Mozgó Világ, 2003. január-június (29. évfolyam, 1-6. szám)
2003 / 6. szám - REGÉNYRÉSZLET - Békés Pál: A képíró 4. rész
először és utoljára. Az efféle kérdezősködés gyermetegen buta, és az önfegyelem szembeszökő hiányára vall, hogy egyáltalán elhangzott. Tudtam, mit keresünk itt, nem? Tudtam, mire vállalkozom, nem? Felvilágosított otthon ő maga éppúgy, mint az illetékesek, nem? Akkor legyek szíves, és mindannyiunk érdekében tartsam magam a szabályokhoz. Jól jegyezzem meg egyszer és mindenkorra: az okokhoz semmi közünk. A kérdezősködés nem tartozik a munkakörünkhöz. Az a feladatunk, hogy korrektül végrehajtsuk az utasításokat, hibátlanul adminisztráljuk a megrendeléseket. És örüljünk. Örüljünk, hogy mentesítenek bennünket munkánk szakmai feladatokon túli vonatkozásaitól, tehát mindenféle felelősségtől is. Ez jól fizetett, kényelmes állás, ahogyan otthon, anyám konyhájában megígérte. Viszont feltétlen bizalmat és diszkréciót igényel, ahogyan otthon, anyám konyhájában előre jelezte. Arra szegődtünk, hogy csavar legyünk egy gépezetben, a csavar pediglen tudvalevőleg nem intéz kérdéseket a gépkezelőhöz. Mondhatná tömören és egyszerűen azt is: kuss. De ő szeretné, ha nem kényszerből hallgatnék, hanem felfogva saját némaságom értékét, jó hangulatban, derűsen, sőt örömmel. Hallgattam, ő meg rábólintott a csöndre: „Helyes.” Aztán elmosolyodott, és megkérdezte, mit szólnék egy koktélhoz, mielőtt elindulunk az esti tárgyalásra. A portugál koktéloknak jó a hírük, és hiába húztak el a gyarmatosítók, a receptjeik itt maradtak, na, szóljak a szobapincérnek. Soha nem tértünk vissza erre a beszélgetésre. Egy teljes kubai hadsereg állomásozott Angolában, vagy harminc-negyvenezer katona, repülő-, harckocsi-, tüzér- és műszaki alakulatok, minden, ami kell. Küldtek a karibi szigetről civileket is, több ezret, orvost, mérnököt, megtelt velük az ország, és legalább még egyszer ennyien nyüzsögtek szanaszét Afrikában. Nekem meg eszembe jutott, hogy odahaza egy időben tele voltak a kispesti, újpesti textilgyárak a kubai szövőnőkkel, és Zsadányi, akit rögtön az érettségi után berántottak a seregbe, azt mondta, kimenőkön mindig a Panyova meg a Cérnagyár munkásszállójába mentek csajozni: - Apám, aki nem tudja, hogy lüktet a latin vér, nem tud semmit! Az is fölmerült bennem, hogy jó lenne elmenni Kubába, körülnézni, mostanára biztosan lakatlan sziget, a férfiak a szavannán harckocsikáznak, a csajok Újpesten forralják a Zsadányi vérét, ki van odahaza? A kubaiak eredetileg az oroszoktól kapták a fölszerelést. Az elavult cuccot, benne az ősöreg T-34-eseket, lepasszolták a kormányhadseregnek. Egy darabig még kubaiak ültek a vezetőülésben meg az irányzóberendezésnél, de lassacskán beletanultak a helyiek is, állítólag a keleti vidékek lakóinak, az ovimbunduknak volt hozzá leginkább érzékük, mintha harckocsizónak születtek volna. Kár, hogy az ovimbundu törzs alapjában a lázadókkal rokonszenvezett, és átvittek a túloldalra néhány T- 34-est, így aztán a többit vagy szélnek eresztették, vagy kivégezték, és kezdhették elölről az egészet. Ha a tank lerohadt, szétlőtték vagy aknára futott - ez történt leggyakrabban, több aknát ültettek a szerencsétlen országban, mint krumplit -, az angolaiak jelentették a kubaiaknak, azok megvizsgálták, javítható-e. Ekkor jöttünk mi. Az oroszok nem szállítottak alkatrészt a tulajdonképpen már nem létező páncéloshoz. Hogy is tehették volna? A T-34-es szép volt, jó volt, ám sajnos elmúlt. Megszűnt, nem létezik. 1946-ban gyártották az utolsót. Ami túlélte a háborút, az lassan szétmállott a békében. Ami mégsem, azt elhasználták a háborús filmekhez, bocs. A maradék maradékát, ami a sztálingrádi csatáról, Berlin ostromáról készült tankeposzokat, a Moszfilm stúdióit is túlélte, a hadtörténeti múzeumokban porolgatják tollseprővel, bocs. Itt a vége, fuss el véle. Ami nincs, az nincs. Bocs. A nagybátyám luandai bárokban vette át a listát kubai műszaki tisztektől, olykor egy-egy angolai hivatalnok jelenlétében - és persze ott voltam én is. Fokozato