Mozgó Világ, 1996. január-június (22. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 3. szám - -RÓL, -RŐL - Sükösd Mihály: Színe és visszája - Lengyel László esszépublicisztikájáról
110 dik az első négysoros, mormolva dallamát édes édes neveknek / Arno Guadalquivir Kifisszosz Ura Pó. A folyónevek, a vakszöveg, a mondóka varázsereje! Ez persze Kormos István, aki egy hosszú versben sorolja a gyermekkori emlékeivel visszhangos különöstitokzatos folyóneveket. (Mellékesen: az ő gyönyörű dalaiból ki-kihalljuk Apollinaire dallamát.) És olvassuk el a szonett utolsó sorát: ha rátalálni is mindig elveszteni, és tegyük mellé Kormos Havas rétjének zárósorát: keresni megtalálni s megint elveszteni. Most már csak arra kellene válaszolnom, hogy ez a hol Ronsard-hangon, hol Apollinaire-hangon, hol Kormos-hangon (egy-egy versen belül is több hangon) daloló költő, Imre Flóra, hogy szólhat mégis mindig félreismerhetetlenül a maga hangján. De erre már csak azt tudom mondani, hogy ilyen az igazi tehetség. Ez már abban is megmutatkozik, hogy ki tudja választani a neki való szerepeket. Úgy látszik, elég sok a neki való. S ezzel is elüt azoktól a kortársaitól, akik leginkább egymást igyekeznek imitálni. Utóirat: a szonettet, a közhiedelemmel ellentétben, nem Petrarca találta ki. (Neki köszönhető viszont, hogy meghódította a világot.) Dante meg az édes új stílus mámoros költői már egy évszázaddal előtte megadták végső formáját. S már ők is félig-meddig készen kapták a provanszi trubadúroktól. Csakhogy a provanszál sonet, ahogy a neve is mutatja, még énekelt, énekelhető dal volt. Szóval Imre Flóra nem fedezett fel semmit, egyszerűen csak visszatért technikás, szívsajdító szonett-dalaival a forráshoz. Sükösd Mihály Színe és visszája Lengyel László esszépublicisztikájáról Pályakép Sokan kedvelik Lengyel László írásos tevékenységét és magatartását, sokan rühellik. Hagyjuk a tegnapi és mai politikusokat, most csak írástudókról beszélünk, kiknek véleménye nyomtatott szövegben olvasható. Sokra becsüli és dicséri őt például Hankiss Elemér, Gombár Csaba, Vitányi Iván. Nem sokra becsüli és bírálja őt például Nádas Péter, Radnóti Sándor, Kenedi János. Ez nemcsak magánízlés kérdése, de napjaink keserű eszmetörténeti adaléka is, miként a későbbiekben bizonyítani törekszünk. Előbb azonban vegyük szemügyre a fontosabb dolgokat. Lengyel László jogot végzett, de közgazdaságtani és politikatörténeti szaktanulmányokkal kezdte pályáját, igen fiatalon. Ezeknek legjava Végkifejlet (1989) című kötetében olvasható, a szerző akkoriban az úgynevezett reformközgazdászok élenjárói közé tartozott. A hetvenes években, a Valóság egyik szerkesztőjeként számos rövidebb-hosszabb dolgozatot gondoztam, tehát tapasztalatból tudom, akkor még korántsem a mostani stílusában fogalmazott. A gondolkodása önérvényű volt, az írásmódja korántsem. Mostani tevékenységéhez a nyolcvanas évek végén, a rendszerváltozás küszöbén érkezett el. Azelőtt is sokat mozgott-nyüzsgött, minden fontos színtéren megfordult, minisztériumokban, fővárosi pinceklubokban, vidéki