Miskolc, 1881 (6. évfolyam, 1-104. szám)
1881-03-13 / 21. szám
MISKOLCZ, 1886. márcz. 10. Tisztelt szerkesztő úr! Szives közlésére van szerencsém felkérni — a „Borsod“ czímű lapban helyet nem kaphatott — ezen közleménynek : „Tisztelt szerkesztő úr! Becses lapjának legutóbbi számában két közlemény — bár külön formában s külön hasábokon, azonban teljes harmóniában — foglalkozik rég lezajlott ügyvédi kamarai mozgalmunkkal, az „új párt“-nak állítólagos vezérférfiaival, egy fegyelmi eljárás személyeivel és történetével. Hogy testületeknél választási kérdések mozgalmat, s e mozgalmak pártokat teremtenek , ez szerintem ép oly általános és természetes valami, mint az, hogy az ily pártoknak érdekeit előmozdítani, a mozgalomban kevésbbé direkte érdekeltek közöl vállalkoznak egyének. De az ily mozgalmak ma már a legalsóbb társadalmi osztályokban is ritkán képesek személyes ellenségeket teremteni; míg a művelt ember distinkcziójától követeli a korszellem, hogy az mindenki pártnézetét respektálni tudja. E lapok 5-ik számában gunyoros megjegyzésekkel támadtatván meg, „új pártunk“ néhány tagja által a provokált úton adott kötelességszerít felele ítét; e felelet azonban nem kezdett személyeske-dést, igyekezett csupán — és teljes joggal — hasonnó lenni a kihíváshoz. Midőn ezen feleletre önmegfeledkezéssel látszik egy fe ismerketlen levelező a „régiek nevében“ részakaratú ferdítésekkel meggyalázni sietni az „új pártnak“ választási menezóit, ezek eszközeiül tüntetve fel a párt jelöltjeit, oly kép-zett vezér fiak kezében s kandidacziója mel- !■ lett, kik az egyéni igazság érzetnek állítólagos ellenségei s kiknek valamely — talán helytelen eljárása, hivatalos kivonattal is igazoltathatott a nagyközönség előtt. Erkölcsi kötelességkép jelentem itt ki azon levelező úrnak, hogy ennyire túl a műveltség határán követni őt, az „új párt“-nak egy tagja sem lesz feledékeny; míg másrészt, ugyanazon „új párt “ nevében is, kétségbe kell vonnom, hogy e kettős közleményhez ugyan azon „régiek“ adták volna felhatalmazásukat, kiknek személye és újonnan elfoglalt állása iránt köteles köztisztelet kell, hogy megsemmisüljön az esetben , hahogy feledékenyek volnának kamaránk hivatalos aktáit ily kicsinyes, tárgytalan bosszúnak az utczán hagyni. „Egy az ujjabbak közzel.“ Hogy e sorok a „Borsod“ czirműi lapban el nem tértek, az nem lehet sértő sem reám -sem azon érdekre, mely közlésükre utalt. S bár meglepő ez alkalommal azon talán a világ haladással karöltött produktumát látnom a zsurnalisztikának, mely szerint a sajtó kezdve kibontakozni a közérdek szolgálatából, ez egyik legilletékesebb tere helyett a fennhatóságot keresi qualtikáilabb testületek személyes- és közügyeiben. Azon jó hitben azonban, hogy e tapasztalásom ily gyorsan s mindenütt talán nem ismétlődik, s azon reményben, hogy a miskolczi ügyvédi kamara választmánya legutóbbi ülésének tárgyai s ezek elintézéséről nem értesült tisztelt szerkesztő úr is hitelesebben és elébb, mint a személyesen érdekeltek, bátorságot veszek tovább keresni azon helyet, mely régi hivatása mellett maradva, nem csak egyikünk , hanem többünk köteles reputációjának is kívánalmunk szerinti kifejezést adni képes. Tiszteletem kijelentésével Fentebbi. Meghívás. A miskolczi fiatalsági reuniók 1. részvényes tagjai tisztelettel felkéretnek, miszerint több fontos ügy elintézése végett, ma Márczius hó 13-án Vasárnap d. u. 2. órakor a városháza nagy termében tartandó közgyűlésre lehetőleg teljes számmal megjelenni szíveskedjenek. Tsztelettel a rendezőség. T Pisani erős hangon a padon ülő férfit. A paraszt igenlőleg inteti. — Öcséd, Pietro, a szökevény ide menekült ? — Nem senior! . . . , jó régen volt, midőn utoljára láttam, azóta pedig mitsem hazódtam felőle. — Hazudsz ! — kiáltá még erősebb hangon Pisani — mert ha itt nincs is, bizonyára