Magyarság, 1935. november (16. évfolyam, 250-273. szám)
1935-11-03 / 250. szám
tika hangjait. A Nietzsche által elítélt Sklavenimoral és a Verpöbelung, a szellemi plebejizmus mégse tudta annyira hatalma alá igézni az értéket, a színvonalat, a személyiséget. A hatalom kétségkívül sokat ronthat egy nagy tehetségen is, de az emberismeret hiánya, az idő és a környezet által rámart patina alatt érezni lehetett a nemes, értékálló, masszív ércet. Ma azonban, ha még gyertyát gyújtanánk is az ördögnek és ha az idő kegyetlen természete lakatot is tesz a szánkra, azt mondhatjuk csak, hogy a mai közéletben az ideák nélkül való tettek és a tettek nélküli ideák napjait éljük. És ennek a viszonynak diszharmóniája sohase érlelt fanyarabb, meddőbb és reménytelenebb korszakot, mint amikor a szellem ereje csak rangrejtve jár, félénken és félszegen nyilatkozhatik meg, csak suttogva beszél s a szárnyszegett kritika félhangjaiban iparkodik megóvni hajdani méltóságának és bátorságának roncsait. Az igazi reform útján írta: Katona Jenő Matolcsy Mátyás könyvének újbóli megjelenése időben egybeesett a NEP- ből való kilépésével. Ez a kilépés könyvének logikus következménye. Az ígéretek inflációját hozó NEP körében nem maradhatott e könyv lelkét égető igazságaival az a Matolcsy Mátyás, akinek kilépése az egyetemes megcsalódásnak és kiábrándulásnak, a NÉP általános hit- és hitelvesztettségének, a megkezdődött bomlási folyamatnak csupán egyik jele. Ismerjük ezt a lehangolást, mely a mámornak reggelén köszönt be, az illúzióknak, a hangos szavak gőztárlatos zuhatagának, a tűnő vagy- és ábrándképeknek múltán. A rendszerről, amelynek Matolcsy Mátyás búcsút mondott, igazán el lehet mondani, hogy míg ábrándképeit hiába kergeti, lezajlik élete és áll pályája végén. A lelkek lassan szétválnak. Azok, akiknek a reformszólamok csak ürügy és lepel, mely alatt mérhetetlen és aránytalan ambíciójuk húzódik meg, akik tehetségükkel semmiképpen arányban nem álló becsvágyukat és önzésüket hiszttgetik csak föl eszmefoszlányaikkal, az ürügyes álreformerek végre is nem maradhatnak tartósan egy táborban azokkal, akiket a nyíltszavazásos választások erkölcsi jégverése idején elhangzott ígéretek mégis csak köteleznek. A reformhangzatok zenéjével a totális állam, a diktatúrás vágyak birodalma felé menetelők és az igazi férfias, becsületes részletmunka képviselői természetrajzi szükségszerűséggel válnak el egymástól. S lassan, mint egykor Bolognában, a fascista del primo giorno jelző, itt is politikai erkölcsi minősítéssé lesz a NEP-ből való kilépés sorrendjének elsőbbsége. „Az új földreform munkatervének“ szerzője, aki búcsút mondott a hitleri köszöntés, az álkurucos generálmars, a Marton-féle retorikai erőmutatványok, az „építőagyú magyarok“ táborának, nem a lélektiprás eszközeivel és felülről való kinevezéssel került be a dunaparti fényes palotába. Nem a kabátfeladogatás, a „titkáruralom“ jegyében szerzett érdemeket sem, hanem egy nagyszabású agrárpolitikai mű megírásával, mely talán lehet a részletekben vitatható, — az abszolút tudományos mű és az agitációs propagandaeszköz helyenkénti ritka egybeejtésével, — de amelynek szerzője minden bizonnyal van annyira „építőagyú magyar“, mint a tegnapról mára barátokból ellenfelekké vált NEP-emberek bármelyike. Matolcsy Mátyás elméleti munkájának lezártával kínos konfliktusba került, hiszen az adott politikai helyzetben csalfa vak reménynek bizonyult elgondolásainak tettreváltása Pedig ő nem akaszthatta szegre elveit, nem revideálhatott, nem is nyugodhatott bele azoknak a Graecas Calendas halasztásába. Nyári útja folyamán a közvetlen valóság érzéki benyomásaival nézett farkasszemet a magyar élet vak fekete mélységeivel. Egyike azon keveseknek, akiknek komolyan fáj a magyar . Ha valami szépet akar látni, nézze meg pullóvereimet és kötöttruháimat ! közelebb lépett egy fél lépéssel. A lányra nézett, majd feltette a virágtalan, kis pörge kalapját. Lekönyökölt