Kegyestanitórendi gimnázium, Mosonmagyaróvár, 1906
megélhetés, hogy alig marad ideje arra, hogy levethesse a realizmus nyűgét és átadhassa magát az örökké nemes, életet megédesítő eszméknek, ideáknak. Hány különben intelligens ember van, kinek nincsen azon nemes mozgalomról tudomása sem, mely hazánkban a művészet, a műszlés fejlesztése és ennek alapja, a rajz tanítása érdekében megindult. Nem is igen lehet efölött csodálkozni. Távol a fővárostól és minden gócponttól oly vidéken élnek, hova még a művészet érdekében megindult mozgalom zaja nem hatott el. Azonkívül ők még a régi rajztanítás emberei, kik a rossz rendszer következtében tanulókorukban annyira meggyűlölték a rajzot, hogy borzalom futja át őket, valahányszor rágondolnak. Innen ered megrögzött ellenszenvük és helytelen ítéletük a rajz iránt. Abban a téves hitben vannak, hogy a rajzolónak múlhatatlanul genjenek kell lennie, az egy üstökös csillag, mely csak ritkán jelenik meg az égen, a rajzra születni kell. Nem buzdítják, bátorítják gyermekeiket, hanem ily kifejezésekkel a változékony és hajlékony természetű, éppen most fejlődő egyénnek esetleges hibáit, tévedéseit becézgetve, határozottan rossz útra terelik. Nem akarom ezt most itt részletesebben tárgyalni, e dologra még rá fogok térni. Célom a mélyen tisztelt szülőkhöz szólani a legközvetlenebb hangon, be akarom bizonyítani, hogy mily téves meggyőződésük van a rajz felől, s mily erkölcsi kötelesség háramlik reájuk ebből kifolyólag gyermekeik, a haza és a művészet szeretetének érdekében. A tapasztalat bizonyítja, hogy valamely eszme csak akkor érheti el fejlődésének tetőpontját. Ha édes mindnyájan közös, erős és elszánt akarattal igyekezünk annak zászlaját diadalra juttatni. Azon elvet vallom, melyet Kazincy a nyelvújítás alkalmával : „Lehet, hogy talán túlzásba esem, de nem baj, az eszme igy is csak nyer vele. A szellemi forradalmat segítettük előidézni, síkra hivtuk azokat is, kik különben visszavonultak volna, s igy az eszme ezrekben kiforrva, elfogadott vezéreszmeként megjelenik.“ Ezek után térjünk a dologra. Fogadja a mélyen tisztelt szülő és olvasó soraimat oly szívesen, amily jóindulattal írtam azokat; a művészet fejlődésének érdekében táplált szeretet legyen köztünk az összekötő kapocs, hazám és az ifjúság, mint annak jövő támoszlopai iránt érzett lángoló szeretetem legyen a világító fáklya, amely ezen alkalommal utainkat jótékonyan bevilágítja.