tudnod kell és tudni is fogod, hogy hol található fel! . . . Nincs időm haszontalan beszélgetésbe ereszkedni. Átkutattatoza egész házadat s ha itt nem is találjuk fel, tudom a módját, miként tudhatom ki belőled tartózkodási helyét! Holla, emberek ! Ragadjátok meg őt! . . . , ha ellenszegül , ott a szurony oldalatokon, csiklandozzátok meg egy kicsit! E szavai után belépett a házba egy pár emberével. Két percz elteltével a szobából női jajgatás hallatszék ki. A spanyol félre és áthatóan tekintett hol a legényekre, hol a szuronyokra s keblében isszonyú tervvel foglalkozott. A két asszony kétségbeesve rohant ki a házból, kik Esteván védelme és őrizete alatt menekülni akartak, midőn azonban őt katonák által körülvéve látták, meghökkentek. — Az erdőbe! Az erdőbe! — Kiáltá Esteván — velem ne törőditek. — Jó, — szólt Pisani, ki ép e pillanatban lépett ki a házból — csak meneküljetek ............Egy óra múlva visszajöhettek, mi már nem leszünk itt, .... de téged kőszén fognak találni a koporsónak, ... —s puskája csövét a spanyol mellének szegezé. Ez azonban nem rémültmeg. Egy katona felváltotta őt, Pisani pedig több katonájával újból a házba tört be. . . de a szökevénynek legkisebb nyomát sem találták. Amint a konyhából kijöttek, Pisani szurokba mártott zsineget vett észre a szegen. Lekapcsolta és visszatért a spanyolhoz. — Nos — kérdő az olasz, maggondoltad-e már magadat ? Megmennie t-e hát, hol öcséd ? — Nem tudom — felelt hidegen a paraszt. — Amint látom, rosz emlékező tehetséged van, jó lesz egy kevéssé feleleveníteni. — A mit nem tudok, arra nem is emlékezhetem ! — Majd meglátjuk, kötözzétek csak meg, — kiáltott az olasz. Erre három katonája megragadta Estevánt, de ez elkeseredetten védelmező magát, kést rántott elő övéből s az olaszok egyikének úgy mellébe döfte, hogy az egy hangos „jaj“ után, félholtan a földre zuhant. E pillanatban lenyomták Estevánt s a kést is elvették tőle. — Nagyon megsebesített ? — kérde Pisani lerogyott emberétől. Ez mitsem válaszolt, ajkai görcsösen rángatóztak, szemei pár másodpercz múlva lecsukódtak................szive megszűnt do- t bőgni .... meghalt! — Kutya! — kiá’tá Pisani! Ezt meg- keserűlöd! kössétek a padhoz. Erre vagy hatan megragadták a spanyolt és sikerült őt ülő hely-zetben a padhoz kötözni. Pisani darabokra vágta a zsineget és a spanyol ujjaira kötötte. — Hol van öcséd ? — kérdő dühösen P i sani. — Nem tudom ! — P a u 1ó ! Hozz csak tüzet a konyhából. — Hol van öcséd ? A fogoly megvető pillantást vetett az olaszra, mitsem válaszolt.. — S most harmadszor és utoljára kérdezem, megmondod-e, hol van öcséd ? ! Paló lángoló rozsét hozott ki a konyhából és a zsineg alá tartó, mire ez meggyűlt .............A paraszt ajkai vonaglottak. . de egy szót, jajt, vagy panaszhangot nem csalt ki ajkairól e borzasztó fájdalom és kín. — Kegyelem ! . . . az ég szerelméért kegyelem! — kiáltottak a nők. Es te van. Kedves férjem ! Nem nézhető a borzasztó kínodat tovább! Beszélnem kell, beszélni fogok .... — Ah ! . . . ah! — mormogá Pisan , tehát mégis kitaláltam a módját. — Hallgass Marianna ! — szólt fenyegetőleg Es te van, én nem érzek fájdalmat. A szegény asszony térdre eset és az égre tekintve, összekulcsolá kezeit. Ekkor az egyik katona, megfogta Pisani kezét s egy a ház mögött álló és dús lombozatával a háztetőt elfödő fára tette figyelmessé. A levelek zörögtek .... bár a legkissebb szellőcske sem lengedezett . ... De csakhamar megjőn fejtve a talány, mert emberi alakot vettek észre fenn, aki az egyik ágról a háztetőre zuhant. A katonák örömkiáltásban törtek ki, mert a leesett alakban a szökevényt ismerték fel. Az asszonyok a pillanatot felhasználva, eloltották az Esteván ujjain égő zsinegeket. — Lőjjetek reám ! — kiáltá Pietro — mert élve úgy sem fogtok el. — Nem ! én élve akarlak elfogni! Jer inkább