Munkások dal- és zeneközlönye, 1937 (13. évfolyam, 1-11. szám)
1937-01-01 / 1. szám
MUNKÁSOKDAL- ÉS ZENEKÖZLÖNYE XIII. évfolyam, 1. szám 1937 január hó A MAGYARORSZÁGI MUNKÁSDALEGYLETEK SZÖVETSÉGÉNEK HIVATALOS LAPJA Toscanini írta Jemnitz Sándor a kik lemondóan és holmi szellemtelen korszellembe beletörődve azt hiszik és vallják, hogy művészetünktől már-már végérvényesen elfordultak a társadalom nagy tömegei és átfogó, egyetemes érdeklődésünk más medret ásott magának, azok vigaszt meríthetnek a Városi Színház környékének, nézőterének hangyabolyként nyüzsgő képéből. Mintha a Tisza Kálmán téri épület — hogyan is mondjuk? — békebeli? — zsúfolt nagy estélyei ilyen alkalmakra újból feltámadtak volna. Hiszen a fiatalok nemzedéke, amely a háborút személyes, közvetlen tapasztalatból ugyan már nem ismerte, de a „békebeli“ jóslók fogalmát hallomásból mégis átvette és alkalmazza, ma békebelinek nevezi a gazdasági világválságot megelőző húszas éveket is. Háborúja, jelenünk gazdasági háborúja. S békéje a paradicsomi állapotnak ugyanolyan rózsaszínűre átfesett ábrándja, amilyen hadviseltjeink számára a XX. század eleje volt. Ember ember hátán tolong a színház kapuiban és pénztárai előtt közelharcot vívnak az elszánt állhatatosok, akik nem veszik tudomásul, hogy napok óta még államtitkárok — a modern meseköltés e királyfiai — sem kamatoztathatják tekintélyüket. Nem használ semmi sem: a hatalmas nézőtér utolsó belépőjegye is régen elfogyott mák. Feszült izgalom várja Toscaninit. S láttára az amúgy is ünnepi hevületben fészkelődő közönség tomboló tapsba tör ki... Mámoros szeretettel tapsolnak a zenebarátok, akik Toscaninit előző hangversenyekről vagy a rádióból ismerik és lenyűgöző, felejthetetlen élményeket köszönnek neki. De mámoros szeretettel tapsolnak valamenynyien, akik Toscaninibeli nemcsak a zseniális és Bruno Walter mellett legnagyobb élő karmestert tisztelik és becsülik, hanem a köztudatba vésődött neve hallatára mindazokra a példásan nemes és fölemelő kultúrtettekre gondolnak vissza, amelyek immár elválaszthatatlanul fűződnek hozzá. Toscanini! E név ma már lázba ejt olyanokat is, akiket egyébként alig melegít a zeneművészet boldogító tüze. E név már maga is muzsikál és ott zeng a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméinek minden üldözöttje, áldozata szíveiben. Toscanini kinőtt a kizárólagos zenei értékelés keretei közül. Az utolsó évek során szabadsághős lett belőle: a gondolatszabadság, jogi egyenlőség és kulturális testvériség megalkuvást nem ismerő, tántoríthatatlan előharcolja. Az emberi méltóság lánglelkű hőse ez a törékenytestű, ideges kis férfi, — ez a fenkölt gondolkodású nagy ember. Egy-egy fellépése szimbolikus jelentőségre tett szert és íratlan okmányként tünteti ki a vendéglátó város népét. Mert Toscanini valóban kitüntetésként adományozza művészetét és jaj az országnak, amelynek vendéglátó meghívását visszautasítja. Ma ez bármily politikai megbélyegzésnél is hasonlíthatatlanul hatályosabb büntetés.