Mozgó Világ, 1994. január-június (20. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 6. szám - INTERJÚ - Baló György: Az átmenet állandósága - Beszélgetés Eörsi Istvánnal, Lengyel Lászlóval és Sárközy Tamással
Az átmenet állandósága Eörsi Istvánnal, Lengyel Lászlóval és Sárközy Tamással beszélget Baló György Egy évszámot kérnék: önök szerint mikor ér el oda Magyarország, hogy az ember akkor is jól érezhesse magát, ha nem azok kormányozzák az országot, akiket szeretne, hogy kormányozzanak. Eörsi István: A valóságérzékem azt mondja, hogy 2040 körül. Reményeim szerint 1998-ban. Lengyel László: Én azt hiszem, hogy ez reális remény lehet 1998-ban. Sárközy Tamás: Előrebocsátva, hogy én természetesen jelenleg is elég jól érzem magam, a 2010-et mondanám. 1994-ben az ember szabadabbnak érzi-e magát Magyarországon, mint 1990-ben? Lengyel: Először is az a kérdés, hogy mit jelent szabadabbnak lenni. Miben lettünk szabadabbak, és miben nem? Vitathatatlan, hogy bizonyos dolgokban szabadabbak lettünk. Más dolgokban viszont megfosztottak bennünket a korábbi szabadságainktól, vagy legalábbis nem nőttek a szabadságaink. Szabadabbak vagyunk, mert nincsenek szovjet rakéták a fenekünk alatt. Egy kicsit megszabadultunk a hagyományos paternális kis diktatúráktól is. Részben csökkent viszont a szabadságunk a gazdaságban. És csalódnunk kellett - különösen az utolsó időszakban -, hogy azt hittük, sajtó- és gondolatszabadság van. Sajnos ez nem egészen így működik. Hogy egy példát mondjak: pénteken megpróbálok valamit beolvasni a rádióban, azt betiltják, és hétfőre nyugdíjazzák a rádióst, aki a műsort fölvette. Eörsi: Én körülbelül olyan szabad vagyok, mint voltam 1990-ben. A szabadság ugyanis viszonyfogalom: azt csinálok, amit akarok az adott lehetőségek közt. Na most a lehetőségek 1990 és 1994 között az én szempontomból csak annyiban változtak, hogy a tévé és a rádió lényegében becsukódott előttem, és én is előttük, de mivel 1977 és 1989 között is el voltam tiltva, ez nem újdonság nekem. Ha viszont a szegénység szempontját is belekeverjük a szabadság fogalmába, akkor azt kell mondanom, hogy szabadságdeficit támadt az országban 1990 óta. Egy hajléktalan például vajmi kevéssé szabad, hiszen még azt sem döntheti el, hogy mikor és hol szarhat. Márpedig a szabadság elképzelhetetlen az anyagcsere szabadsága nélkül. Na most visszatérve egy értelmiségibb szempontra, annyiban szabadabb vagyok, hogy sokkal tisztábban látom Magyarország lehetőségeit és a korlátokat, mint 1990-ben. 1990-ben terjengett egy olyasfajta általános illúzió, hogy a kádárista rendszer összeomlik, és utána különféle demokratikus erők egymás között kialkusznak valamilyen elfogadható gazdasági-politikai modellt. Mára kiderült, hogy a szabadságunk annyiban rendkívül korlátozott, hogy nem nagyon sok út között választhatunk. Például most a választások előtt két héttel csak aközött választhatunk, hogy még négy évet adunk az Orbán Viktor által is pártfogolt Borosséknak, s ezzel utat nyitunk egy keresztény-konzervatív-népi ideológiájú pártállami fejlődésnek, vagy belemegyünk a másik kockázatba, abba tudniillik, hogy bizonyos liberális erők együtt kormányoznak a kádárista utódpárttal, amit az ország lakossága és kivált az újra hatalomra kerülő szocialista párt úgy foghat föl, mint a kádárizmus erkölcsi és politikai megdicsőülését. Sárközy: Szerintem nem szükségszerű, hogy így fogjuk fel a szocialisták sikerét. Eörsi: Félreértések elkerülése végett: én például az SZDSZ-en belül azon az állásponton vagyok, hogyha a szocialista párt nem kapja meg az abszolút többséget, igenis koalícióra kell lépni vele. Nem mintha én ezt nem tartanám nagy kockázatnak. Persze hogy kockázatos. Csakhogy a másik lehetőséget, nevezetesen, hogy Boross kormányoz tovább, egyáltalán nem tartom kockázatnak. Ott tutira megyünk: visszajön egy horthysta jellegű kvázi-többpártrendszeres pártállami struktúra, amelyben a kormánypolitikának lesz alávetve nemcsak a sajtó és az igazságszolgáltatás, hanem a gazdasági élet is, és a demokratikus szabadságok összezsugorodnak, még akkor is.