Medvetánc, 1982/2-3
DOKUMENTUM - Hajnal István: Írásbeliség, intellektuális réteg és európai fejlődés
Hajnal István ÍRÁSBELISÉG, intellektuális réteg ÉS EURÓPAI FEJLŐDÉS Értékelni modern fejlődésünket igen különbözőképpen lehet, az emberi élet boldogsága szempontjából akár mélyen a primitív élet alá is, összehasonlíthatatlan teljesítményeit mégis el kell ismernünk. Az újkorral valamiként más közösségélet indult meg, amelynek kultúrája minden múlt s minden egykorú földi kultúra fölé emelkedett. Az európai ember magasabbrendű képességeivel magyarázzuk-e ezt? A közfelfogás ide hajlik, de többé-kevésbé önkéntelenül a tudományos felfogás is. A biológiai fajnak különleges szellemi képességekkel való összekapcsolása ellen tiltakozik ugyan a legelemibb meggondolás is, de már azzal, hogy az európai ember gondolaaiban, szellemében keressük a fejlődés okait, önkéntesen is egy fölényesebb ember-kvalitásban hiszünk. Holott más kultúrákban is mutatkoznak nagy lelki és szellemi erőfeszítések; örök emberi dolgok ezek, lényegükben hasonlók a mieinkhez. Valóban ezek a történet örök hajtóerői, a valóságos „történeti tényezők”, a lelki, szellemi, gazdasági ösztönök, mozgalmak. De épp mert örök tényezők, az új fejlődést nem lehet megjelenésüktől datálni. Lehet azonban különbözőféle érvényesülésüktől. Nem a „gondolat” az új, hanem kifejlődésének, kitárulásának lehetőségei, az emberek közösségében való érvényesülésének módja. Nem az ember változik tehát, hanem az emberi közösség, az ember csak annyiban, amennyiben az emberközti viszonyodás átmódosulása őt is változtatja. A fejlődés vizsgálatának tehát nem szabad az „új gondolat” hatásával foglalkoznia, mielőtt érvényesülésének lehetőségeit meg nem állapította. Azaz a szóban forgó emberi közösség felvevőképességét az „új”-jal szemben. A modern történettudomány e tekintetben teljes helyesléssel fogadta Vierkandt alapvető fejtegetéseit (Die Stetigkeit im Kulturwandel, 1908.), anélkül azonban, hogy gondolkodásmódjától átitatta volna történetszemléletét. Vierkandt elmélete nem csupán annyit mond, hogy kultúrváltozás nem jöhet ugrásszerűen, előkészület nélkül. Hanem tagadja a kulturális változások dinamikájának közkeletű felfogását, amelynek a történettudomány is általában hódol. Az újításnak, a gondolat tartalmának ható szerepét a minimálisra redukálja, s helyette éppen magára a dinamikára helyezi a súlyt. „Gyönge minden magas motívum az élet végtelenül áramló folyamatában, a mélyebb változásoknál legfeljebb tá