Mohács, 1904 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1904-01-03 / 1. szám
t azok minden sarkából, de vajmi sokszor vár hiába a szegény iparos végzett munkájának bérére! — Haladunk! A gyárakban szüntelen, ünnep- és vasárnap is egyre zakatolnak a gépek, ahonnan a leghaszontalanabb dús cikkek látnak sokszor napvilágot, míg a szegény munkás sápadt arccal áll a gép mellett s felsóhajt: Istenem! ha nem tudnám s erősen nem hinném, hogy van egy hely, ahol minden szenvedést ki fogsz egyenlíteni, irigyelném a lelketlen gépet. Ez legalább nem érez, nem fáj neki semmi, de az én szivem majd megreped, ha elhagyott nőmre, éhező gyermekemre gondolok. Haladunk a boldogságban is? Mi biztosítja ezt? Talán a biztosító társaságok? Van ilyenféle sok, tűz-, jég-, életre stb. persze csak azok számára, akik fizetni tudnak, szegény embert nem igen biztosít senki. De mondja valaki ott van a lutri, próbálja a szegény ember a szerencsét, de a szerencse keresése miatt több ember akasztotta fel magát, mint ahány főnyereményt csinált. Hol itt a boldogság nevében ígért haladás? Vessünk egy futó pillantást az emberre és lássuk, hogy az Isten az úr, s az ember dacára bámulatkeltő fölfedezéseinek, alárendelt, gyarló, függeteg teremtménye. Mikor jő az ember a világra ? Mikor hívják. Mikor megy ki abból? Mikor kiűzik. S a bölcső közt, melyet nem ő választott, s akaratától még kevésbé függő sirja közt minő a föld, hová egy pillanatra sírni jött? Föld, mely nem az övé; föld, mely létezett előtte, létezni fog utána is; föld, mely határozottan a más tulajdona, melynek szellemünk hatalmával csak külső héját tudjuk felkarcolni, s mely könnyen röpít bennünket a térben, nem mint királyt, ki kormányozza, hanem, mint gyermeket, kit ölén ringat. Jönni, mikor Isten hiv, menni, mikor küld, sírva időzni a földön, mely nem a mienk: ez volt az ember sorsa tegnap és ma is. Nem látom, hogy tudományos haladásunk ezen valamit változtatott volna . . . S mit mondjunk az ember életéről?! Mily gyönge az ember! Élek, de mi kell hozzá, hogy meghaljak? Egy félig nyitott ablak, egy be nem tett ajtó, kis léghuzam s halott vagyok. Éppen a legszükségesebb tudományokban a legbizonytalanabb az ész. Hogy áll a gyógyítás mestersége? Hatezer év alatt a tudomány nem tudott életünkhöz egy órát, termetünkhöz egy hüvelyknyit adni, homlokunkról egy redőt elsimítani. Vagy azzal vigasztalnak, majd fejlődik a tudomány? Köszönöm a biztatást, az emberiség meghal, nem ér rá várni! — Az ember meghal, eltűnik mint a hab. Az ember percről-percre enyészik. Ilyen az élet! Lehet-e ilyen életnek teljes boldogsága? Mindenütt bizonytalanság ! Holnap hol leszel? boldog leszek, vagy nyomorult, nagy vagy kicsiny, gazvagy szegény? Hol halok meg? Mi biztosíthat egy napról, egy óráról? — Senki, csak az idők ura és Istene. Azért ma, midőn látjuk, mily villámsebességgel röpült el fölöttünk egy év s a múlt év eltűntével az új küszöbén állunk: adjunk hálát a jó Istenbennem a szikra, mert nagyon szerettem, anélkül, hogy e szerelem igazi édességét csak egy pillanatra is élvezhettem volna. Nem maradt, csak egy félóra szomorú emléke belőle. — Halljuk! Halljuk! hangzott az asztal körül. — Nem lesz nagy gyönyörűségtek belőle, szólt maga elé merengve Feller. Kis szünet után pedig így folytatta : — Akkoriban Dél-Amerikát barangoltam végig. Lovon, mindössze egy kísérővel vágtam át az Amazont kisérő és rengetegen . Rio de Janeiróból vasúton igyekeztem tovább Buenos-Ayresig, ahol egy barátommal volt találkozóm. Tikkasztó volt a hőség s estefelé egy kisebb állomáson kénytelen voltam kiszállani, hogy valami itallal frissítsem föl elernyedt idegeimet. Éppen át akartam menni a pályatesten a vasúti vendéglő felé, mikor mögöttem, lágy dallamos hangon spanyolul megszólalt valaki: — Uram, kérem. Megfordultam. Gyönyörű, fiatal leányarc mosolygott rám az egyik kupé ablakából. Arcom nyilván elárulta gyönyörködésemet, mert a hölgy mélyen elpirult s kissé habozva, halkan szólalt meg ismét. — Nem érzem jól magam uram. Megöl ez a forróság s annyi erőm sincs, hogy lemenjek. Ha nem terhelem vele, arra kérném, hozzon valami frissítőt. Kevés