le, mert alád nyújtom a házat és te a lángok közzé veszesz ! — kiáltott Pisani. A szökevény lehajolt, a padlásny hasából töltött fegyvert vett elő, ezélba vette Pisanit lőtt, de a golyó csak csákóját fúrta keresztül. Erre a katonák mindnyájan tüzet adtak s a szökevény vértől ázottan zuhant a földre. Az erre bekövetkezett jelenet borzasztó volt. A katonák vérszemet kapva, rettenetes dühkel rohantak a korallok állókra, ártatlan nők és gyermekek estek áldozatul vérengzésüknek ; végül a házat is lángba borították, mindent összeromboltak és csak azután mentek tovább. A parasztház, mely egy órával ezelőtt még boldog családi tűzhely volt, most romokban heverő füstölgő halmaz jön. Nem messze az ajtótól a két nő hullája hevert, míg a padon, eszméletlenül a borzasztóan megkínozott Este van. (Vége következik.) Színházunk. Jakab L . színtársulatának harmadik felléptéül Bercsényi Bélának „Váltó“ czímű új színműve került szép közönség előtt szélre. Érdekes és ominózus egy czím. Sok ember boldogtalanságának eszébe juttatója. Magáról a műről nem sok mondanivalónk van: Iránydarab, mely alapevével társadalmi életünk megmételyezett atmospharáját igyekszik tisztítani. Tárgya korszerű, a mindennapi életből merített, a lelketlen varapyrhad, a hiéna szívű uzsorások ostorozatát tűzve ki czélul. Vannak benne szép és magasztos gondolatok, melyek költői felfogásban és kivitelben gazdagok. Nyelvezete zamatos, irodalmunk színvonalán áll. Sczonirozása — habár némály helyen monoton — ügyes, avatott kézre vall, s a szinpad titkainak ismeretét tárja fel előttünk. Hatásos jelenetekben sem szűkölködik, így: a harmadik felvonás zárjelenete, midőn Székelyné, Katalint szemrehányásaival illeti és átkával fenyegeti, figyelmét lebilincselő és lelket megragadó momentum. Az előadás, — egy-két szereplő működésének kivételével — sikerült s mondhatni élvezetes volt. Mindezek daczára, valamint a főváros és a vidék több elsőrendű színpadjain, úgy nálunk sem tudott mélyebb s gyökeres benyomást kelteni. Ennek okát a mese, illetve a mű belső szerkezetében nyilvánuló hiányokban találhatjuk fel. Nincsen a műnek egyetlen egy harmonikus egészet képező, kidomborodó, kimagasló vezéralakja, akivel együtt érezzünk, együtt sírjunk és örüljünk Sok benne a diszharmonikus szín; sok benne a felesleges személy és az egymásra halmozódó s a főszemélyek cselekményeire zavarólag ható epizodikus jelenet. Ezek következtében nem érezhetjük s nem láthatjuk a mű cselekményében a kivánt egységet s lánczolatos összefüggést. Legfőbb hibája különben e műnek az, hogy alakjainak jellemzésében gyenge, elhibázott. Cselekménye, a sok felesleges személy színtérre hozatala következtében egyhangú s az unalmasságig lassan előre haladó. Egyes karakterek indokolása pedig lélektani szempontból véve megmagyarázhatlan s valószínűtlen. Kistelkit, a darab egyik főalakját, e lelketlen uzsorást, Tiszai Dezső, a társulat élénk figyelmet keltett fiatal és tehetséges tagja személyessté. Erős alakitó képességet igénylő szerep, melynek azonban Tiszai szép tehetségével teljesen megfelelt. Kimagaslott s uralta a helyzetet. Tiszai Kistelkije valóban kidolgozott, domború egész volt; a lelki állapot hű festésével és szilisz" erővel állítva eleikbe a pínznadályt, a kinek ocsmányszelmei felhábortják a hallgató kedélyét s még érdekkel kísérjük és nézzük ezen üzelmeket. Midőn az ötödik felvonásban, a szerző által elég indokolatlan él, a kivetett, de saját maga szőtt hálóban vergődik, a fokonként emelkedő zavar kifejezéseit s a kétségbeesés harczát a létért, drámai hévvel, finom árnyalattal s bravourral adta. Szóval e harmadik alakításával is bebizonyította Tiszai úr előttünk azt, miszerint nem biablonszerű színész, aki a semmit jelentőség színeit viselve magán, színpadra léptekor kötelességet teljesít és robotot végez csupán, hanem