Munkás, 1906 (9. évfolyam, 2-51. szám)
1906-01-07 / 2. szám
1906. január 7. MUNKÁS drágaság mellett félretenni nem lehet, hogy a tavaszig, mikor a külső munka ismét megindul, „kifussa“, ne kelljen a télen szükséget szenvedni. A tél pedig nem kérdi az embereket, van-e kenyeretek, meleg ruhátok, sütőanyagotok. Nem, hanem ha kedve kerekedik, előrántja szél komáját, beszáguldja vele a földet s megdermeszt mindent, amit útjában talál. A családfő aztán búskomorrá lesz, töpreng, gondolkodik, hogy hogyan tudna élelemre szert tenni, gyermekeinek, önmagának meleg gúnyát keríteni, lakását meleggé tenni, hogy hozzátartozói ne dideregjenek, ne fázzanak, ne vegye meg őket a kemény hideg. De honnan kerítsen elő valamit, ha nincs miből. Járja a várost napokon át. Járja a gyárakat, nagyobb ipartelepeket, hogy keresethez juthasson. Elutasítják mindenhonnan, mert nincs munka. Ha pedig munka nincs, kenyér, meleg ruha, fűtőanyag sincs. A vállalkozók is panaszkodnak, hogy nincs munka, mert nincsenek állami „beruházások“. Magános emberek pedig nem kockáztatják a pénzüket bizonytalanul. A parlament holtpontra szállt, nem „működik“, beruházásokat nem szavaz meg, hogy a népnek munkája legyen. Felrúgták a parlament működését a magyar vezényszó miatt. Hanem azért verik a mellüket és harsogtatják: „Nem engedünk!“ A nép meg keservesen nyög, jajveszékel, hogy keresethez nem juthat. Számtalanszor megírtuk, élő szavakkal elmondottuk, amit Plátó görög bölcsész már kétezer évvel ezelőtt hangoztatott, hogy az államnak áll kötelességében népének szellemi neveléséről és jólétéről gondoskodni. Az állam azért még most is hallgat, nem teszi kötelességét népe iránt, amivel tartozik. Tétlenül nézi, miként vándorolnak ki az országból a nép ezrei, ahelyett, hogy megélhetésük szempontjából a szükségeseket megtenné. És tétlenül nézi, hogy mennyi ezer és ezer ember küzd a nyomorral, járja a városokat munkahiányában. És az állam legfőbb intézője, a parlament, mindezt tekintetbe nem veszi, mert előtte a nép semmi, hanem lesi, várja, mikor juthat a húsosfazekakhoz, s amíg oda nem juthat, daczoskodik mint a kisgyermekek, mikor az apa megpirongatja őket. Ez a daczoskodás pedig rossz taktika, mert a nép ma már megjegyzi magának, hogy kik állják útját megélhetésének, boldogulásának. Az ilyen taktikák erősítik meg benne leginkább a meggyőződést, hogy a saját létele, boldogulhatása szempontjából energikusabban kell a szervezkedés terére lépnie és jogait kicsiki, hogy döntő tényező lehessen az ország gazdasági irányításában. Mert amíg jogai nincsenek, amíg a parlamentarizmust a saját rendes medrébe nem tereli, annak rendszeres működéséhez a kellő lökést meg nem adja, addig paczkázni fognak vele, s addig még a nyári idény alatti esete is csak vegetáczió lesz, nem élet, nemhogy a téli idény alatt a megélhetése biztosítva lehessen. Az előbbi évtizedekben tíz tél nem hozott annyi keserűséget a népre, mint most egy tél. Mert ha nem is volt minden télen folytonosan munka, mégis könnyebben megélt a szegény ember; félre tehetett a nyári keresetéből annyit, amennyivel a télen át szegényesen megélhetett. Ennek vége, mert most már nyáron kiszipolyozzák egyesek a nép keresetét, hogy az élelmi czikkeken hamarosan meggazdagodjanak. A népnek aztán szűkölködni kell, hogy mások az ő keresetével a takarékpénztárakat tömhessék. Szervezkedj nép, vívd ki jogaidat, hogy a munkád után te is élhess, ne kelljen nyomorognod, míg mások a te szorgalmadból lakmároznak! 