Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)
1848-12-08 / 229. szám
! Péntek 229. szám. Pest, december 8. 1848. Nem kell táblabiró politika. ns ZBNÖTÖ Lapunkra előfizethetni jövő év január 1 —től Budapesten házhozhordva félévre 5 ft, postán borítékban hatszor küldve 6ipp. Helyben egyedül a kiadóhivatalban fizethetni elő, vidéken minden posta hivatalnál. Hónapos előfizetést csak helyben, s a hónap első napjától számítva 1 forintjával fogadunk el. Hirdetések egy háromszor hasábozott sorért, vagy ennek helyéért 2 kr pp. fizettetik. Pest december 8. Minek declerálnók mi most ki függetlenségünket? — Így szólanak sokan, valami cáfolhatatlan igazságot vélvén mondani — miután minden a győzelemtől függ, ha megraknak, úgy hiábavaló minden függetlenségi nyilatkozatunk, mert fejünkre a szolgaság vagy halál vár, ha pedig megverjük ellenségünket, akkor aztán akként fogjuk dolgainkat intézni, mint nekünk tetszeni. De szabad legyen nekünk e kérdést egész egyszerűségében megfordítani, s kérdeni: miért ne nyilatkoztathatnánk ki mi a lotharing háztéli függetlenségünket, sőt miért ne magát a respublicát, midőn úgy is minden a győzedelemtől függ ? mert ha vesztünk, bizony hiába fogjuk emlegetni, hogy a diaetális acókban, az uralkodó háztóli elszakadásra még csak czélzás sem foglaltatik, s hogy e cs. kir. ap. fölségének gaz rendeleteit mindig és örökkön csak a rosz tanácsadóknak tulajdonítottuk, s a király sérthetetlen személyének szentségét törvényhozó teremünkben mindig kegyeletben tartottuk,és hiában fognak kiáltani, hogy tekintsenek toyális és mindig hű érzelmet kifejező proclamatioinkra, mellyekben az országok mindenkor a király iránti hűségből kívánták megvédeni, minden lázadás ellen, semmit sem fog használni, s az absolutismus vas veszszője alatt e hon népének fele sirásó leendne, a másik legyilkolt féltész számára. S ha igy van a dolog — mit tagadni nem lehet — hát azon lépést, mellynél fogva megtudná Europa, meg a világ, hogy e nemzet egy czélt tűzött ki maga elibe, mellyet elérni törekszik, vagy halni kész, s melly által halálunk — melly mint mondók — fegyvereink vesztesége esetében ingadozó, mint szilárd politika mellett is okvetlenül bekövetkeznék — legalább egy nagyszerű halál lenne, hol — mint a költő mondja : A temetkezés fölött Egy ország vérbe áll, S a sirt, hol nemzet sülyed el Népek vesznek körül, S az ember millióinak szemében Gyászkóny ül ! Miért akarjuk megfosztani magunkat, a bukás esetére — mitől egyébiránt legkissebbé sem tartunk — attul, miként a népek a rokonszenv hangján kiáltanak fel sirhalmaink felett: íme e hantok alatt egy nemzet nyugszik, nagy és dicső volt életében, és az volt halálában egy nemzet, melly kimondá, hogy szabad akar lenni vagy meghal,mielőtt magát szolgává tenni engedné egy nemzet, melly megérdemli, hogy a feltámadás reá nézve mielőbb bekövetkezzék. De ez ügyünknek csak szomorú oldala, mellytől Isten és saját erőnk józan felhasználása megóvandja e nemzetet. Ha pedig győzünk, — miről soha nagyobb remény keblünkben a jelenleginél nem élt — váljon akkor nem büszkén és önérzettelljesebben emelheti e fel fejét e nemzet, ha elmondhatja : „Lássátok Európa népei ! mi ezer ellentől környezve, ezer ármány szálaitól befonva, megmondtuk, kijelentettük, hogy szabadok és függetlenek akarunk lenni, minővé lehetni Isten és természet törvényei szerint egy nemzetnek joga van! lássátok a magyar bevalló,magának adott ünnepélyes szavát, de a szabadság szent ügyének előttetek tett szent ígéretét, és szabad jön. Fogadjátok azért első reggeli üdvözletét a fenséges czéljához diadalmasan eljutott nemzetnek !