Magyartanítás, 2007 (48. évfolyam, 1-5. szám)
2007 / 1 - Széplaki György levele
2 Az írás igénye Jedves Opardiomi Köszönöm az újévi jókívánságokat, magam is kívánok hasonló jókat! S hogy levelem elejére vettem, annak egyszerű oka van: a most kezdődő évben bizony ránk fér a jókívánság. Mi, egymás közt, beleértve az olvasó kollégákat is, legalább a biztatást ne hagyjuk el, egymásra utal bennünket minden, ami ebben az esztendőben várható. Talán nem meglepő, választott témám is érintkezik az év végi ünnepek szokásaival. Az ilyenkor megírt, elküldött üdvözletek afféle népi írásbeliség körébe sorolhatók. Megvannak szabályai, formulái, sőt a kereskedelem és a posta által is befolyásolt módozatai. Ha még a modern információ továbbítás eszközeit is végig vesszük, igazán kiterjedt, nagy mennyiségű írásról beszélhetünk. Feltérképezése, nyelvi, szociológiai kutatása nem akármilyen szép és hasznos feladata lenne a tudománynak. Gondolom, sejted már, nem csaptam fel tudománypolitikusnak, most is közös munkálkodásunk feladatai, módszerei késztetnek a téma felvetésére. Vajon felkészít-e az iskola az effajta írásbeliségre, gondozza-e a megőrzésre szánt formákat, gyomlálja-e a nemkívánatosakat, ad-e eligazítást, stílust, mértéket a jövendő nemzedékének? S ugyancsak az iskolai oktatásra várna, saját érdeke is, be tudja-e fogadni az írásbeliség újabb formáit, a technikai és a stiláris újdonságokat egyaránt. Mert bizonyos, hogy a gyerekek írásbeli közlésének igénye leginkább ebbe az irányba tolódik el; gondolok az SMS és e-mail, a chat- és blog-forgalomra. (Külön téma lehetne, nem irigylem nyelvész kollégáimat, mit lehetne tenni ennek a már-már elburjánzó írásbeliségnek a kultúrájáért?) Bár a gyakorlatban elválaszthatatlanok a nyelv- és irodalomórák ebbéli feladatai, a lehetőségek terén markánsak a különbségek. A nyelvi órákon, elvileg, bármilyen típusú szöveg szerepelhet a tanítandók bemutatására, gyakorlására, s itt csak utalnék a fentebbi formák befogadásának, ápolásának lehetőségeire. Ám felmerül, mit tehetünk irodalomórákon? Egy lényeges ponton ragadnám meg: le kellene végre számolnunk azzal a téveszmével, hogy az irodalmi órákhoz kapcsolódó fogalmazások szinte kizárólag az értekezés fogalomkörével rokoníthatók (reprezentálják a megtanultakat), legfeljebb néha engedve meg élmény feldolgozását vagy levél írását. Fenntartva persze az irodalmi élményhez kötődő, azt feldolgozni képes sokirányú, sokműfajú fogalmazás igényét, ezek jobb előkészítése érdekében nagyobb hangsúlyt helyeznek a kisebb írásbeli formák gyakorlására: jegyzet, ötlet, szószedet, reflexió, alapgondolat, logikai és tartalmi összefüggések felvázolása, de a sztori, az anekdota, a vicc, az üzenet, a kérés, a kérdés stb., tehát csupa röviden megfogalmazható, lejegyezhető apróság keresi a helyét az óráinkon. Hová újuk? Hogyan kezeljük? Ellenőrizzük-e? Engedjük, sőt támogassuk-e felhasználásukat az írásbeli dolgozatok megoldásakor? Egy bizonyos: segítenünk, tanítanunk kell a használatát, már csak az egyéni tanulásban elfoglalt nélkülözhetetlen szerepük miatt is. Bizonyára emlékszel, visszatérő témánk volt a házi és iskolai fogalmazások előkészítésének kényes folyamata. A tény- és adatgyűjtéstől a vázlaton át a műfajában adott szöveg megformálásáig gondos aprómunkát igényel. Részletezés nélkül is kitetszik, itt van a terepe a fentebbi, kisebb írásbeli formák tanulásának, alkalmazásának. Én azt tapasztalom, a gyerekek szeretik írásban is rögzíteni, amiről gondolkodnak, beszélnek. Csak ez valahogy kiszorult az iskolából, ott mintha mindjárt csak a kész művekre (fogalmazásokra) lennének kíváncsiak, pedig az elkészülésükhöz vezető úton sok érdekes apróság firkantható fel mindenki épülésére, hasznára. Kapcsolódó élményem unokámról: a kiscsoportos óvodás a rajza alá hosszabb „írást” krikszkrakszolt, talán hogy mi, felnőttek is értsük, de még inkább, mert a rajzon kívül is volt komoly mondandója, s azt írásban szerette volna közvetíteni. Igény tehát van! Ápoljuk! Baráti szeretettel: c5zé/i/amS