Műút, 2013 (58. évfolyam, 37-42. szám)

2013 / 5. szám (41.) - Szilvay Máté: Behelyettesíthető terek (Korpa Tamás: Egy híd térfogatáról)

KRITIK hűlnek // a pergő homokszemcsék / koppannak, hallod hull­tak. .. abban a percben ott van / és ott van ahol éri // mint egy lakótelepre / omlott monokróm zápor // befed többnejű férfit / meg későn érő nőket // teraszon feledt bonsait / lágy többnevű utcákat // távozó léptek alatt / a perzsaszőnyeg szárad //a téli és Kolozsvár / szíve helyén egy orkán // megakad a perc a perc / a homokóra torkán”. Ugyanezt az immár nem csak képzelt pusztulást idézi meg a Napok I. című versében, ahol a Manhattan elleni terrortámadást, az ikertornyok összedőltét írja meg pontokba szedve, szinte más­napos szenvtelenséggel. Hasonló módon kerül elénk Drezda — Térey által már megénekelt — bombázása is, talán ez az egyetlen vers a kötetben, amely alapvetően csak az utánérzés stilisztikai bravúrjai miatt kissé öncélúnak tűnik (Trialógus). Telitalálat vi­szont a Francia fogoly amerikai átirata (Mint őszi start előtt), ahol egy indián öngyilkossága akasztja meg a világváros zajának érvé­nyes pillanatait: „csak azt feledném azt a sárga indiánt / francia útlevél tizedik utca Denver / ahogy fejest készül ugrani a forró­­ aszfaltba az ujja mellé csöppen s felkel...­­az arccsontjára kúszott fejbőr is csupán­­ egy ki nem fejtett mozdulatát kereste.” Nehéz választani e roppant gazdag kötetben, hogy melyik vers miért is érdemes a továbbgondolásra. A Lelakatolt szobák talán a sebaldi benső függőség örökidejű teljességét sugározza, ahol vélhetően a budai várnegyed elzárt, befalazott terei után kutat, mintegy hiátusokat hasít ki a térből és az időből: „hány befalazott képtár van odafönn a várban, / s zeneszoba? Hány lelakatolt szertár, skótszekrények... tériszony a beomlott mozdulatok szélén.” A kritikus pedig önfeledten boldog, hogy ezeket a köteteket kéz­be kaphatta. Korpa Tamás első kötete hosszan készült: a szerző már 2006-ban nyert az ismert sárvári diákírótáborban vers kategóriában, évek óta publikál egy sor folyóiratban, tavaly pedig elnyerte a FISZ alkotói díját és a Látó nívódíját is. A hosszú érlelési időnek hála az Egy híd térfogatáról profibb, mint egy átlagos első kötet, ha nem is szembeötlően eredeti, de kétségkívül sajátos hangon szól, amelynek két pillére egyfelől egy erős, gyakran határozottan szuggesztív képiség, másfelől egy tudatosan beépített és állandó­an megkérdőjelezett (irodalom)elméleti alapállás. Ugyanakkor az első könyvek néhány jellemző betegségét Korpa Tamásnak sem sikerült elkerülni: az időben egymástól távol készült, külön­böző hangú és ezért egymás hatását rontó szövegek gyakran ke­rülnek egymás mellé egy alig megfogható, inkább csak látszólag meglévő kötetkompozíció kedvéért, és akad a kötetben néhány jól sikerült stílusimitációnak ható szöveg is. A kötetben többé-kevésbé mindenütt kifejeződő elméleti alapállást alapvetően jól összefoglalja Oláh Szabolcs fülszövege: „Korpa Tamás szenvedélyes feljegyzője az összhangzásoknak, melyek szándéktalanul jelentkeznek játék közben, mikor a költő magára hagyja a nyelvet, hogy helyette érezzen, gondolkozzék.” Eszerint a posztmodern költészet arra a gondolatra épül, hogy a világ csak a nyelven keresztül hozzáférhető, vagyis lényegében pusztán nyelviként adódik. Mivel azonban a nyelv rendszere esetleges (hiszen például irracionális módon tudtunkon és aka­ratunkon kívül folyamatosan változik), ebből következően min­den tudásunk, beleértve a magunkról alkotott képünket, vagyis az önismeretünket is, ki van téve ennek az esetlegességnek — ez pedig kiteszi a kérdőjelet nemcsak minden tudás érvényessége, hanem az ember szabadsága és önazonossága mellé is. Ezeket a következtetéseket erősen sarkítva jutunk el Oláh Szabolcs mon­datához, amely szerint a körvonalait elvesztett szerző nem tehet mást, mint hogy „magára hagyja a nyelvet”, vagyis hogy puszta „feljegyzője” lesz a nyelv önműködésének. Ez a filozófiai alap mindjárt a kötetet nyitó A hosszú napszak című szövegben jól tetten érhető: „nyelvünk lepereg előttünk”, mint a haldokló előtt az elveszett élet, ettől pedig aligha függetlenül „mi önma­gunkban, mint üres esőben, ázunk”. Miközben pedig a szöveg folyamatosan nyelvi játékokból építkezik (pl. az „élvonal” szó egy mellékjelentésének kiemelése, egzotikusnak ható szavak, né­hány rím, szándékolt képzavarok), könnyen jár át az erős képsze­rűségből az erős fogalmiságba és vissza: „gerinctelen, terepszínű lepkék, felületeket / ütve rajtunk, nyüzsögnek, pedig alig száradt / lapockáink csattognak csak, nyelvünk lepereg / előttünk, mint egy intro a Square fényreklámján­á­l é­s elbírja a főbűnt a szó lágy, arrogáns pereme, / a technikás sorvég.” Ez az utóbbi idézet azonban már jelzi, amit Oláh Szabolcs mondata nem: hogy Korpa költészete akkor válik igazán igazalmassá, amikor feszültségbe kerül ezekkel az elméleti ala­pokkal, vagyis amikor saját preferenciális, nyelvjátékosnak tűnő világát a referencialitás felől bontja meg. Hiszen bűne, sőt fő­bűne csak az embernek lehet, a „puszta nyelvnek” nem; az „ön­magát író vers” amorális, vagyis a morál felől értelmezhetetlen, nem pedig immorális, vagyis bűnös. Egy ilyen állítás tehát csak a „puszta nyelven” kívülről érkezhet, az ember, vagy ha úgy tet­szik, a szerző felől, aki, úgy tűnik, nemcsak hogy él és a szövegeit a magáénak tudja, hanem még felelősséget is akar vállalni értük. “­ Szilvay Máté Behelyet­tesíthető terek (Korpa Tamás: Egy híd térfogatáról. FISZ, 2013) 81

Next