelmező foglalkozás. Ez nemcsak a múltban volt így és nemcsak ma van igy* hanem valószínűleg minden időkben így lesz* Még a gazdag és hatalmas Franciaország költői is ugyanúgy nélkülöznek, mint a trianoni magyar poéták, mert minit Párisból jelentik, egyedül Valery Paul az, áld tisztán és kizárólag műveiből él. A többi francia versfaragó kénytelen valami mellékfoglalkozást űzni, hogy betevő falatja legyen. Legalább is így informál bennünket a francia sajtó. A legtöbb francia poéta a legváltozatosabb foglalkozásokból szedi öszsze a mindennapravalót. Még az olyan nevek is mint Géraldy, Reneé, Samain, James talán éhen pusztulnának, ha egy szép napon elhatároznák, hogy csupán költők akarnak maradni. Egy párisi irodalmi folyóirat néhány nappal ezelőtt beszámolt erről a szomorú tényről és megjegyezte, hogyha Rimbeaux ma élne, ő sem keresne könyveivel többet havi 100 franknál, azaz 22 pengőnél. Két francia tudós kitenyésztette a lepra kórokozóját Minden emberi nyavalyák között legszörnyűbb tudvalevőleg a lepra. E borzalmas betegiség ellen évszázadok óta hiába küzd az emberiség. A tudósok, orvosok légiója fáradozik a bélpoklosság gyógyításának megoldásán, azonban miindezideig sikertelenül. Most, mint Párisból jelentik, újból remény csillant fel, hogy ezt az emberpusztító szörnyet végre leigázzák. A párisi orvosi akadémia bakteriológusa Vaudremair, Brain kollégájával együtt Hansennek 1871-ben megkezdett munkálkodását tovább folytatva, most arról értesítik a tudományos világot, hogy sikerült óriási nehézségek árán a leprabactillust kitenyészteniök. Hansen norvég tudós már 60 évvel ezelőtt megállapította, hogy a bélpoklosság fertőző betegség, de neki sem sikerült élő baktériumot kitenyészteni. A két francia tudós egy különös gombafajban tenyésztette ki a lepra bacillusát, mégpedig egész telepét a szörnyű élősdieknek. Vaudremair és Brain hatalmas lépésekkel vitték előre a bélpoklosság elleni harcot azáltal, hogy minden kétséget kizáróan ki tudnak termelni lepratelepeket. Ez annál is inkább örvendetes, miután ennek hiányában képtelenek voltak az orvosok a lepra ellenszeréről gondoskodni és most már remélhető, hogy a közeljövő a minden borzalmaknál borzalmasabb betegség ellen sikerrel fogja megvívni harcát.