Miskolc, 1880 (5. évfolyam, 1-105. szám)

1880-09-12 / 74. szám

Miskolc. Ötödik évi folyam. 490—74. szám Vasárnap, szeptember 12-én. 1880. HELYI ÉRDEKEKET KÉPVISELŐ, IPAR, KERESKEDELMI ÉS ISMERETTERJESZTŐ KÖZLÖNY Előfizetési díj: Negyedévre . . . . . . . . 1 frt 50 kr. Félévre . . . .......................3 „ — „ Egész évre . .................................6 „ — „ Megjelelt minden csütörtökön és vasárnapon. Szerkesztőségi iroda: Urak utcája 1122-ik szám. Kiadói iroda: Széchenyi-utca 746. sz. Möessz-féle ház. Hirdetési díj: Négyhasábos petit sor 5 kr. Többszöri hirdetésnél olcsóbb Bélyeg díj 30 kr."— Egyes szám, ára 7'er lieres "hirdetés TO frt." Halandóságunk okai. (Folytatás.) A ki a köznépet, ismeri, tudja, hogy szűklelkű. Még a minek, czélját felismeri is, arra sem áldoz. Jobban szereti a pénzt, mint magát. A kit díjaznia kell, a kit fizetésével tart fel, érdeke ellenségének tartja, ha mindjárt a viszonszolgálatról, a kifejtett munkásságról meg van is győződve. E tapasztaláson épült állítás után könnyű átlátnunk, hogy a körorvosi intézményt, — melynek messze kiható célját nem érti, felfogni nem tudja, — nem a hogy nem méltányolja, de sőt tehernek tartja. Sokalja a körorvosi fizetést, elviselhetetlennektartja a látogatási díjakat és mindezért furcsákat mond az „urakra,“ haragszik a körorvosokra! A helyzeten alakítana, ha a körorvosi egyenes fizetések nem saját címekön szedetnének be. Ha nem tudná, a nép, hogy az ő fillére közvetlen a körorvos kezébe folyik, minden zúgolódás nélkül fizetné be a ráeső hányadot, mert adót „fizetni muszáj.“ Nem jajongana, nem zsörtölődnék, hogy az egészséges ember is doktort fizet, ha egyszer a kisér, elveszne a folyóban. Úgy tudom, a körorvos urak folyamodtak is már a belügyminiszterhez, hogy fizetésök az adóba olvasztva szedessék be. Az intézmény érdekében óhajtandó volna, hogy kérések meghallgattassék, így elenyésznek azok, melyért az intézményt a köznép gyűlöli. Könnyebb volna vele megértetni, hogy itt egy nagy nemzeti cél a kelesztő kovász, és nem az egyes körorvosok érdeke, kenyere. Természetesnek találná a látogatási csekély díjakat, ha kétoldalúlag nem járulna a hivatal fenntartásához. Ezt a kormány tehetné meg! Tovább menve, akörorvos urak is lényegesen befolyhatnának állásuk népszerűsítésére ! Úgy tudom, hogy az egyes körökben megszabatott a látogatási díj. Úgy tudom, hogy minden egyes egyén a közzétett csődhirdetés után pályázott az állomásért; következésképen tisztában volt azzal, mire, mennyiért ajánlja fel szolgálatát. Úgy tudom, hogy a kiegészített kerületek minden egyes községében kihirdettetett úgy az egyenes fizetések hányada, mint az esetleges látogatási díj; és mégis, egyik-másik körorvos úr az egyenes fizetéseket tisztán fuvarbérnek tartja, s az esetleges látogatásokért, vényekért — a megszabott tarifa dacára — csak annyi tiszteletdíjat kér, követel a kötelezett körutak alkalmával is, mint a közegészségügyi törvény életbeléptetése, illetve a közorvosság felállítása előtt, így aztán csakugyan megpótolja a szegény nép a lélekszám arányában ráeső összeggel orvosoltatását. Pedig a törvény nem akarhatta és nem is akarta azt, hogy a szegény osztály a kapzsiság fejős tehenévé tétessék! Azért él az álokoskodással. Az a 600 forint nem fuvar bér, hanem a 20 és 40 kros vények pótléka! A túlhajtott érdek megöli a csirát, a méltányosság meggyökerezteti. — Melyik a czél? .. . Sokszor hallottam már a nép szájából: „a doktor még hagyján, de a patika a „ménkűség.