Mozgó Világ, 1977. február-december (3. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - INTERJÚ - Ember Marianne: Mit ír a táblára? - Beszélgetés Sándor Pállal
EMBER MARIANNE Mit ír a táblára? Interjú Sándor Pállal A filmek a rendező életének részei, évek lenyomatait őrzik, egy ember fejlődésének útját mutatják. Sándor Pál harminchét évesen pályája kezdetén van, de már követhető szellemi mozgásának iránya. - 1958-ban érettségiztem Rákospalotán, utána még nem jelentkeztem a Főiskolára, elmentem gyakornoknak a Budapest Filmstúdióba. Tizennyolc évesen meg akartam ismerkedni azzal, amit majd egész életemben csinálok. 1958-tól 61-ig mindenes voltam, kávéfőző, kifutó, és amit csak akar. Mindenre figyeltem. Azután kerültem csak a Főiskolára, Simó Sándorral, Gyarmathy Líviával, Fazekas Lajossal, Szijj Miklóssal és Kárpáthy Györggyel egy osztályba, a Kósa-féle társulat után. Herskó János volt az osztályfőnököm. Filmül tanultunk beszélni, ez volt a lényeg, mindegy volt, hogy dokumentumfilmeket vagy fikciót készítünk majd. A Főiskola történetében először forgathattunk vizsgafilmeket, pillanatképeket. Megtanultuk, ami számomra egyedül fontossá vált, önmagunkat kifejezni. - Miért indult társaitól eltérően, akik - Fazekas Lajos kivételével - valamennyien dokumentarista ihletésűek, már vizsgafilmjével a fikció irányába ? - Gyűlölöm a kiszolgáltatottságot, és mindig riasztott a dokumentarizmus körülményekkel szembeni védtelensége. Nem szerettem a spontaneitást, a lazaságot, a szerkesztetlenséget. - A dokumentarizmustól való tartózkodása nem jelentett nehézséget az elkövetkezendőkben ? - A munkámban segített, hogy tudtam, mit akarok, és hogyan vagyok képes azt megoldani. A kritika elsősorban a dokumentarista igazságokat szereti, mert azok egyértelműen, látszólag a valóság anyagából építkeznek. Ez ma is a „magyar film főcsapása”, én pedig ilyet soha nem csináltam. Ezért a valósággal való direkt kapcsolatért soha nem voltam megdicsérhető. Nem is dicsértek. Ugyanakkor, szemben a teoretikusokkal, én nem érzek a világon semmilyen különbséget vagy rangsorolhatót a dokumentarizmus és a fikció között. - Mégis jellemző, hogy más módon szelektál és fogalmaz, mint pályatársai. Honnan meríti filmjei témáit ? - Képtelen vagyok ezt meghatározni, hiszen még nem mondhatom, mert nem is tudom, hogy életem melyik korszakában ért a legtöbb és legfontosabb élmény. Nem vagyok monotematikus, nincsenek rögeszméim, nincsenek kialakított és továbbfejlesztendő mániáim, és ilyen visszatérő kifejezési formáim sincsenek. Nem mondogatom folyton a gyerekkorom, nem akarom filmekkel megváltoztatni azt, ami a maga törvényei szerint, nélkülem él. Helyszíneket ismerek, hangulatokat élek meg, és láttam néhány embert, akikről érdemes filmet alkotni. De lehet, hogy a következő filmem majd egy fehér sálról jut az eszembe, Sál lesz a címe... Egyébként fogalmam sincs, hogy honnan merítek. A műgondról, a szakmai tudásról, a hatáskeltésről szívesen beszélek, de ebből két filmben semmi sem azonos. Minden ösztönös, kizárólag belőlem való, és nem tudom, hogy hol találtam rá. Hagyom magam a képzelettől, az ösztönöktől vezérelni, és igyekszem manuális készségemet hasznosítani. Egyszóval: játszom, csodálatos játék a filmezés. - Olyan spekulatív, cizellált filmek, mint a Szeressétek Odor Emíliát vagy a Régi idők focija, nem születhetnek véletlen szerencséből, az alkotó játékos kedvének szeszélye nyomán. A Bohóc a faloncai, Sándor Pál első filmjében táblákat vittek a gyerekek, és a táblákra semmi nem volt írva... - Az játék volt. Nem fehér sál, hanem fehér tábla. Akkor az egészet azért szerettem csinálni, mert a lehető legcsodálatosabb játékra találtam benne, és ez a szenvedély kitart. Hogy azután miért, honnan, hogy jutott eszembe a Sárika, drágám vagy a Foci? Elmesélhetem, de fontos ez? Ezer történetem van rá. Visszakövetkeztethető kerek sztori lehet valamennyi. A tudatosság soha nem lesz az erényem, ezt bárki a fejemre olvashatja. Az élményeknek azokat a forrásait, amelyekről mások eleget beszélnek - a gyerekkor, a falu, a gyár hát ilyeneket én, bármilyen