Miskolc, 1881 (6. évfolyam, 1-104. szám)

1881-03-13 / 21. szám

MISKOLCZ, 1886. m­árcz. 10. Tisztelt szerkesztő úr! Szives közlésére van szerencsém­ felkérni — a „Borsod“ czímű lapban helyet nem­ kapha­tott — ezen közleménynek : „Tisztelt szerkesztő úr! Becses lapjának leg­utóbbi szá­mában két közlemény — bár külön formában s külön hasábokon, azonban teljes har­móniában — foglalkozik rég lezajlott ü­gy­v­é­di kamar­ai mozgalmunkkal, az „új párt“-nak állítólagos vezérférfiaival, egy fegyelmi eljárás személyeivel és történetével. Hogy testületeknél választási kérdések moz­galmat, s e mozgalmak pártokat teremtenek , ez szerintem ép oly általános és természetes valami, mint az, hogy az ily pártoknak érdekeit előmoz­dítani, a mozgalomban kevésbbé direkte érdekel­­tek közöl vállalkoznak egyének. De az ily mozgalmak ma már a l­e­g­al­­s­ó­b­b társadalmi osztályokban is ritkán képe­sek személyes ellenségeket teremteni; m­íg a m­­ű­­velt ember distinkcziójától követeli a kor­szellem, hogy az mindenki pártnézetét respek­tálni tudja. E lapok 5-ik számában gunyoros megjegyzések­kel támadtatván meg, „új pártunk­“ néhány tagja által a provokált úton adott kötelességszerít felele­ í­tét; e felelet azonban nem kezdett szem­élyeske-­­dést, igyekezett csupán — és teljes joggal — h­asonn­ó lenni a kihíváshoz. Midőn ezen feleletre önmegfeledkezéssel lát­­­­szik egy fe ismerk­etlen levelező a „régiek nevében“ részakaratú ferdítésekkel meggyalázni sietni az „új pártnak“ választási m­­enez­óit, ezek eszközeiül tüntetve fel a párt jelöltjeit, oly kép-­­zett v­e­z­é­r f­i­a­k kezében s kandidacziója mel- !■ lett, kik az egyéni igazság érzetnek állítólagos ellenségei s kiknek valamely — talán helytelen eljárása, hivatalos kivonattal is igazoltathatott a nagy­közönség előtt. Erkölcsi kötelességkép jelen­tem itt ki azon levelező úrnak, hogy ennyire túl a műveltség határán követni őt, az „új párt“-nak egy tagja sem lesz feledékeny; míg más­részt, ugyanazon „új párt “ nevében is, k­é­t­­ségbe kell vonnom, hogy e kettős k­öz­­leményhez ugyan azon „r­é­g­ie­k“ adták volna felhatalmazásukat, kiknek személye és újonnan elfoglalt állása iránt köteles köztisztelet kell, hogy megsemmisüljön az eset­ben , hahogy feledékenyek volnának kamaránk hivata­los aktáit ily kicsinyes, tárgytalan bosszú­nak az utczán hagyni. „Egy az ujjabbak közzel.“ Hogy e sorok a „Borsod“ czirműi lapban el nem tértek, az nem lehet sértő sem re­ám -sem azon érdekre, mely közlésükre utalt. S bár meglepő ez alkalommal azon talán a világ ha­ladással karöltött produktumát látnom a zsurna­lisztikának, mely szerint a s­a­j­tó kezdve kibon­takozni a közérdek szolgálatából, ez egyik leg­­illetékesebb tere helyett a fennhatóságot keresi q­u­al­­­ti­k­áil­a­b­b testületek szemé­lyes- és k­ö­z­ü­g­y­e­i­b­e­n. Azon jó hitben azonban, hogy e tapasz­talásom ily gyorsan s mindenütt talán nem ismét­lődik, s azon reményben, hogy a miskolczi ügyvédi kamara választmánya legutóbbi ülésének tárgyai s ezek elintézéséről nem értesült tisztelt szerkesztő úr is hitelesebben és el­ébb, mint a­­ személyesen érdekeltek, bátorságot veszek tovább keresni azon helyet, mely régi hivatása mel­lett maradva, nem csak egyikünk , hanem többünk köteles reputációjának is kívánalmunk szerinti kifejezést adni képes. Tiszteletem kijelentésével Fentebbi. Meghívás. A miskolczi fiatalsági reuniók 1. részvényes tagjai tisztelettel felkéretnek, miszerint több fon­tos ügy elintézése végett, ma Márczius hó 13-án V­asárnap d. u. 2. órakor a város­háza nagy ter­mében tartandó közgyűlésre lehetőleg teljes szám­mal megjelenni szíveskedjenek. T­sztelettel a rendezőség. T P­i­s­a­n­i erős hangon a padon ülő férfit. A pa­raszt igenlőleg inteti. — Öcséd, P­i­e­t­r­o, a szökevény ide mene­kült­ ? — Nem senior! . . . , jó régen volt, mi­dőn utoljára láttam, azóta pedig m­itsem hazód­tam felőle. — Hazudsz ! — kiáltá még erősebb hangon P­i­s­a­n­i — mert ha itt nincs is, bizonyára tudnod kell és tudni is fogod, hogy hol található fel! . . . Nincs időm­ haszontalan beszélgetésbe ereszkedni. Átkutattatoza egész házadat s ha itt nem is találjuk fel, tudom a módját, miként tud­hatom ki belőled tartózkodási helyét! Holla, em­berek ! Ragadjátok meg őt! . . . , ha ellensze­gül , ott a szurony oldalatokon, csiklan­dozzátok meg egy kicsit! E szavai után belépett a házba egy pár emberével. Két percz elteltével a szobából női jajgatás hallatszék ki. A spanyol félre és áthatóan tekintett hol a legényekre, hol a szuronyokra s keblében isszo­­nyú tervvel foglalkozott. A két asszony kétségbeesve rohant ki a házból, kik E­s­t­e­ván védelme és őrizete alatt menekülni akartak, midőn azonban őt katonák által körülvéve látták, meghökkentek. — Az erdőbe! Az erdőbe! — Kiáltá Es­te­v­á­n — velem ne törőditek. — Jó, — szólt P­i­s­a­n­i, ki ép e pillanat­ban lépett ki a házból — csak meneküljetek ............Egy óra múlva visszajöhettek, mi már nem leszünk itt, .... de téged kőszén fognak találni a koporsónak, ... —­s puskája csövét a spanyol mellének szegezé. Ez azonban nem ré­mült­­meg. Egy katona felváltotta őt, Pisani pedig több katonájával újból a házba tört be. . . de a szökevénynek legkisebb nyomát sem találták. A­mint a konyhából kijöttek, Pisani szurokba mártott zsineget vett ész­re a szegen. Lekapcsolta és visszatért a spanyolhoz. — Nos — kérdő az olasz, maggondoltad-e már magadat ? Megmennie t-e hát, hol öcséd ? — Nem tudom­ — felelt hidegen a paraszt. — A­mint látom, rosz emlékező tehetséged van, jó lesz egy kevéssé feleleveníteni. — A mit nem tudok, arra nem is emlékez­hetem ! — Majd meg­látjuk, kötözzétek csak meg, — kiáltott az olasz. Erre három katonája meg­ragadta E­s­t­e­v­á­n­t, de ez elkeseredetten vé­delmező magát, kést rántott elő övéből s az ola­szok egyikének úgy mellébe döfte, hogy az egy hangos „jaj“ után, félholtan a földre zuhant. E pillanatban lenyomták Estevánt s a kést is elvették tőle. — Nagyon megsebesített ? — kérde Pisani lerogyott emberétől. Ez mitsem válaszolt, ajkai görcsösen rángatóztak, szemei pár másodpercz múlva lecsukódtak................szive megszűnt do- t bőgni .... meghalt! — Kutya! — k­iá’tá Pisani! Ezt meg-­­ keserűlöd! kössétek a padhoz. Erre vagy hatan­­ megragadták a spanyolt és sikerült őt ülő hely-­­­zetben a padhoz kötözni. Pisani darabokra vágta a zsineget és a­­ spanyol ujjaira kötötte. — Hol van öcséd ? — kérdő dühösen P i s­a­n­i. — Nem tudom ! — P a u 1­ó ! Hozz csak tüzet a konyhából. — Hol van öcséd ? A fogoly megvető pillantást vetett az­ olaszra, mitsem válaszolt.. — S most harmadszor és utoljára kérde­zem, megmondod-e, hol van öcséd ? ! P­a­l­­­ó lángoló rozsét hozott ki a konyhá­ból és a zsineg alá tartó, mire ez meg­gyűlt .............A paraszt ajkai vonaglottak. . de egy szót, jajt, vagy panaszhangot nem csalt ki ajkairól e borzasztó fájdalom és kín. — Kegyelem ! . . . az ég szerelméért ke­gyelem! — kiáltottak a nők. Es te van. Ked­ves férjem ! Nem nézhető a borzasztó kínodat tovább! Beszélnem kell, beszélni fogok .... — Ah ! . . . ah! — mormogá Pisan , tehát mégis kitaláltam a módját. — Hallgass Marianna ! — szólt fenyegető­­leg Es te van, én nem érzek fájdalmat. A szegény asszony térdre eset és az égre tekintve, összekulcsolá kezeit. Ekkor az egyik ka­tona, megfogta Pisani kezét s egy a ház mö­gött álló és dús lombozatával a háztetőt elfödő fára tette figyelmessé. A levelek zörögtek .... bár a legkissebb szellőcske sem lengedezett . ... De csakhamar megjőn fejtve a talány, mert emberi alakot vet­tek észre fenn, a­ki az egyik ágról a háztetőre zuhant. A katonák örömkiáltásban törtek ki, mert a leesett alakban a szökevényt ismerték fel. Az asszonyok a pillanatot felhasználva, eloltották az E­s­te­v­á­n ujjain égő zsinegeket. — Lőjjetek reám ! — kiáltá P­i­e­t­r­o — mert élve úgy sem fogtok el. — Nem ! én élve akarlak