a sírrácsra, mintha leányt őriző, falubeli udvarkerítés lenne. Kicsit összecsippentette a szemét s hetykén kérdezte: — Hát a bál? Te miért nem vagy ott? A lány azonban nem vette fel a támadó hangot. A rózsát forgatta csendesen s úgy felelt megremegő szóval: — Voltam már, de elszöktem. Nincs ott keresnivalója magamforma szegény árvának. Erre már Gábris is visszatalált önmagához. Bólintott s most felelt először szive szerint a lánynak. — Hát én se nagyon vágyakozom közéjük. Utálom őket mind, mint a nyüves férget. Az anyámba mind beletaposott, amíg élt. Pedig hát, nem vétett a szegény egynek se, csak magamagának. — Tudom, — bólintott Zsófi. A legény azonban nem is hallotta ezt a csendes kis közbesóhajtást. Csak beszélt tovább, visszafeleselve a világnak, amely már annyi keserű falatot a torkán akasztott. — Mert hát megesett szegény. De megfizetett érte. Lemondatták az örökrészéről, elkergették maguk közül ide, a hatodik faluba. Árván élt, árvának nevelt, de soha nem volt egyetlen rossz szava hozzám. Máshoz se. Olyan volt az, Zsófi, mintha kisasszony-sorból merült volna le a vízfenékre. De dógozni jobban tudott, mint sok férfiember. Megtanított a munkára engem is. A munkára, jó szóra, emberségre. Meg a nótára. Ha danoltam neki, hát úgy nézett rám, mintha a mennyország ablakába nézne. Dandtam is én mindig. Most is, ha teligyül a szivem. Csak kigyürök hozzá és mingjárt könnyebb lesz minden. — Én is csak úgy vagyok, —mondta a lány. — Nekem is csak ez a sirkant mindenem. Mert hát űzik a szegény árvát, ahogy tuggyák. A mostohámnak már az is fáj, hogy az anyáimban nem ő gazdálkodik. Pedig abban nem fog, mig én élek, bárhogy szeretné. Megrándult kezéből kiesett a virág, éppen oda, a ragyogó fehér márványkereszt tövébe. Lenézett rá, de nem nyúlt utána. — Jó helyen vagy — susogta alig hallható szóval. Odament a márványhoz s egy szálat kihúzott a pohárba tett virágcsokorból. — Ezt tedd oda az anyád sirjára, Gábris. Ne csak nóta jusson neki, hanem virág is. A szemük újra összekapcsolódott egy hosszú pillantásra s a névtelen zsellérfiu ettől kezdve zsibbadt szívvel járta a világot. Pedig nem tudtak úgy beszélni, mint a falubéli, egymáshoz szokott, egymásnak szánt párok, ők csak úgy találkoztak a temetőben, a csendes fejfák között sot beszélgettek árvaságukról a két anya sírjánál, akik közül az egyik emeltállú, gőgös gazdaasszony volt, amíg élt, a másik pedig kerítés tövén surranó, kikérgesedett kezű, szürkekendős kis veréb, aki legfeljebb a tornáca előtt állhatott meg amannak szombat esténként, napszámfizetés idején. Erre gondolt Gábris most, kaszafenés közben s a fájdalom még nehezebbé tette a szive dobogását. Mit is gondolt ő? Hisz Zsófi most is napszámosasszonyoknak parancsol, igaz, csendes, gyenge szóval s alázatos még a szemének is a nézése, mintha az ő anyja, a szegény Barta Rózát szomorúsága támadt volna új életre benne.. De mégis. Az a huszonöt hold föld! Csak az ne volna! Eltartaná ő a két dolgos kezével, abban a kicsi, apró kertes házban, ahol még minden úgy maradt, mint az anyja dolgos, békességes életében. — Hej, Zsófi, hogy mért is nem vagy te szegény lány! — sóhajtott fel keservesen s újra nekikezdett a széles rendnek, megveszekedett, dühös kedvvel. A nap már az égbolt legtetejére vándorolt s onnan küldte tüzes sugarait a lankás-dombos Tiszamentére. Déli hőség reszketett a tájékon s a falu felől csendesen kalimpált errefelé a pápista templom apró harangja. Megállt a munka mindenfelé s itt is, ott is faárnyékba húzódott a mezei munkásnép. Gábris is pihenőre dütötte a kaszát s odahevert a mező szélére bókoló nagy fűzfa alá. Előszedte a tarisznyáját s bicskahegyről falatozta az ebédet, mert bizony neki nem volt, aki meleget hozzon, mióta árvaságra vetette a sors. Vagy talán mégis? Bokor rezzent s apróka lépés nesze hallatszott a fűben, mintha mókuslábakon iparkodna errefelé valaki. A legény megfordult s egy pillanat múlva egyenesre merevedett a