Magyarság, 1936. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1936-02-02 / 27. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FŐSZERKESZTŐI PETHŐ SÁNDOR FŐMUNKATAI ISZAJTAY JÓZSEF SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, VL KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZÁM. TELEFON: •27899. SZ. (25 MELLÉKÁLLOMÁS) LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 129. UTAZÁSI OSZTÁLY: IV. KER. ESKÜ UT 6. TELEFON: *88 86. POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 28990. BUDAPEST, 1936 FEBRUÁR 2. VASÁRNAP XVII. ÉVFOLYAM 27 UTSRI SZÁM Az új cézár írta: Pethő Sándor Az ember gyakran ismételget bizonyos közhelyeket, amelyeket talán már az iskola porának leverésével kellett volna maga mögött hagynia, vagy legalábbis személyes vizsgálatnak és ellenőrzésnek alávetnie. Ilyen közhely például az, hogy a fenségest csak egy lépés választja el a nevetségestől. Vagy még inkább: a kalandort csak egy lépés választja el a nagy embertől, s ez a lépés a siker. Legutóbb, hogy kezünkbe jutott Neumann Alfréd kitűnő regényes életrajza (Az új Cézár) III. Napóleonról, alkalmat és módot nyújtott arra, hogy bizonyos esetben és bizonyos személyiségeken át felülvizsgáljuk az utóbbi, Isten tudja minő vezetékeken át tudatunkba áramlott konvencionalizmust, állítólag az első Bonaparténak tulajdonított azt a finom megállapítást, hogy a kalandor és a nagyember közti értékképződés különbségének egyetlen és végső ismérve: a siker. Bár Neumann könyve csak az államcsíny napjáig (1851 december 2.) tárgyalja Bonaparte Lajosnak, a későbbi III. Napokon császárnak, csodálatos életét, amely tele van kalandos tervi kovácsolások, izzó aspirációk, méltatlan és szerencsétlen balesetek sokaságával, a tragikus és hősi nekibuzdulások magasra törő erélyének kicsiny és nagy, bizarr és romantikus teljesítményeivel s a siralmas és komikus elvágódások reménytelen ismétlődéseivela siker, az államcsíny sikere, tehát a hatalom se változtatta meg ennek a hercegi kalandornak alaptermészetét. S egyéniségének hullámvonalai közül legeredetibb vonásait a császári trón fényessége se borította homályba. Megmaradt szfinxnek, ismeretlen és talányos embernek — mondjuk meg őszintén —, megmaradt szerencsefunak, összeesküvőnek és kalandornak kinek határozatlan, ingatag jellemén az a holtmerev fatalizmus se változtatott, amely időnként erőt vett rajta szilaj álomkergetéseinek idegmorzsoló vitustáncai közben. Már nevelője, Lebas, a nagy francia forradalom egyik legtisztességesebb és legvéresebb nevei egyikének örököse, észrevette növendéke tehetségének és jellemének eredendő parazitizmusát, ahogy hallgatagon és állhatatosan kezdi kovácsolni szerencséjét a napóleoni legenda aranyából. Bonaparte Lajos hollandi király és Beauharnais Hortense fiát, Napoleon Lajost, már a bölcsőben kikezdte a pletyka rágalma. Törvényesített fattyúnak tekintették még családi körben is, Hortense királyné futó viszonyai egyikéből származó szerelemgyereknek, kinek rejtelmes és zavaros eredetére végül a fanyar hollandi király ráborította a Bonaparte nemzetség bíborfátyolát. Az ifjú Napóleon Lajosnak túl korán értésére adták családfájában az idegen beostás illegitim szégyenét, s oly hamar meg kellett szoknia, hogy jó képet vágjon hozzá. Ez is egyik pszichologikus oka lehetett annak, hogy a legnagyobb mértékben kifejlődött benne a nem igaz képessége, a hazudozás és a rejtőzködés abszolutuma. A hamisnak valami pazar képzelőtehetsége, amely megőrizte számára a reménykedés gyermekkorát késő öregségéig is, s amely valami megfoghatatlan és föloldhatatlan keverékben találkozott a legvaskosabb és legjózanabb reálpolitikai érzékkel, valahányszor saját helyezkedésének, irányadásának és személyi emelkedésének becsvágyait kellett fontolgatnia az események és a körülmények esélyeiben. Olyan elhitető és meggyőző erővel tudott hazudni, mintha mindig igazat mondana. Ahol politikája aggályokat ékített, ott még mindig sikerrel tudta érvényesíteni