Múltunk – politikatörténeti folyóirat 48. (Budapest, 2003)
4. szám - VITA - Pritz Pál: Történetírásunk egynémely problémájáról - különös tekintettel a posztmodernre
tarthatónak véljük, hogy egyfelől szemmel láthatólag „csupán" egy újabb divathullámról van szó, márpedig azok ahogy jönnek, úgy el is szoktak múlni, következőleg bizonyos sztoicizmussal akár szótlanul kivárhatnánk ennek az újabb áramlatnak az elcsendesedését is. Vitatkozó hajlandóságunkat az sem veti vissza, hogy a honi történészek túlnyomó többségét nem különösebben zavarja a Jean-Frangois Lyotard, Michel Foucault Hayden White és szellemi társaik által a történeti megismerés lehetőségeivel szemben megfogalmazott mélységes kétely. A posztmodernről sokat írtak és beszéltek, írnak és beszélnek, s közben - mint a divatok esetében lenni szokott - nemhogy nem történt meg a fogalom tisztázása, hanem egyre nagyobb lett a zűrzavar körülötte. Igen jellemzőnek tartjuk, hogy az a Peter V. Zima, aki pedig egész könyvet szentelt a témának, nem mer teljes egyértelműséggel fogalmazni, s helyette így ír: a posztmodern fogalma, „ahogy azt ismerjük vagy ismerni véljük"..." Visszafogottságának másik megnyilvánulása, hogy a fogalmi káosz láttán a rendteremtést teljesen reménytelennek tartja, s csupán azt a célt véli elérhetőnek, hogy legyenek tisztázó viták, amelyek révén a témától távol állók számára mindez világossá válik. A tisztánlátást akadályozza a vita erős érzelmi töltete, míg a posztmodern apostolai mai világunk minden rugóját tulajdonképpen a posztmodern állapotból eredeztetik, addig sokak szerint a posztmodern csupán üres szóhüvely, az agyrémek birodalmába tartozik. Zima a vita konstatálása kapcsán joggal utal arra, hogy sokan előszeretettel használnak olyan ködös fogalmakat, mint gondviselés, sors, világszellem. A posztmodern valójában ezek sorát ” Gyáni Gábor „az 1980-as évtizedben bekövetkezett historiográfiai fordulatáról értekezik, de ezt az állítást akkor lehetne igazán elfogadni, ha a megszülető munkák sorában többségre jutottak volna az ilyen szellemű alkotások. Azt a megállapítását i pedig, mely szerint e „fordulat nyomán nem minden történész törekszik továbbra is arra, hogy az igazságot tárja fel", fejcsóválva fogadhatjuk, hiszen éppen ő kesereg másutt - például a nemzeti történetírás kapcsán - azon, hogy nem egy történész mily mértékben volt hajlamos a valóságtól való elrugaszkodásra. Gyáni Gábor: Emlékezés... 11. o. Sokan ezt a fordulatot „nyelvi fordulatnak" nevezik. Nobbel joggal írja: „megdöbbentő, milyen gyorsan elfogadták azt az elképzelést, miszerint »nyelvi fordulat* történt a történet kutatásban. Míg Martin Jay 1982-ben megjelent tanulmányában a nyelvi fordulat még kérdőjellel, a történed kutatás jövőjére vonatkozó lehetőségként jelenik meg, öt évvel később már múlt időben, megtörtént eseményként beszélnek róla." Gérard Noirel: i. m. 153. o. 9 Peter V. Zima: Modern Postmoderne. Gesellschaft, Philosophie, Literatur, Tübingen-Basel, 1997. 12. o.