“ Így áll a czikkünk elején idézett szűkkeblű kérdés megfordítva. És mi még is megmaradtunk a diplomaticai kétértelműség sikamlós ösvényén, mellyet még maga a gazság is elhagyott már, mert könnyebben tud mozogni mesztelen szörnyűségében. A szent István koronájával megkoronázott Ferdinand lemond s az irániai hűség esküje alól maga feloldja a kormánya alatt állott népeket. És a nemzeti gyűlés nem mondja ki, hogy „igen is a lemondást elfogadjuk, annyival is inkább, mert úgy is elcsaptunk volt, igen is az eskübdi feloldozást érvényesnek ismerjük, mert hiszen úgy is hazaárulónak tartottuk, ki hitszegéseddel czimboráskodott!“ Nem, a nemzeti gyűlés ezt nem mondja ki, hanem hoz egy határozatot, melly által magát Európa előtt nevetségessé, a nemzet szemeiben pedig kicsinyszerűvé, határozatlanná teszi. És ne mondják nekünk azt, mit többektől hallunk, hogy a nemzeti gyűlés ennek nem oka, mert ő bármit elfogadott volna, mi ebbe a honbizottmány által terjesztetett volna. Ez hamis okoskodás, ez kibúvó ajtócska. Egy képviseleti gyűlésnek nem szabad a jövőnek magasztosságát — legyen az bár a halálé vagy életé — égazás ok miatt feláldozni. Az igen helyén van, ha a kamara, illy bonyolult körülményeink közt holmi aprószerű elvek miatt hosszú vitákat előidézni nem kiván s azoknak megoldását, az ismert jó szellemű, hazafias érzelmű és fáradhatlan erélyű kormányra bízza, de hogy olly kérdések, mellyeknek hatása egy nemzet jövőjére terjed ki, egy feltett javaslat olvasása után úgy keresztül surrantassanak, mikép de csak egyetlen egy képviselő se kisirtse meg, az iránt javaslatokat, és módositványt tenni, minek telyesületét — a lemondás után csaknem átalánosan hittük és reménylzük, melly — ha a gyermeket nem akarjuk is megkeresztelni — a nép legmiveletlenebb osztályának is keblében már gyökeret vert, szóval, hogy az osztrák suprematia alul tökéletes önfelszabadítás kinyilatkoztatását senki de senki indítványba nem hozá, ez előttünk — megvalljuk — megfoghatatlan. Hónapokon át azon dolgoztunk, azon fáradoztunk, hogy népünknek monarchicus vakságát megszüntethessük, hogy agyában a királyság s különösen a mindég hitszegő osztrák dynastia káros és veszedelmes voltáról eszmélkedést kelthessük fel, és hála istennek s a királyság leplezetlen gazságábani előtörésnek, e fáradalom nem maradt süker nélkül, sőt dúsan jutalmazott, mit — úgy hisszük — nem kell bizonyítani akarni. És, isten bizony, a nép kebléből kiköltözött monarchius vakság, mintha a képviseleti ház szemeire nehezkedett volna, mikép ne láthassa, hogy elérkezett immár, s pedig hatalmasan elérkezett azon idő, mellyben a tétovázásnak többé helye nincs, mellyben minden tettem a meghatározott és kitűzött czél felé törekvés elősegitési szellemének kell átlengeni, mellyben nem szabad többé elő is, hátra is kacsingatni, hanem haladni előre, tántoríthatatlanul és szilárdan. Azonban a határozat megvan, s felette tovább időzni nem akarunk; csak véleményünket óhajtottuk iránta elmondani azon reményben, hogy egy közelebbi alkalommal tán meg fog tétetni az, mire most olly jó alkalom volt, s melly mégis elmulasztatott, addig is azonban a határozatra nézve azt mondjuk, hogy „A faut au moins l’exploiter !“ Hogy pedig ezt miként értjük, egy közelebbi czikkünkben fogjuk elmondani, hol a Ferencz- Jósefi comoediázás politicáját igyekszendünk bonczolgatni. Csernátoni.