Mozgó Világ, 1995. július-december (21. évfolyam, 7-12. szám)
1995 / 11. szám - TANULMÁNYOK - Lengyel László: A Rézkirály alkonya
Lengyel László A Rézkirály alkonya A Horn utáni korszak Horn Gyula utáni korszakban élünk. Ismert helyzet ez a magyar politikai életben. A nagyhatalmú politikai vezető először örök életűnek látszik. Azután egyre többen mondogatják: „nélkülözhetetlen vagy”. Majd minden irányból az hangzik: „sajnos se vele nem lehet, se nélküle”. Végül szomorúan feljajdulva: „mondjatok már valakit helyette”. Ma már saját pártjának vezetői is meg vannak győződve róla, hogy a miniszterelnök immár tehertétel, de hát, teszik hozzá, „ő van, őt kell szeretni”. Hozzá vagyunk ehhez szokva, hiszen a nyolcvanas éveket már egy poszt-kádári korban éltük le, amikor senki se vette magának a bátorságot, hogy megmondja Kádár Jánosnak: „meg tetszett bukni, tessék nyugdíjba menni”. Mire 1988 tavaszán megpuccsolták, már késő volt. És Antall utáni korszakban éltünk 1992 óta. Antall képtelen volt a konszolidációra, s mire Boross Péter beérkezett, az MDF szempontjából már minden veszve volt. Ha a szocialisták 1995. novemberi kongersszusuk után Horn Gyula pártelnök-miniszterelnökkel mennek tovább, akkor alig van esélyük rá, hogy 1998- ban nyerjenek. Sőt, 1998-ig is csak bukdácsolhatnak. Természetesen az embernek akkor is van reménye, ha zsákba kötve, lábán ágyúgolyóval vízbe vetik - ha nem hiszik, olvassák el Alexandre Dumas Monte Christójában. Minden lehetséges. Végtére a szocialisták túlélték az 1990-es megsemmisítő vereséget, a politikai gettóba taszíttatást. Miért ne bírhatnák ki, hogy mióta 1994-ben nyereséget szenvedtek, a pártelnök-miniszterelnök állandóan fordul? - De éppen fordítva van - mondja nekem egy tapasztalt öreg politikus szomorúan -, ha Horn Gyula kiesik, akkor nincs még egy ilyen ravasz, erőszakos és elvtelen politikus az MSZP- ben, aki össze bírná tartani ezt a százfelé húzó pártot. Abban a pillanatban szétmennek, ha nem kaméleonkodja össze őket pénzzel, rangokkal, hazugságokkal, taktikázásokkal. Csak egy igazi kádárista politikus képes erre, s Horn az utolsó nagy ebből a fajtából. Soha nem buják ki 1998-ig, ha Horn nem szórakoztatja el az érdekcsoportokat egymással. - Igen, igaz - mondhatnám én csakhogy ezek a magyar pártok eddig nem sok hajlandóságot mutattak a szétmenésre. Mindegyik heterogén és össze nem illő választókat, érdekcsoportokat mozdít, de nincs szakadás, nem megy ki senki a hatalomból, ha 23 csak ki nem dobják. Sehogy se akaródzik kimenni a meleg karosszékből a hideg folyosóra. Nem hiszem, hogy Horn Gyula tartja össze a szocialistákat. Sokkal inkább összetartja őket a hatalmon maradás közös érdeke, a pénzforrások melletti örömteli táborozások élménye. S az a félelem, hogy ellenzékbe, jelentéktelenségbe, netán a gyűlöletbe zuhannak. Ha a Horn Gyulával való kormányzás azzal fenyeget, hogy az ember először nem mer a választói elé kerülni, majd kétségbeesetten magyarázkodnia kell barátainak, családjának, hogy „azért ő nem gazember”, s végül arra kell gondolnia, hogy 1998 után megszégyenülten vissza kell kullognia a nagy semmibe, akkor igencsak elgondolkozik minden szocialista, hogy érdemes-e ezt vállalnia. Ugyan már, még ha szeretnének is megszabadulni tőle, láthatod, hogy képtelenek jelöltet találni a helyére. Horn ebben is kádárista politikus. Mindig vigyázott, hogy véletlenül se