Mozgó Világ, 1990. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 1. szám - INTERJÚ - Bozóki András: Statárium és happening - Beszélgetés Krassó Györggyel
sok szemében mindig a bátyád volt a vezető személyiség, és te egy kicsit az árnyékában voltál. - Ő volt a nagy Krassó, én voltam a kis Krassó, ez világos. - Volt-e valamilyen kihatása ennek a ti viszonyotokra? Milyen volt a viszonyotok 56 előtt és után, amikor ő megmaradt marxistának, te pedig börtönben voltál, illetve ellenzéki lettél? - Ez rettentő messzire vezetne, egészen a testvérek közötti pszichológiai kérdésekig. A bátyámat mindig rettenetesen nagyra becsültem és zseninek tartottam, mint ahogy többé-kevésbé ma is annak tartom. De ugyanakkor éreztem azt is, hogy csak kevéssé ismeri a valóságot. Lehet, hogy nem volt igazam, de úgy láttam, hogy túlságosan is egy eszme befolyása alatt áll. Neki a szellemi izgalom rettentően fontos volt. Nagyon nehéz erről beszélni. Szinte lehetetlen egy embert pár szóban jellemezni. Én azt láttam, hogy a bátyám állandóan magában hordja legfontosabb problémáit, mindig ezek voltak előtte. Egyszerűen nem is tudott másról beszélni, lényegtelen dolgokra képtelen volt odafigyelni. Folyamatos szellemi izgalom volt vele beszélni, másrészt viszont agyonnyomta a beszélgető partnert, és csak a saját gondolatmenetét tudta követni. Nem is volt hajlandó attól eltávolodni. Úgy éreztem, hogy ez a döntő kérdésekben őt félreviszi. Mondhat akármilyen zseniális dolgot, éppen a dolgok lényegét nem képes megragadni. Vele való kapcsolatomban mindig úgy éreztem, mintha kígyó tekeredne rám, amitől meg kell szabadulni, mert különben olyan tévutak felé harcol, amelyek ellen minden ösztönöm tiltakozik. De közben mégsem tudok a logikájától szabadulni. Tehát ezen az ideológiai szinten az jellemezte a viszonyunkat, hogy egyrészt boldogok voltunk, ha folyton ilyesmikről beszélhettünk - bár ez a dialógus egyoldalú volt -, másrészt pedig egy óra után iszonyú görcsössé váltunk, s ez aztán adott esetben verekedéssé fajult. És persze véletlenül se lehetett ellenvetést tenni, mert olyankor esetleg oda se figyelt. - Találkoztatok 56 után? - Igen. 56 után először 1975-ben találkoztunk, amikor tévedésből - vagy nem tévedésből, hanem próbaképp - először kaptam egy betétlapot, amit a rendőrség állított ki, s ezzel kimehettem Lengyelországba. Akkor találkoztam vele, 19 év után először, Zakopanéban. Amikor visszajöttem, rögtön el is vették azt a betétlapot. - És utána már csak akkor találkoztatok, amikor haldoklott? - Nem, nem. Jött 77-ben, és nem sokkal azelőtt, hogy meghalt, tehát 1985-ben. Elég sokáig itt volt, vagy három hónapig. És alig két héttel a halála előtt, októberben ment csak vissza Angliába. Akkor elég sokat beszélgettem vele, de azért nem annyit, mint feltételezhető lenne, mert mondom, volt köztünk konfliktus, és mivel nem laktam együtt vele, sokan felkeresték és magukkal cipelték őt. Sülve-főve együtt volt a régi barátaival, Eörsi Istvánnal, Konrád Györggyel és másokkal, részben pedig új ismeretségeket kötött. Ami azt illeti, nem volt az ellenzékiség ellen, de semmiképp nem értett volna egyet velünk. Nem is nagyon beszéltünk a radikálisabb követelésekről. Voltaképp én nagyon megbántódtam azon, hogy a bátyám, aki úgy gondoltam, összeköttetései alapján elég sokat tehetett volna azért, hogy én ki tudjak menni, nem segített. Nem tudtam elérni - 63-ban szabadultam - húsz éven keresztül, hogy küldessen nekem valami intézménytől egy hivatalos meghívót, amire persze nem adtak volna nekem kiutazási engedélyt, de kínos lett volna már a 70-es években, hogy egy komoly tudományos intézmény meghívását nem teljesítik. Emiatt is voltak konfliktusaink. Például felvetődött 63-ban, hogy mi lenne, ha disszidálnék. Ő akkor azt tanácsolta nekem, hogy semmiképpen ne tegyem, ő bízik benne - akkor még Hruscsov volt hogy nagyon hamar liberalizálódás jön, és kár kimennie annak, aki nem akar végképp Nyugaton maradni. Ezt persze nem akartam akkor elhinni és úgy láttam, hogy a bátyám rettenetesen naiv. Most viszont nagyon úgy néz ki, hogy beigazolódtak - csak egy kicsit később - az elképzelései. Ha ő most Magyarországon élne, azt kell mondanom, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége egyik ideológusa lenne. - Menjünk vissza 1955-höz. Kirúgtak az egyetemről. Mit csináltál 55-56-ban a forradalomig? - Segédmunkás voltam, méghozzá az Astoria Népbüfében, ahol tányérokat, piszkos tányérokat vittem le mosogatni fentről, mert ott volt a népbüfé. Lentről pedig leveses vödröket és ételeket hordtam fel. Nagyon hasznos foglalkozás volt. Mindenkinek érdeke volt, hogy jóban legyen velem, és így kapjon plusz kaját. Úgyhogy én akkor mindig vittem pluszokat, és nekem is mindig mindenből jutott. Sőt ha nem voltam szolgálatban és bementem, akkor is ingyen ehettem, ha nem vették észre. Vannak bizonyos szép emlékeim, és persze botrányok is, de ez nem tartozik ide. Ezután Újpesten egy bútorárugyárban bérelszámolóként dolgoztam egy ideig, nagyon sok segédmunkát végeztem, vagonkirakástól kezdve ami jött, és a totó kiértékelésénél is dolgoztam folyamatosan. Egész végig, tehát még a forradalom előtt, az utolsó totóhéten is. Ezenkívül fordítottam is valamelyest. - A reformkommunista körökkel nem voltál kapcsolatban? Azokkal például, akik Nagy Imre körül gyülekeztek? - Nem, én más generáció vagyok. Ott a legfiatalabbak is három-négy évvel idősebbek voltak nálam. Egy részüket, a fiatalabbakat azért ismertem. Például Hegedűs B. Andrást több vonalról is ismertem, 1945-től kezdve. De kapcsolatban nemcsak amiatt nem álltam velük, mert fiatalabb voltam, hanem mert egy kicsit taszítottak engem. Emlékszem, eljártam a Petőfi Körbe, ami tulajdonképpen reformkommunista alakulat volt, bár NÉKOSZ-os tagjai is voltak. Emlékszem, folyton azon dühöngtem, hogy ott kizárólag csak reformkommunisták szólalhatnak meg. Fölháborított.