szeretetreméltóságának megvesztegető, elkábító, vagy elbűvölő charmeját. Majdnem mindenkiben fölkeltette azt a benyomást, hogy az elnök vagy a császár politikája lehet rossz, lehet veszedelmes és kártékony, de kétségkívül elragadó ellenfél — mondhatni — a politikai ellentéteknek zavart keltő pszichózisában is, kitűnő és megbízható barát. Az Elysée-palotabeli elnöki szalonban még december elsején este is együtt szórakozott Hugo Victorral, Lamartine-nel, Cavaignac tábornokkal és egy sereg képviselővel, akiket másodikára virradóra vagy elfogatott, vagy futásra kényszerített. Vendégeinek távozása után mosolyogva adta át Persignynek, bizalmasának, azoknak a politikusoknak névjegyzékét, akiket az imént még barátsága mosolyának egyenletes verőfényében fürdetett meg. Oh, ez a mosoly! Ez a titokzatos, biztató, fölényes, néha vidám, néha méla és savanyu mosoly, melynek hamelmni patkányfogójával annyi partnerét és ellenfelét csalta kelepcébe. Ez a mosoly fagyasztott derű volt az arcán, amelyből áldozataira szinte többet tékozolt, mint barátaira, ha ugyan voltak barátai. Mert hívei, érdektársai, cinkosai, eszközemberei nagyon sokan voltak, de a barátságra, erre a legférfiasabb érzelemre, lelki alkatánál fogva képtelennek mutatkozott. Ez a mosoly, jégbehűtve és konzerválva, akkor se tűnt el halovány, vértelen ajkáról, ha veserohamai elgyötörték és összetörték. S mégis, minő különös! Ez az ember, aki egyidőben csaknem mindenkit orránál fogva vezetett, elárult vagy becsapott, állandóan sértve érezte magát annak az egyhangú bizalmatlanságnak légkörében, amely személye körül kiképződött. Mintha szellemének örökös nyugtalanságában, „cselszövéseinek és ígéreteinek bonyolult ellentmondó játékai közben“ maga se látott volna már tisztán, s mintha nem is tudta volna, hogy az egész világot becsapta. Pedig sokáig fenn tudta tartani az emberekben azt a hitet, hogy — lehet — ez a kreol Bonaparte-korcs mindenkit rászedhet, de velem szemben kétségkívül nyílt, őszinte, becsületes. A diadalkapun gyakran rosszabbul látjuk a hőst, mint a kulcslyukon. Felesége, Eugenie császárné, mondta egyszer Paleologuenak, a kiváló francia diplomatának, hogy férje kezdettől fogva — mióta az államcsínyt elkövette — tisztában volt vele: a puccsban, a coup d'etat-ban az a tragikus, hogy az embernek szerződést kell kötnie a szerencsével s egész életében arra ügyelnie, hogy az ördöggel való erre a fausti szövetségre ne fizessen rá. S az ilyen helyzet annál sötétebb az emberre, ha kiderül, hogy az illető nem is büszke sudárra, hanem csak valami pompás lapulevél. Egyik minisztere azt mondta róla, hogy a császárnak végtelen álmai vannak és korlátolt képességei. Szeretne rendkívüli dolgokat véghezvinni, de csak rendkívül furcsa dolgokat művel. Azoknak a plebiscitumokon nyugvó népies parancsuraknaknak, amelyek a mi nemzedékünkben világrészünkön átsöpörtek, ő a hőse és az őse a tizenkilencedik századiján. Az ő parancsuralna, „népcsászársága“ azonban nem egy lángelmének vagy egy démoni akaraterőnek mennydörgése és villámlásai közepette jött létre, a született és küldetett nemzet Pataki diák volt a nagyapám Pataki diák volt a nagyapám. Most lenéz az ég csilag ablakán, mint a mesében. A Bodrog most is erre kanyarog, s a hold ezüstje éppen úgy ragyog, mint régen. A templom tornya épugy messze néz, s az akáculat most is, mint a méz olyan édes. A házak épugy állnak hallgatag, s diák halad az ablakok alatt, mint régen. . . . Mert így járt erre ő is egykoron, kiért most ezt a néhány szót fonom koszomba. Itt járt az utcán, ott a kert alatt s a főiskola fái közt maradt a sóhaja. Egy ódon kilincs keze simítását, s egy régi tükör arca ifjú mását tán őrzi meg. Tán a hangja is itt cseng valahol a vár alatt, ahol a szél dalol a csendnek. S a lábnyoma is itt van tán a porban... Szeretném megkeresni, mint a holdban a hegedűt. Túl a határon van egy temető, s egy sirkant, melyen csak vadrózsa nő azóta már. Ott alszik az, ki álmot itt