Magyarság, 1985 (60. évfolyam, 1-20. szám)
1985-01-30 / 2. szám
1985. január 30. evőjének kérdéseállapitották meg, '-ban az ifjúságot jellemben tanítják és megbékélés éshető el. Ennek a is a történelmi gatartásának felihőségekkel küzdes az ujságokra és kel és hirdetések maradásunk egyik elvünk fennmarabiztosítja vagy terjesztését ezért detésnek kell tea adása mindensmétlődő magyar fénykép- és négyobb érdeklődés nő támogatása is ! D.C. [ D.C. ] D.C. ] megszokott és egyórás 'rendtattak be. Ezzel valamilyen 'éradjatok — volt a ilem megmentése" el! És meg sokkal címre még ma... mind US Dollárt, t: D. C. em jelent, nem csupán csak nap nevére... azt jelenti, hogy I's Capital'... éti, hogy — megnvázió! BELEM! /Buddha) mindenféle értégilag. De a komdulni, meri senki , mint egy bukott , az Eszmét védi, s még fenyegető (Márai Sándor) KREUTZER DEZSŐ: (Kreutzer Dezső, a „Víz és Szenvedély" című érdekes vitorlázó- és búvárkönyv írója 1982-ben Ausztráliába látogatott és a nagyobb városok magyar településeinek magyar klubbjaiban beszámolt víz alatti és víz feletti élményeiről. A Szerző 1983 őszén amerikai körúton járt.) Az ausztráliai kivándorlókat szállító óriás-vitorlás fateste belefúrt a hullámvölgybe. A felfreccsenő tengervíz tintakékre festette a fedélzetet — de csak egy pillanatra —, mert a következő hullám máris kiemelte a díszesen faragott hajóorrot. A fedélzet két oldaláról törött üvegszilánkok zuhatagaként ömlött alá a víz. A tűző napsugár megkísérelt áthatolni a cseppek függönyén, de nem sok sikerrel. Erejét megtörve száz színre bomlott és szivárványt rajzolt Mednyánszky százados elé. De ő és társa, Kiss László a száz színből csak egyet látott — a sárgát... ♦ — Aranyi Arany! — kiáltotta Mednyánszky és görcsösen emelte magasba a sárga rögöt. Mindannyian összeszaladtak. Az izzadtság patakokban folyt alá a napégette, borostás, gondozatlan arcokon. — Arany! — formálták szájukban a szót. Szemük vörösessé tüzesedett, tekintettük izott. De nem a gyors meggazdagodás vágy láza égett az arcokon, hanem az Európába való visszatérés lehetőségének öröme. Kik is voltak ezek az emberek, akik az ausztráliai Kék-hegyek elhagyatott táján aranyat kerestek 1854-55-ben? Mednyászky László — főúri család csemetéje, a politikai és papi pálya között őrlődve végül is az utóbbit választotta. Az 1848-as szabadságharcban századosi rangig vitte. Haynau vésztörvényszéke a fegyverletétel után — távollétében — halálra ítélte. Kiss László — üzletember, Mednyászkyval együtt indult Liverpoolból 1853. január 1-én a kivándorlókat szállító vitorlással. Árut vittek magukkal, melyet az aranyásóknak szándékoztak eladni. A készlet a hosszú hajóút alatt tönkre ment. Mindketten szegényemberként érkeztek Melbournébe. Prihoda János — egy huszárezred parancsnoka, fontos résztvevője volt a komáromi fegyverletételi tárgyalásoknak. Farkas Márton — huszárkapitány, Mednyánszkyékkal együtt kisebb vagyont gyűjtött össze, Ausztráliában maradt, s ott is halt meg. Vékey Zsigmond — a szabadságharc alatt a németnyelvű „Pester Zeitung“ szerkesztője — 1876-ig élt Ausztráliában. Ő volt az első, aki ezen a kontinensen szőlőt telepített. 1888-ban jelent meg Pesten az „Utazásaim a Föld körül“ című könyve, melyben ausztráliai élményeiről is bőven beszámolt. ... ezek a lexikális sorok keveregtek a fejemben, s az óriásivitorlás mozgását a viharba kerülő repülőgép zötykölődése adta. A 26 órás repülőút (Abi-Dabi és Kuala Lumpur állomásokkal) gyorsan telt, s nemsokára fölvöröslött alattunk az ötödik kontinens homoksivataga. Hogy is kezdődött ezen utazásom? Egy könyvet merészeltem írni 1981-ben „Víz és Szenvedély“ címmel balatoni, atlanti-óceáni és földközi-tengeri vitorlázó- és búvárélményeimről. Nos, könyvemet elküldtem Ausztráliába, Dezséry Andrásnak is. Ő viszonzásul postázta nekem „Kétlaki“ című, érdekes művét. Ezek után szorgalmas levelezés indult meg közöttünk. Kiderült, többek közt, hogy az ő felesége is német. Közös a vonzalmunk az irodalom és költészet iránt... stb. András bátyám hívott, gyere Adelaidebe, tarts egy