Mozgó Világ, 2002. július-december (28. évfolyam, 7-12. szám)
2002 / 7. szám - -RÓL, -RŐL - Takács Ferenc: Másvilágteremtés - Dragomán György: A pusztítás könyve
100 Takács Ferenc Másvilágteremtés Dragomán György regényének szereplői, amikor találkoznak egymással, hamarosan ütlegelni kezdik egymást, s ebben a tekintetben mindegy, nő-e a szereplő vagy férfi, munkavezető vagy sofőr, helyi hatalmasság vagy társadalmi senki. A fizikai erőszak szinte egyetlen kommunikációs eszközük: bár egy-egy pillanatra felsejlik a másik testi közlésmódnak, az erotikus érintkezésnek a lehetősége vagy legalábbis ígérete, a szereplők a bántás és - végső formájában - az ölés révén köztik egymással, hogy mit is akarnak egymástól. Hogy mit is akarnak egymástól, ez egyébként homályban marad, az olvasó ugyanúgy küszködik a szereplők indítékaival és a történtek értelmével, mint a regény főhőse, aki idegenként, messziről érkezik a helyszínre, s alig néhány napos ottléte során a többiekkel érintkezve szúrt és vágott sebek, csontrepedések, zúzódások és horzsolások tömegét szerzi be, mégpedig olyan mennyiségben, hogy normális körülmények között ember nemigen élné túl. Ám a körülmények ezen a tájon szemlátomást nem normális körülmények, mint ahogy az is bizonytalan, azaz normális módon eldönthetetlen, hogy mi is ez a táj, hol is vagyunk voltaképpen. Olvasóként persze először normalizálni próbálunk mindent: igen, kisvárosba érkezik a főhős, vonaton, kalauzzal, a városban házak, a főtéren lovas szobor, gépkocsi is akad, kórház, orvos is van, a városon kívül, az erdőben építkezés folyik, az emberek élnek és dolgoznak. De nem boldogulunk. A vasúti kalauz erőszakkal el akarja venni a főhős karóráját, mondván, hogy ahová megy, ott már nem lesz rá szüksége; a városban (tanácselnök, polgármester stb. helyett) kormányzó uralkodik, aki viszont teljesen kormányzatatlanul viselkedik; az erdőben folyó munkálatokat nem bérmunkások és alkalmazottak, hanem „önkéntesek” végzik, de hogy miféle önkéntesek és mire jelentkeztek önként, sohasem derül ki. Talányos értelmű tárgyi motívumok térnek vissza minduntalan, s mindegyiknek a maga külön története is lepereg a cselekmény folyamán: orvul elejtett vad teteme az erdőben, tőle nem messze egy kiásott holttest, puska, amely többször is tulajdonost cserél, mielőtt végzetes következménnyel elsülne, egy vívómaszk és egy papírálarc, s szögesdrót mindenfelé: kötél helyett összekötözött csuklókon, úton keresztbe húzva merényleti céllal, kifőzött őzkoponya köré tekerve. Ugyanígy járunk, ha a politikai földrajz bizonyosságát, a helyszín és a szereplők nemzetiségi hovatartozását keressük: a két női szereplő neve Sára, illetve Léna, a kormányzó testvére a magyar Német vezetéknevet viseli, a munkavezető neve Ghiárfás, amely magyar név, bár itt a romános kiejtést utánzó román-magyar keverékortográfiával jelenik meg, a sofőrt mindenki Bebének szólítja (ez románul annyit tesz, hogy „öcsi”), az orvos apjának a kutyáját pedig Lupunak (román neve is mutatja, hogy farkaskutya), a főhős viszont Fábián, azaz bármiféle náció lehet, egyébként pedig mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli (hogy milyet, az nem derül ki). Azaz, ha vagyunk valahol egyáltalán, a kelet-európai peremvidéken vagyunk, talán Erdélyben, talán máshol, az általános lerobbantság reálját azonosítják annyira amennyire számunkra a helyet, halkonzerv, keksz, zugpálinka és gyári rum, rozsdás, használaton kívül helyezett vagy használhatatlanná vált dolgok, dróttalan, kidőlt villanypóznák, víz alá került híd, romok és hasonlók. De persze sehol se vagyunk. A regény