elfogni! Jer inkább le, mert alád nyújtom a házat és te a lángok közzé veszesz ! — kiáltott P­i­s­an­i. A szökevény lehajolt, a padlás­ny hasáb­ól töltött fegyvert vett elő, ezélba vette P­i­s­a­n­i­t lőtt, de a golyó csak csákóját fúrta keresztül. Erre a katonák mindnyájan tüzet adtak s a szökevény vértől ázottan zuhant a földre. Az erre bekövetkezett jelenet borzasztó volt. A katonák vérszemet kapva, rettenetes düh­kel rohantak a korallok állókra, ártatlan nők és gyermekek estek áldozatul vérengzésüknek ; vé­gül a házat is lángba borították, mindent össze­romboltak és csak azután mentek tovább. A parasztház, mely egy órával ezelőtt még boldog családi tűzhely volt, most romokban he­verő füstölgő halmaz jön. Nem messze az aj­tótól a két nő hullája hevert, míg a padon, esz­méletlenül a borzasztóan megkínozott E­s­te van. (Vége következik.)­ ­ Színházunk. Jakab L . színtársulatának harmadik fel­léptéül Bercsényi Bélának „Váltó“ czímű új szín­műve került szép közönség előtt szélre. Érdekes és ominózus egy czím. Sok ember boldogtalanságának eszébe juttatója. Magáról a műről nem sok mondani­valónk van: Iránydarab, mely alape­vével társadalmi éle­­­­­tünk megmételyezett atmospharáját igyekszik tisz­títani. Tárgya korszerű, a mindennapi életből me­rített, a lelketlen varapyrhad, a hiéna szívű uzsorá­sok ostorozatát tűzve ki czélul. Vannak benne szép és magasztos gondolatok, melyek költői felfogásban és kivitelben gazdagok. Nyelvezete zamatos, irodalmunk színvonalán áll. Sczonirozása — habár némály helyen monoton — ügyes, avatott kézre vall, s a szinpad titkai­nak ismeretét tárja fel előttünk. Hatásos jelene­tekben sem szűkölködik, így: a harmadik felvo­nás zárjelenete, midőn Székelyné, Katalint szemre­hányásaival illeti és átkával fenyegeti, figyelmé­t lebilincselő és lelket megragadó momentum. Az előadás, — egy-két szereplő működésé­nek kivételével — sikerült s mondhatni élveze­tes volt. Mindezek daczára, valamint a főváros és a vidék több elsőrendű színpadjain, úgy nálunk sem tudott mélyebb s gyökeres benyomást kelteni. Ennek okát a mese, illetve a mű belső szer­kezetében nyilvánuló hiányokban találhatjuk fel. Nincsen a műnek egyetlen­ egy harmonikus egé­szet képező, kidomborodó, kimagasló vezér­alakja, a­kivel együtt érezzünk, együtt sírjunk és örül­jünk Sok benne a diszharmonikus szín; sok ben­ne a felesleges személy és az egymásra halmo­zódó s a főszemélyek cselekményeire zavarólag ható epizodikus jelenet. Ezek következtében nem érezhetjük s nem­ láthatjuk a mű cselekményében a kivánt egysé­get s lánczolatos összefüggést. Legfőbb hibája különben e műnek az, hogy alakjainak jellemzésében gyenge, elhibázott. Cse­lekménye, a sok felesleges személy színtérre hoza­tala következtében egyhangú s az unalmasságig lassan előre haladó. Egyes karakterek indokolása pedig lélektani szempontból véve megm­agyaráz­­hatlan s valószínűtlen. Kistelkit, a darab egyik főalakját, e lelket­len uzsorást, Tiszai D­e­z­s­ő, a társulat élénk figyelmet keltett fiatal és tehetséges tagja szemé­­lyessté. Erős alakitó képességet igénylő szerep, melynek azonban Tiszai szép tehetségével tel­jesen megfelelt. Kimagaslott s uralta a helyzetet. Tiszai Kistelkije valóban kidolgozott, domború egész volt; a lelki állapot hű festésével és szili­sz"­ erővel állítva eleikbe a pínznadályt, a kinek ocsmány­­szelmei felhábor­tják a hallgató kedélyét s még­ érdekkel kísérjük és nézzük ezen üzelmeket. Midőn az ötödik felvonásban, a szerző által elég indokolatlan él, a kivetett, de saját maga szőtt hálóban vergődik, a fokonként emelkedő zavar kifejezéseit s a kétségbeesés harczát a lét­ért, drámai hévvel, finom árnyalattal s bravourral adta. Szóval e harmadik alakításával is bebizo­nyította Tiszai úr előttünk azt, miszerint nem biablonszerű színész, a­ki a semmit jelentőség színeit viselve magán, színpadra léptekor köteles­séget teljesít és robotot végez csupán, hanem

Next