időnk volt. Nem is feleltem. Bének a vett jótéteményekért, kérve, adjon erőt, kitartást a jövőben, hogy úgy saját, mint édes magyar hazánk jövőjén munkálkodhassunk. Nincs itt teljes boldogság a földön, keressük azt annál, akitől minden jó jön : Istennél, ki minden örömünk, boldogságunk kutforrása. Ezt cselekedvén, akkor igazán beteljesedik rajtunk a szokásos jó kívánság, hogy „boldog új évet“ kívánunk egymásnak, mert valóban boldogok is leszünk! Zs. M. A „Mohács“ tárcája. Pásztoróra. A „Mohács" eredeti tárcája. Ebéd után a hölgyek a fürdőszálloda hús szobáiba menekültek egy kis sziesztára, mi férfiak pedig — a rendes kompánia — künn a verandán szürcsöltik a kalandokkal fűszerezett illatos mokkát. Ismét Feller beszélt, az elegáns, világlátott Feller, ki gyűlölte a szebbik nemet s igy természetesen ezúttal is a nőről csevegett. Szívesen hallgattuk. Érdekes dolgokról beszélt mindig s plasztikus előadásában szinte megelevenedtek előttünk az egyes képek. Szinte éreztük a leanderek illatát, gyönyörködtünk a szerelmes fészkek hősnőiben s vele éltük végig kalandjait. Arról beszélt, hogy nincs olyan férfi, kinek életében legalább egy nő szerepet ne játszanék, s hogy a legsavanyúbb kedélyű ember életében is vannak szerelmes pillanatok, amelyek mélyebb nyomot hagynak lelkében, amelyek édes vagy bús emlékei késő vénségéig kísérik. — Az ember azt hinné, hogy magadról beszélsz, jegyezte meg Pataky gúnyosan. — Eltaláltad. Én se vagyok kivétel. Én is voltam szerelmes, legalább egyszer s az én emlékeim, melyek szerelmemhez fűződnek, a legszomorubbak közé valók, mert hirtelen, mintegy delejes ütésre gyűlt ki Ha élne még a legnagyobb magyar, Széchényi István gróf, a nemzet gazdaságának fokozását célzó munkájában bizonyára érdeme szerint méltányolná a modern gazdasági élet lüktető szervét, a reklámot, az újsághirdetést. S művében, melyet a haza iparáról és kereskedelméről ima, első helyen emlékeznék meg a kereskedelmi reklámról, amely nélkül manapság már a forgalom el sem képzelhető. A politikában, egyáltalán a közéletben a sajtóé a vezető szerep, s a közgazdasági életben, a kereskedelemben és iparban a reklám és újsághirdetés egybe van forrva a boldogulás fogalmával. Az a kereskedő és iparos, ki manapság nem hirdet az ne számítson tartós sikerre, azt elnyomja a nap-nap után fokozódó verseny. A külföld mintájára van berendezve a mi közgazdasági életünk. S látjuk, hogy a külföldön a reklám s az újsághirdetés a legnélkülözhetetlenebb segédeszközét képezi úgy a kínálatnak, mint a keresletnek. A reklám által szerez arról tudomást a közönség, hol szerezheti be legalkalmasabb szükségletét, s ugyancsak a reklám által jut a kínálat a vevőközönségnek egy olyan rétegéhez, melyet se személyesen, se más után rohantam a vendéglőbe s egy perc múlva egy üveg pezsgővel s gyümölccsel tértem vissza a szép ismeretlen kupéjához. A leány ott ült a kupé pamlagán az ablak mellett s mosolyogva köszönte meg, mikor a telt pezsgős poharat feléje nyújtottam. Mialatt a gyöngyöző italt szürcsölgette, időm volt közelebbről megnézni. Most láttam csak, mily gyönyörű teremtés. Alig lehetett tizenhét esztendős s egész lényéből a fiatalság üde, hóditó bája áradtfelém. Könnyű világos ruhája odatapadt gyönyörű termetéhez s a legklasszikusabb idomokat sejtette. A fő pedig a legszebb volt, amit valaha álomban vagy festve láthattam. Halvány finom orcát hullámos barna haj keretezte, a hófehér homlok alatt pedig a csudás kék szempár ragyogott, s amint apró ajkai a pezsgőt szürcsölgették gyönyörű fehér fogsora villant elő. Életemben először zavart meg egy nő látása ennyire. Szótlanul gyönyörködtem benne s zavaromban bemutatkozni is elfeledtem. Delejes áram tartotta fogva mindent ’ idegemet s abban a pillanatban elhittem, hogy a szerelem, mint a villám lobbanása, hirtelen foghatja meg az ember szivét. A leány megérezte a hatást, melyet szépsége rám tett s talán, hogy zavarát palástolja, vagy mert tényleg szenvedett, azzal a mentséggel, hogy nagyon bágyadt, félig a pamlag párnájára dőlt s behunyta szemeit. Alkonyodott, a fák s a dombok, mint Mohács 1904 január 3. A boldogulás művészete.