Demény Pál: Medvetánc 1988/1 2. melléklete - A párt foglya voltam
Bevezető
BEVEZETŐ Ez a könyv Demény Pál oktalan, semmivel sem magyarázható mártíriumát dokumentálja, máig tartó politikai-erkölcsi megbélyegzettségét a nyilvánosság erejével kívánja oldani. Mielőtt nyilvános és valódi vita tárgyává tennénk a Demény- és a Weisshaus-féle mozgalmak politikai tevékenységét, ideológiáját, igazságot kell szolgáltatnunk neki és másoknak, akiket vélt vagy valós nézeteikért kegyetlenül meghurcoltak, egzisztenciálisan tönkretettek, emigrációba kényszerítettek. Amíg ez nyilvánosan nem történik meg, egyszerűen lehetetlen a tárgyilagos történetírás igényével még csak fellépni is. Demény Pál a KMP-től független kommunista mozgalom megalapítója, aki az 1919 utáni legkiterjedtebb kommunista szervezetet hozta létre, s akinek a II. világháború végén például jelentős szerepe volt Csepel kiürítésének megakadályozásában, szökött, üldözött emberek százainak mentésében, miután hat és fél évet töltött Horthy börtöneiben, s miután a hivatalos kommunista párttal 1944-ben a háború utáni egyesülésben egyeztek meg - Budapest felszabadulásának napján került újra letaróztatásba. 1944 februárjától 1956 októberéig, 12 évig raboskodott ezután. Árulással, frakciózással vádolták. Már az 1957-ben megfogalmazott törvényességi óvás és az ezt követő rehabilitációs ítélet sem volt következetes. Amennyiben csak az 1953-1954-ben hozott két törvénytelen ítéletet semmisítették meg, az 1946-os első koncepciós perről, a per mögöttes lényegéről, a pártfrakciók és a hivatalos kommunista párt 1945 előtti és utáni súlyos belső konfliktusairól nem szóltak, vagyis a korábbi vádpontok alól ekkor sem mentesítették. Ami pedig a politikai-erkölcsi rehabilitálást illeti, az még ellentmondásosabb, vagy egyszerűen meg sem történt. Mind a mai napig föllobbannak az indulatok, különösen a volt illegális kommunista mozgalom még élő tagjaiban, amikor az egykori moszkvai irányítású párt mellett valóságosan létezett autonóm pártmozgalmak, frakciók politikája, szerepe, létszáma, és az egykori munkásvezérek, Demény Pál és Weisshaus Aladár börtön sorsa szóba kerül. Az 1901-ben született Demény Pál a két háború határolta időszak legvitatottabb szerepű munkásvezére, az „örök” vesztes, aki mind a mai napig pártonkívüli kommunistának vallja magát, és aki hisz a szocializmus modernizálásának lehetőségében - három visszaemlékezést is írt. Az elsőt „Évek” címen még 1975-ben. A másodikat „Börtöneim” címmel 1981-1982-ben, a harmadikat „Én, Baruch Spinoza" címmel 1983-1984-ben. Tudomásom szerint kettőt ezek közül az Akadémiai Kiadó, illetve a Magvető Könyvkiadó tervez megjelentetni. Most, nyolcvanhetedik évét betöltve „Találkozásaim” című negyedik visszaemlékezésén dolgozik. Önmagában is elemzésre érdemes közéleti-politikai kapcsolatrendszerben él. Pedig 1978-ig még a nevét sem igen lehetett leírni: ő volt a „névtelen ember”. Vállalta, hogy egyedül töri meg a személye és egykori mozgalma köré vont hallgatás-kordont. Páratlanul gazdag dokumentumanyagát rendezgette, egy mozgalomtörténeti és életrajzi gyűjteményt állított össze, amely történeti-szociológiai elemzések kiindulópontja lehet. Tíz év telt el első visszaemlékezésének megjelenése óta, de a Demény-moz-