féloldali fekvésből. — Zsófi, — rebegte. — Hol van utad neked errefelé? Kék szoknyában volt a lány, de mezít láb s a fejkendője is bontottan állott a haján, mint a kimelegedett menyecskéknek, akik futva hozzák az ebédet, amikor meghallják a déli harangszót. A kezében mázasszilke, kanál és piroscsíkos kendőbe csavargatott búzakenyér. Szégyenlős mosollyal állott meg Gábris előtt, nem szólott, csak leereszkedett mellette féltérdére tiszta ruhát. — Mit akarsz te lett rá a legény kemény, újra érezte azt az erőtveszakadást, amely elfogta mindig, szól a napfénypettyes kék szem múlt. — Mit játszódol velem, Zsófi? — kérdezte s félreforditotta a fejét nagy szonmorusággal. — Nem játszódom — hallotta a lány, csendes hangját. — Veled soha ez életben nem, Gábris. Hisz a magam ebédjével jutottam el hozzád, mert láttam, hogy csak tarisznyából eszel. Akkor pedig az én étem se ér semmit az égvilágon. Tudod te azt nagyon jól. Visszanézett Gábris megfátyolosodott tekintettel. Azután a lány két keze után nyúlt s odahuzta magához. — Igaz ez, Zsófi? — súgta forró szájjal. — Igaz, — csukódott be a két szem s mintha a mennybolt minden bárányfelhős kéksége odazárult volna. — De hiszen én szegény, névtelen fattyú vagyok — ellenkezett a legény. —• Téged nem szabad, hogy velem lássanak. Neked nem szabad engem szeretni. — Ki mondja ezt? — pattant fel a kék szemekről a szempillák selymes szegélye. — Én azt szeretem, akit az Isten páromnak szánt — mondta a lány akaratosan, de aztán csak elbújt megint kalászillatú szőke hajával a legény ráfonódó két karja között. — Az én árva életemnek te vagy a párja, Gábris — suttogta. — Te és senki más. S a hangja oly simogatón szállta körül a legény szívét, mint a virággal tarkázott mezőt a júniusi nap édes, forró aranyfénye. valóság, akik nem stréberséggel elegyes forradalmat handabandáznak, hanem komoly elszántsággal vállalják a nagy magyar reformkorszak örökségét, a férfias, becsületes, alázatos részletmunka szépségét. Az igazi nagy magyar reformerek nem ütötték korukat önhatalmúlag reformkorszakká, nem nevezték ki magukat fájdalom- és díjmentesen reformférfiakká, hanem megvárták türelmesen a történelem ítéletét. A dermedt társadalmi sztatikát üres ígéreteivel csak meglazító, de a valóságot egyáltalán nem orvosló handabandázás csak odavezethet, hogy Bánk bán Tiborénak mondott szavait ismételve: „Kirontjuk a korlátokat, lezúzzuk az ellenséget, jóbarátot, s amikor célhoz értünk, simi kell csak.“ Matolcsy Mátyásnak is mindennapos fájdalmává vált a magyar helóták sorsa, a mammuth birtokok halálos ölelésében, melyből kitörni és övéiknek otthont verni nincs egy talpalatnyi az apák testéből röggé omlott földből. De igazi reformakarata nem fúrta bele a miniszteri előszobákban való sündörgéssel magát sikeresen összeegyeztető olcsó népieskedés szólamaiba, hanem a régi történeti középosztály nagy hagyományainak ritkuló hordozójaként tudja, hogy minden nyomorúságunk ellenére nemzetté vált nép vagyunk és Európához tartozunk. A fiatal agrártudós kilépésekor még kijelentette, hogy Gömbös Gyulát továbbra is támogatni kívánja minden, a nép érdekét szolgáló ügyében. Önkéntelenül feltolul a kérdés, melyik Gömbös Gyuláról van szó? Arról-e, akinek programját demosthenesi erőfeszítéssel, mely A koszom s csak a kavicsot hordozza körül , egy kartelem és tökéletes vagy arról a titkon fülbesülünk és meg,, cfenfajta korr' nebb és az ' előző rend okozó mer Ez a din nek képvis háttá, ho néppel va hordozói Festetics Kaufmr „jobbe megsz, végre nem ifjai tál oi a rej oldali S bár az orszi sőt már merkedők ideje. Nem, az igazi, a csavart reform alkatból meg sohasem hittük a helyes földbi akkor is meg kimelés mennyiség csökkennék, int 1935 november 3. vasárnap folytatja maradék* és divatáruháza csak Andrássy*ut 6. árusitás a legdivatosabb és legjobb minőségű filléres külföldi szövet-, selyem- és borsog divataidons eltekintve az olcsó áraktól. — a legkényesebb izlésű hölgyek