Mozgó Világ, 2009. július-december (35. évfolyam, 7-12. szám)

2009 / 10. szám - HÓNAPLÓ - Kőrizs Imre: Tíz bor tízért

tussal áldott-átkozott, magam persze a legtermészetesebb módon híve vagyok a to­leranciának és egyenjogúságnak, a másság tisztelete nálam alapérték, de nem tu­dom, amikor ilyen parázs indulatok izzanak, okos dolog-e felvonulni. Vajon nem kontraproduktív-e az ilyen megmozdulás, ahelyett, hogy közelebb hozná az elfoga­dást, nem inkább az elutasítást növeli-e? Aggályaim meghallgatásra találtak, de a most már tudott célú hajnali kelés szándékán mit sem változtattak. A lányunk részvétele elleni másik motívum persze a féltés volt. Elég jól élnek emlékezetemben a korábbi évek dühödt ellentüntetői - ki örül annak, ha törékeny gyermeke oda megy, ahol akár atrocitásokra is számíthat? Hiába olvastuk-hallottuk, milyen komoly a rendőri biztosítás, azért másnap csak bennünk volt a frász. Lányunk derűs tartalmú és a teljes rendről szóló sms-e sem volt elég: az internetes portálokon követtem percről percre, hogyan halad a menet végig az Andrássy úton. Fellélegezni mégis csak akkor tudtam, amikor már azt üzente, szerencsésen hazaértek. Furcsállva tapasztaltam, hogy a megnyugváson kí­vül egy másik érzés is belekeveredett ebbe a délutánomba. A büszkeség melege. Kőrizs Imre Tíz bor tízért Van egy kedves barátom, egy igazi Stimmführer, vagyis az énekkar egyik szólamá­nak vezetője egy nem akármilyen osztrák operaházban. (Láttam egy képet, a kol­légáival pingpongozik két jelenés között, talpig Parasztbecsületben.) Jó néhány éve, a budapesti borfesztiválon lettünk egymásnak bemutatva, az idei idején pedig azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy mondjak tíz bort, ami egy osztrák kollégá­jának segít képet alkotni Magyarországról, mondjuk tízeurós átlagáron. Mivel a ba­rátom nem szabott határidőt, és ezért akármeddig odázhattam volna az átgondolt választ, úgy döntöttem, hogy ideiktatom a listát, a kéziratleadás határidejének jó­tékony szorításában, hovatovább prése alatt. Turridótól és barátaitól véve tehát a mottót: „Viva il vino ch’é sincero, Che ci allieta ogni pensiero!” Szóval éljen az őszinte bor! Az őszinteség és a bor a szakirodalom és a minden­napi magántapasztalatok szerint is kéz a kézben jár - megoldja a nyelvet -, de az már úgy látszik, kérdés, hogy magáról a borról milyen formában lehet, szabad, il­letve illik őszintén beszélni. A problémát súlyosbítja, hogy valamit mindig kell mondani, agyonhallgatni nem illik egy tételt sem - még akkor sem, ha nem ízlett - legalábbis szűkebb körű kóstolón nem, különösen ha a termelő maga kínál. Ilyen­kor segít a szőlőfajta, az évjárat, a táj, a terroir (a „röghatás”), a művelésmód, a tér­állás és Hamvas Béla. A borról való hamvasbélásásias mellébeszélés másik végletét egy bírósági ítélet il­lusztrálja. A dolog sajnos annyira helyi érdekű, értelmezhetetlen és vacak, mint az az alumínium hatású aranygyűrű, amit egyszer egy párizsi utcasarkon dobott a lábam elé a véletlen egy csavargó képében, azzal, hogy ezt voltaképp én találtam, ő csupán felhívta rá a figyelmemet, amiért persze igazán megérdemelne néhány eurót. Nem voltam abban a helyzetben, hogy komolyan mérlegelhettem volna az illető érdemeit, viszont valamilyen hirtelen feltámadt szakmai lelkesedéssel felmutattam azt a - va­lóban arany - karkötőt, amit előző nap délelőtt minden asszisztencia nélkül csak­ugyan én magam találtam az Austerlitz pályaudvar mellett, a botanikus kertben. Tehát az alumíniumgyűrű. Amikor megtudtam, hogy a Tokaj Kereskedőház pert indított - mit indított? nyert! - Uj Péter ellen, arra gondoltam, bojkottálni fogom

Next