8 órai munka, 8 órai pihenés, 8 órai szórakozás- bestiák részére szorítok helyet, hogy ne akadályozzanak haladásában többé senkit az élet útjain.“ Miután kirítták keservüket, felültek a szekereikre, hogy rövid szünet után odahaza folytassák a hiába való kesergést. De már csak ilyen az ember. Érzelmeit külsőségekben is látja. Könynyebb, ha mások is látják fájdalmát. Jódarabon csendesen, szótlanul ültek a döczögő szekéren. Mintha a bánkódás olyan mély barázdát vágott volna az értelmen, hogy a gondolatok rendes sorakoztatására is képtelen lenne, anynyira hallgatag valamennyi. De a sikerítő csend csak addig volt általános, míg a kocsi le nem került a gyepes talajról a kövezett útra. Itt már a lovak egyforma zajába a kocsikerekek bántó nyikorgása csapott. A mély csendet ez törte meg és mintha ez csalta volna az ajkakra a szót, beszédesebbek lettek utána. A kocsi most még jobban rázta a benne ülőket. A szűnő sírás elhaló szisszenése fel-fel hangzott, majd az elhunyt feleségének hangos sóhajtása rikolt bele a kellemetlen zajba. Egy fiatal leány vigasztalgatta a busuló asszonyt: — Soh’se búsuljon néném asszony. Magának árt vele.. A megboldogultat — különben a jó Isten nyugasztalja — csak háborgatja a másvilági útján. — Hej,, leányom, könnyű a szóbeszéd. De ha az embert a sorscsapás úgy meglátogatja, máskép teszen akkor minden ember fia. — Jó-Jó, néném asszony. Bajnak csak baj volna, de hiába minden. Ő már boldog. Amúgy is jó ember volt, szegény is volt egész életénkeresztül, bizonyára a menyországba került. Mert mondja a tiszteletes úr. Az asszony nem felelt. Fejét bánatosan csüggesztette a föld felé és gondolkozott. A többiek szótlanul nézték e súlyos megpróbáltatás hatása alatt haloványnyá vált arczát. De csak az kellett, hogy valaki megkezdje a beszélgetést. És amilyen némák voltak eddig, olyan szaporán pergett a nyelvük mostan. A vallás malasztjáról folyt a szó. Az öregek imát mormoltak és jóleső érzés lepte el lényüket. Az egyik öregasszony úgy mondja: Ez a vallás malasztja. — Elég baj az, akárminek hívják — szól bátran az elhunyt keresztfia. Igazság, hogy örökké nem búslakodhatunk, de azért ilyen jó embert ha elvesztünk, már hogyan vigasztalhat az ima. Szeretetünket sokkal jobban leróhatjuk, ha emlékét szívünkbe zárjuk és jó szelleme kísérőnk lesz életutunkon. Ez szebb és megtisztelőbb. A mellette ülő öregasszony igazit okuláriumán, végig néz a beszélőn, majd szóba fog : — Jól van no, fiam. De nagy sora van annak. Hatvan hosszú esztendő áll mögöttem és igaz lélekkel mondom, mindig a vallás nyugasztalt meg, ha csapás ért. De hiszen igy van ez jól. 3 Társadalmi és gazdasági szemle: felkérjük a „jófunkás“-nak úgy helybeli, valamint vidéki előfizetőit, hogy akik előfizetéseikkel hátralékban vannak, szíveskedjenek hátralékaikat mielőbb rendezni, mert ellenesetben kénytelenek leszünk az illetők részére a leró küldését beszüntetni. Már megint ígéret. Szó ami szó, habár az ígéret szép szó, de ha megadják úgy jó, — tartja a közmondás A jó ígéretekből pedig már nagyon sok kijutott a népnek, hanem megváló