“ Persze hogy ott fizetni kell és épen ez a szokatlan, épen ez az orvosoltatás iránti közöny nyitja, épen ezért folyamodik ma is a kuruzslókhoz, mert ezektől készen kapja a gyógyszert, s az erszényt, nem kell külön megnyitni. Azt tu T AJEICSA, Darmay Viktor sírjára. I. Ajakadon elhalt a dal, Szertetépve lantod húrja S nincsen, a ki felajatva, Megrendítve, mint te. . . újra, — II. Nemes szíved sokszor vérzett, Amíg velünk, köztünk voltal; De ha felkel a szabadság: Sírod lez a legszebb oltár. III. Te sokat szenvedtél, hisz az ág is tépett, Véresre sebezte büszke, nemes képed. Tiszta homlokodon barázdát vont a bú, Szíved bánatos volt, lelketlen ült ború. Utadra a végzet ,töviseket hintett . . . A föld nem érdemelt, hát itt hagytál minket! Most szabad már lelked, nem nyűgözi a sár Merészen repülhet, végtelen a határ. RÁCZ ISTVÁN: Misem zavarja meg a síri csendet Ott Az elhagyott és néma táj fölött. Hildiák súgák árasztják el a magányt, Hol gyász uralg, ah ! mindenütt csak gyász. . . . Hol él a hit, de porlad szeretet, remény, Ott roskadoz a kápolna mint vár. S ím egy fátyollal eltakart sugár alak kezéig s immár a kápolnához ért : Bemegy és térdére hull az oltár előtt S imát rebeg az ajk . . . vájjon kiért ? Vigaszt keres, de nem talál . . fohászival, Reményt vesztve, a múltnak a Időzik; Isten tudhatja . .más senki az ég alatt. Miért van ott s miért imádkozik. Iringó. Kicsiny kápolna . . . Kicsiny kápolna áll sötét erdők ölén Zöld fenyvesek közt els. romjában már.. Nem hív imára lágyan, búsan , a harang, S nem áraszt fényt, deifüt rá napsugár.. Nem szól (az érsek már oly lélekemelőn. Orgona sem búg a romok között. J! O K A L E Eredeti beszély,Irta: Ifj. VANCZA MIHÁLY. (Folytatás.) Türelmetlenül kémlel a leányka. Az idő oly ólomlábon halad. Szemei újra meg újra elmerülnek a távol szemléletébe, melynek ködéből mintha most bontakoznék ki az imádott alakja . . . S aztán — fölmosolyog a boldogság első gyönyörű napja — vagy '. . . Ha tudta volna! ’ Csakugyan egy köpenybe , burkolt, sötét alak közeledik sebes léptekben a kis csoport felé . . . az apród kirántá kardját ts, a jövevény elé sietett, megtudni kilétét . . • E percben a hold kibújt a felhő közül és regvilágítá az idegen arcát, az ideával volt befedve. — Signore nevét vagy a halál fia! — kiáltott az apród, magasra emelve kardját. — Azt nem fogod megtudni! — szólt a jövevény, merően nézve a két hölgyre és előre akart menni, de az ifjú útját állotta. — Signore, egy lépést sem előre, védje magát! — A kardok villogva zörrentek össze, a két hölgy halk sikoltást hallatott és elfordító tekintetét a küzdőkről. Néhány kardcsapás után az idegen hirtelen lerántó álarcát s az apród ellenfelében Ferdinande di Foscarit pillanta meg. — Bocsánatot Signore, de — — — Tudom! — szólt nevetve Ferdinande, kezét nyújtva az apródnak; — derék fiú vagy, csak lovagias kötelességedet teljesítőd! — s a két hölgyhöz sietett, kik még mindig remegve bámultak az apródra. Marianna mosolyogva mondá: — Maga rosz ember, úgy megijesztett bennünket! . . . — Bájos Signorina, csak Vecelli bátorságát akartam próbára tenni, de úgy látszik, jó nagy adag jutott számára . . . — No, nézze meg az ember és kitenné magát a megöletés veszélyének, — jegyze ■ meg Coralio. — Kegyedhez még nem volt szerencsém, — szólt Ferdinand, — bizonyosan bizalmas barátnője Mariannának ? — Igen, Ferdinándó — mondá ez, — legkedvesebb barátnőm, ki most pár hónapig vendégem lesz! — Úgy?! . . . Arra nem is voltam elkészülve, hogy imádott kedvesemet barátnője társaságában találom e helyen! — Marianna mosolygott e szavakra. De Coralie nézően nézett az ifjú szeméibe és talán akarata ellenére mondá: — Ha terhére vagyok, Signore, távozom! — Dehogy, a világért sem! — kiáltott Ferdinandó, kezet szorítva a fiatal hölgygyel. Marianna sietett biztosítani Coraliét a félreértésről és nevetve jegyzé még.