Mozgó Világ, 2019. július-december (45. évfolyam, 7-12. szám)

2019 / 12. szám - ESSZÉ - Lengyel László: A félelemmentes élet - Konrád György

és a nagyobb társadalom, nemzet visszavonta nemcsak a bármilyen tulaj­donhoz, életfeltételhez való jogot, de az élethez való jogot is. Az emberek éber megfigyelése, szándékaik kikémlelése, a túlélés esélyei­nek, a kiben bízhatsz s kiben nem egyszerre racionális és érzéki mérlegelése tizenegy évesen nem szociológusi munka vagy írói mesterség, hanem élet-ha­lál kérdése. Nincs otthonod, sarkod, ágyad, utcád, városod, hazád, istened, ta­lán világod se, ahol biztonságban lehetsz, ahová befogadnak. Úgy vagy, hogy nem vagy. Konrád minden érzelgés és utólagos számítgatás nélkül írta meg többször is, milyen volt szüleit elveszteni és megtalálni, rokonait elveszteni és nem találni, önmagát elveszteni és valaki másban, amivé lett, magára találni. Évtizedekkel később unokatestvére, Polónyi Péter visszaemlékezéséből tud­tam meg, hogy közöm volt ehhez a tizenegy éves fiúhoz. A papírok nélkül bujkáló Konrád testvéreket egyik napról a másikra, egyik óráról a másikra, egyik percről a másikra cserben, a semmiben hagyták rokonaik. Aki maradt számukra, az a Kerti mulatság című önéletrajzi regény Zsuzsája, az Eluta­zás és hazatérés Zádor Gyuláné Vágó Zsófija. A fiatalasszony a szomszéd lakásban bujkált három gyerekkel: saját fiával, Polónyi Péterrel, és a két Zádor gyerekkel. Férje munkaszolgálaton, ahonnan soha nem tért vissza. 1944. október 15-e és 1945 áprilisa között, Zsófi „néni” - harminckét éves volt ekkor - befogadta a Konrád gyerekeket, Gyurit és lánytestvérét. Öt gye­rekkel bujkált, éhezett, fázott, halálos ítélet alatt. „Zsófi néni finom, vékony jelenség volt, minden ezüstös volt rajta, a hangja, a szeme és a dús, fekete hajában néhány ő­szülő­ tincs. Nem habozott azt tenni, amit ízlése diktált, úgy kezelt bennünket, mintha az övéi lennénk, hónapok alatt ötgyerekes, egyedülálló anya lett. Arra is volt gondja, hogy ép lelki kő­rrel éljük túl ezt a förtelmes időt.” Polónyi Péter leírja, hogy ennek az éhező közösségnek egyik mentője egy fekete hajú, magas és vidám nő volt, aki hátizsákjában újra meg újra élel­miszert és hamis papírokat hozott az anyjának. „Szép, fiatal nők síbakancs­ban, norvég mintás pulóverben, bőséges hajukat simán kontyba fésülve, nadrágos, hosszú lábukat egymáson átvetve cigarettáztak. Sok olyasmin nevettek, amit én nem értettem. Mások voltak, mint a kisvárosi asszonyok, gunyorosak, talányosak, radikálisak és kifinomultak. Nem is egyie szerel­mes voltam közülük, de egészen különlegesen szerelmes voltam Zsuzsába [Zsófiba], pontosabban Zsuzsa [Zsófi] nénibe.” Ez a bekezdés szó szerint sze­repel az 1989-es Kerti mulatságban éppúgy, mint a 2002-es Elutazás és ha­zatérésben. Bevallom, hogy a sok nő közül engem csak az egyik huszonöt éves lány érdekel. 1944 őszén s telén több fiatal nő is élt a nevén, a papírjaival mint kolozsvári keresztény menekült. (Kolozsvár akkor már szovjet kézen volt, így a papírok nem voltak ellenőrizhetők.) Ismerte a Zádor családot Kolozs­várról, és Zádorné Vida Zsófi egyike volt azoknak, akiknek élelmiszert és életmentő papírt szállított. Ő járt síbakancsban és norvég mintás puló­verben, derekáig érő fekete haját bonyolult koszorúkontyba fonva. Kovács Ágnes volt, az anyám.

Next