szövött. — Nagytiszteletű kezei között a biblia. — E bus határ veri a sziveket! Arra a sírra sohse vihetek friss virágot. Így köszöntem hát innen, ahol régen ifjú szivével dalolt, mint a réten a pacsirta. Pataki diák volt a nagyapám. Most rám néz az ég csillag-ablakán s két szeme fényes. Mint a könny. (Sárospatak) Rolla Margit A Bárányi Gabriella menyasszonysága — Elbeszélés a régi nemesi életből — Írta: Móricz Pál Még előbb, mielőtt a szépséges Baranyi Gabriella annak idején elég izgalmat keltett házassági esetére rátérnék, a szépséges Rhédey Claudia grófnőről (Mary angol királynő nagyanyjáról) és a nemkevésbé szépséges Dobay Veronikáról, a múlt század első felibéli Erdély két nevezetes leányszépségéről beleszövök históriácskámba néhány aranyfonálszálat. Rhédey Claudia (a württembergi királyfi későbbi hitvese) és Dobay Veronika (csikszentsimonyi Lakatos Alajos szilágysági nagybirtokosnak, a volt gárdista és bihari alispán, Lakatos János és Vay Mária bárónő fiának majdani felesége) nagyon szerették egymást úgyis, mint unokatestvérek. Sok boldog időt együtt töltöttek. Sok rózsás leányálmodozást megosztottak. A távolból préselt virágos leveleket sűrűn küldözgettek egymásnak. S ha a szép Rhédey Claudia grófnő fejére egy württembergi királyi herceg helyezett hitvesi koronát, egy keleties ragyogásu hercegi korona a Dobay Veronika büszke-szép fejecskéjére is ráragyogott. Csupán egyedül Dobay Veronika magyar női büszkeségén fordult, hogy az oláh fejedelemség leggazdagabb hercege nőül nem vehette a szép Veronikát. A gyógyi fürdőn ismerkedtek meg, ahol Dobay Ádámné nagyasszony — az erdélyi úricsaládok ezen kedves üdülőhelyén — négy szép lányával fürdőzött. Ghika oláh herceg ugyan választhatott volna a fajtájabeli idesereglett szép bojárnők közül, ám ahogyan meglátta, közelebbről megismerte Dobay Veronikát, a gyönyörű magyar leányba mingyárt belehabarodott. A virágbokrétákat, a déli gyümölcsöket, a tömérdek édes dulcsácát külön gyorskocsikon hozatta a szerelmes balkáni herceg. A kisebb Dobay-lányoknak legkivált ízlettek a különleges balkáni csemegék, egyedül szíve legvágyottabb ideálját nem bírta magához mézelni Ghika. Midőn nőül megkérte Veronikát, a fajára büszke, kényes magyar ősnemesi lány őszintén szemébe megmondta Ghikának: — Ne haragudjon, herceg, de én oláh embernek semmiképpen, soha nem leszek a felesége! A goroszlói földesurnak, csikszentsimonyi Lakatos Alajosnak így lett később igaz magyar szerelemmel boldog felesége . . . Mint kedves unokariővérénél, Rhédey Claudia grófnőnél pár évvel idősebb, még leánykorában tréfálkozó kedves fogadást tett szeretett Claudiájának: — Claudiám, most mondok néked valamit... — Halljam, édes! A fiatal teremtés szembenézőn magához ölelte idősebb szép unokanővérét, ki álmot idézőn Claudia vállára hajtotta hamiskásan piruló arcát. Gyöngyös, halk nevetést pergetve, mondá: — Claudiám!... Úgy szeretlek, hogy ha férjhez megyek és lányom születik ... én is Claudiának kereszteltetem azt, — reád emlékezésül. — A bohó leányok meleg testvéri csókkal megpecsételték a fehér leánylélekből fehér álompillangóként szárnyra kerekedett édes női fogadást, ami csikszentsimonyi Lakatos Alajos, a goroszlói dúsgazdag nagybirtokos és a szépséges Dobay Veronika házasságával az első lánykájuk születésekor, a bájos kis Lakatos „Claudia“ megkeresztelésekor valójában testet öltött ... Ezt a kis „Claudiát“ szülei a szatmári zárdában neveltették és vakációidon — egész ártatlanul — innét kapcsolódott be a siheder leányka szép Baranyi Gabriella rokonnénjének a regényes, izgalmas házassági esetébe... A zárdából ugyanis nyaralni Claudiát akkor vitték Micskére Baranyi Lajosékhoz, amikor ott éppen a szép Baranyi Gabriella esküvőjére készülődött az egész ház ... Nem ugyan a szép Gabriella szíve szerint kerekedett ki ez a dolog ... Másvalakiről álmodott, már korábbról más valakit zárt szerelmes lány szivébe Baranyi Gabriella ... Ha ki kell mondani: — Ara a képes melléklettel együtt 32 fillér