előadást. Az ötlet tetszett, mert már régóta szándékoztunk feleségem anyai ágú bácsikáját meglátogatni, ő is Adelaidéban lakott — elődjei 1852-ben vándoroltak be —, s mellesleg az „Ausztrál jazz“ megteremtője büszke címet viseli. A levelezést telefon, a telefont távirat követte és így érkeztünk 1982. május 23- án Melbournebe. Az egészségügyi hatóságok szinte kipermeteztek a gépből bennünket. (Fertőtlenítő eljárás betegségek, rovarok... stb. behozatalának megakadályozására). A reptéren kocsit béreltünk és pihenés nélkül felhajtottunk a 800 kilométerre fekvő első úticélunkhoz. Felváltva vezettünk s pihenés közben azon gondolkodtam: mit is tudok én egyáltalán Ausztráliáról? Régi viccek ködlöttek fel előttem a bennszülöttről, aki megőrült, mert új bumerángot kapott és a régit nem tudta eldobni (mert az mindig visszarepült hozzá). Valami újságban pedig egy karikatúra, amikor is egy szegény ország kereskedelmi küldöttsége a kenguruktól tanulja, hogyan lehet üres erszénnyel ugrálni. Gondolataimból a hatalmas truckok robogása rázott fel. A tájat kémleltem. Az óriási teherkocsik rozsdavörös porfelhőbe temetkezve tűntek el az út végtelenjében. A települések — melyeken áthaladtunk — London külvárosaira emlékeztettek. A talaj száraz volt. Néhol, ahol folyók szelték át az utat, hatalmas eukaliptuszfák csupasz törzsei nyújtózkodtak az ég felé. Itt-ott az ágak végén egy-egy zöld levélcsomó, de különben minden száraz, klasszott. Lassacskán beesteledett. Egy völgyből számtalan fény vibrált szemünk elé. Megérkeztünk Adelaidébe. Pár napos pihenés után személyesen is megismerkedtem András bátyámmal egy, a fogadtatásomra adott partin, őszinte örömmel öleltük meg egymást. Sportos megjelenésemet egy nyakkendővel korrigálta — mondván, hogy ez itt így szokás. Ennek ellenére a mai fiatalok röviden, két szóval úgy jellemeznék Dezséry Andrást, hogy: „jó fej“. Villája falán egy bevándorlót ábrázoló dombormű, „Newcomber“ áll alatta angolul. S mikor az éjszakai világítás fényében égő városra mutat felhőkarcolóival, robogó autóival, zsúfolásig teli üzleteivel, csak annyit mondott: „látod mindezt mi csináltuk!“ — Nem tartottam nagyképűnek. Igen mindezt ők is csinálták. Mednyánszky kezdte és Kiss László és angol, német és mindenféle nemzetiségű bevándorlók és András bátyám folytatta a munkát: egy új kontinens kialakítását, az emberiség szolgálatába való állítását. Előadásom után hosszú autótúra várt ránk: Adelaidéből Sydneybe (1500 km). Utunk a híres ausztráliai bortermelő vidéken a Barossa Valleyn vezetett. A hatalmas szőlőskertek között Vékey Zsigmond jutott eszembe, az a magyar, aki elsőnek telepítette meg eme nemes növényt az ötödik földrészen. S szinte válaszként gondolataimra az egyik kapun magyar színeket és magyar nevet pillantottam meg. Szőlősgazda honfitársammal először is végig kóstólták a finom borokat, aztán megkérdezte mi jártában vagyok. Egy-két szót szóltam kulturális tevékenységemről és bizonyítékként kezébe nyomtam könyvemet. íme, olvassa örömmel. De ő visszaadta a könyvet, s nevetett: Fiam, nekem nincs időm ilyen léhaságokra, de itt van ajándékba jó pár üveg borom, azokban is csak van annyi igazság, mint a te müvedben. Így aztán könyvterjesztői küldetésem kudarcba fúlt ugyan, de hál Istennek volt mibe folytatom bánatomat. Az első telepesek 1832-ben érkeztek erre a tájra. Ha az ember letér a főútvonalról és az elhagyatott dűllőkön behatol a völgy szívébe, csodálatosan szép, gondozott temetőket talál. Én is letérdeltem és lekapartam a homokot a márvány táblákról, vaskeresztekről, hátha egy magyar névvel találkozom, de sajnos igazi, egyértelműen magyar sírt nem sikerült találnom. Pedig nem az új keresése vitt Ausztráliába. Igyekeztem beleélni magam az első telepesek életébe. Ezért látogattam meg templomaikat, kihalt, bepókhálósodott aranybányáikat és végül temetőiket is. Ahogy a Barossa Valleyt elhagytuk megszűnt a barátságos táj. Mindenütt kiszáradt vagy leégett erdők, s ha nem, akkor a szárazság nyomai. Ennek ellenére az egész útvonalon bárányok százai, ezrei, milliói. Hirtelen egy marhacsorda zárta el utunkat. Tíz kilométeren vezettem lépésben a marhák között. Meg is jegyeztem később egy ausztráliainak, hogy ennyi marhát még sehol nem láttam a világon (s ő bóknak vette — nem értette félre). Az útszélen emy-csordák riadtak fel. Nem az autónktól ijjedtek meg, hanem tőlem, amikor megálltam fényképezni őket. Többször kellett döglött kenguruk tetemeit kikerülnöm. Ezek az állatok is úgy reagálnak a fényszóróra, mint európában a nyulak. Elvakítja őket és emiatt dermedten megállnak az autó előtt, s a vezetőnek nincs mindig ideje fékezni... Fele távot megtettük mire beesteledett, s miután egy, az országút közepén tanyázó baglyot kikerültem, az első Motelban megszálltunk. Másnap sivatagi tájon száguldottunk tovább, de a Szaharára — ahol egy-két évvel előbb jó pár hónapot töltöttem el — egyáltalán nem hasonlított. Itt volt még néha kiszáradt növényzet, mely egymásba gabalyodva egy kiszáradt, áttörhetetlen dzsungel benyomását keltette. Éreztem, hogy egy parányi szikra iszonyú következményekkel járna. Aztán hirtelen hatalmas, kék hegyek vonulatait varázsolta elém messzelátom. Arany! — gondoltam magyarjaimra. Szerettem volna megállni. Nyomuk után kutatni. Elhagyatott sírkertek magyar keresztjei fölött egy imát rebegni, de nem volt idő, vitorlázó elődöm, Cook kapitány városa várt, a hatalmas fjord: Sydney. S ahogy feltűnt előttem abban reménykedtem, hogy e városban is minden jó fog sikerülni s Sydneyben senki sem fog „szidni“. Előadásom tényleg jól sikerült s vendéglátó gazdáimnál a kedves Bárány házaspárnál kellemesen telt az idő. Az egyik este fénypontja halvacsora volt. Egy, csak Ausztrália partvidékén honos hal, a Barramundi húsát élvezhettük. Bárány Márta a híres sydneyi magyar népitánccsoport vezetője kalauzolt bennünket a városon végig. Sokáig azonban nem vendégeskedhettünk, mert Csapó Endre (a Magyar Élet főszerkesztője) és felesége rabolt el minket egy párnapos túrára. Meglátogattuk leányukat, aki férjével Kuri-kuriban, Sydneytől 200 km-re északra lakott. Onnan leszaladtunk a Csendes-óceán partjára s a naplementében s a parti hullámokban játékosan lubickoló delfinekben gyönyörködtünk. A beltengeren pelikán, fekete hattyú. Az ember minden pillanatban konfortált az állatokkal és ez egy csodálatos érzés volt, így kellene lennie ennek Európában is. Csapóékkal megnéztük az Old Sydney Town-t, ahol is a várost korhűen felépítették úgy, ahogy 150-200 évvel előbb kinézett. Az utcákon jelmezes színészek állandóan azt játszották, milyen is volt a város élete azokban az időkben. A napok gyorsan teltek. Következő előadásomat Canberrában, rendezték. Itt Rejtőéknél vendégeskedtünk. Kiderült, hogy 1956-ig ugyanazon házban laktak és ismerték is nővérem férjét Budapesten. A világ tehát kicsi. Tibor bátyám kivitt bennünket a várostól nem messze fekvő nemzeti parkba és itt végre a sok döglött kenguru után élőket is láthattunk, mégpedig egy-két méter távolságból. A koala maci viszont annyira elbújt, hogy bár tudtuk, ott kell lennie, mégsem találtuk meg. Emuk, papagályok és más vízi madarak színpompájában gyönyörködhettünk. Másnap megtekintettük a körzővel vonalzóval megtervezett modern fővárost. Aztán eleredt az eső, megkezdődött az ausztrál tél. A Csendes-óceán partján hajtottunk le Melbournéba, látogatásom utolsó állomására. Az öblökben, a harsogó hullámok talaját ügyes lovasok kényszerítették deszkáik alá. A táj barátságos lett és élénk zölden pompázott. Ez a város nem tetszett annyira mint Sydney — mégis sok élményben részesültünk. Láttuk az épülő új Magyar Házat. Több búvárral ismerkedhettem meg. S a magányosok klubbjában is sikerült — Teichel Mária — segítségével az előadásom. S mikor felemelkedett a maláj légitársaság gépe, tisztelettel gondoltam azokra a honfitársakra, kik a számukra teljesen idegen tájon, idegen éghajlaton, más időbeosztásban és a dél keresztjét viselő égbolt alatt ezt az új földrészt választották új hazájuknak és mégis megmaradtak nyelvükben, érzéseikben: magyarnak! Ausztráliai úti élmények MAGYARSÁG 5. oldal