Műút, 2019 (64. évfolyam, 69-72. szám)
2019 / 1. szám (69.) - Fazekas Júlia: Azért érdekel, mert Jókai írta? (A kispróza nagymestere. Tanulmányok Jókai Mór novellisztikájáról)
KRITIKA 84 FAZEKAS Júlia Azért érdekel, mert Jókai írta? (A kispróza nagymestere. Tanulmányok Jókai Mór novellisztikájáról, Tempevölgy könyvek 25., szerk.: Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Balatonfüred Városért Közalapítvány, 2018) Azért olvasunk bizonyos szövegeket, mert valójában az írója érdekel minket? Vagy még inkább: hogyha egy szerzőnek megérdemelt és biztos pozíciója van az irodalmi diskurzusban, akkor az megengedi-e, sőt: feltételezi-e a foglalkozást munkássága bármely, akár minden szövegével? Még tovább menve: amennyiben ezt elfogadott tendenciának tekintjük, megállapítható-e vele kapcsolatban bármi probléma? A nemrég megjelent, Jókai Mór novellisztikájával foglalkozó tanulmánykötetben elmélyedve minduntalan ezekhez a kérdésekhez jutottam vissza. A könyv szerzői szerint a szakmai párbeszéd nem tud szabadulni attól a Jókai rövidprózájára nehezedő, úgy tűnik, általánosan elterjedt megállapítástól, miszerint a szerző regényei kiemelkedő teljesítményt tükröznek, érdemesek olvasásra/elemzésre; a novellák, elbeszélések pedig inkább „melléktermékek”, csak óvatosan mazsolázva lehet közöttük értékelhetőt találni. A kispróza nagymestere nem titkolt célja éppen az, hogy felhívja a figyelmet ezekre a keveset tárgyalt alkotásokra, megmutassa, milyen tág kontextusban vizsgálhatók a szövegek, valamint akár meg is kérdőjelezze a novellákhoz kapcsolódó szakirodalmi prekoncepciót. A kötet egy konferencia előadás-anyagából készült, melynek a címe igen beszédes, ezzel kapcsolatban Surányi Beáta tanulmányának elejét idézem: „Jókai Mór kisprózai alkotásai nem álltak mindig a szakmai érdeklődés középpontjában, tulajdonképpen a 2016. decemberi, balatonfüredi Jókai-konferencia címe — ». ..az én gyöngye oldalam« — is arra a recepciótörténeti helyzetre reflektált, hogy a Jókai-regényekkel szemben a Jókai-novellák már megszületésüket követően háttérbe szorultak.” (225) A nemrég, 2018 szeptemberében Pécsett rendezett I. Klasszik konferencia Jókai-szekciójánál szintén meglehetősen heves vitát váltott ki a kérdés: meg kell-e védeni az elemzett Jókai-novelákat, felmenteni őket egy-egy értekezés keretében azzal a jelszóval, hogy a feltételezésekkel ellentétben az adott szöveg nem is olyan rossz? Véleményem szerint az a tény, hogy a kisprózai alkotásokkal foglalkozó tanulmányok/előadások kénytelenek reflektálni az életmű ilyen szintű megkülönböztetésére (vagyis: a regények jók, a novellák kevésbé), mutatja, mennyire megkerülhetetlen szempontról van szó. Ha erre nem reflektálnánk egy Jókai-szöveg vizsgálatakor, azzal a szerző recepciótörténeti pozícióját hagynánk figyelmen kívül. Jelen állás szerint — és a tárgyalt tanulmánykötet remekül illusztrálja ezt — a Jókairól szóló diskurzus (még?) nem áll azon a ponton, hogy önnön berögződéseitől megszabaduljon. A kötet legtöbb munkájában olvasható valamilyen szintű (akár központi problémává emelt) reflexió a gyönge oldalra, Rózsafalvi Zsuzsannánál például: „a novella, illetve a kisepikai műfajok nem Jókai gyönge oldala. Az erősségek megtalálása rajtunk múlik”. (248) Meglátásom szerint A kispróza nagymesterének megszületése a novellisztikával kapcsolatos előfeltételek lebontását illetően nagy lépést jelenthet. Ennek tisztázásával azonban még mindig nem kaptam választ teljes egészében arra a kérdésre, miért érdekelhetnek bennünket a tanulmányokban tárgyalt szövegek. A fenti címmel Szajbély Mihály egészen magától értetődő, ugyanakkor végtelenül találó meglátását parafrazálom, aki a következőképpen indokolja, miért foglalkozik a vizsgált szöveggel: „azért érdekel, mert Jókai írta, mert része Jókai esztétikai kánon jegyében értelmezhető életművének, és úgy gondolom, populáris vonásainak tisztázása az esztétikai kánon Jókaijának a megértéséhez járulhat hozzá”. (52) Adott tehát ez a jelentős életművel rendelkező szerző, aki a 19. századi irodalom tekintetében, úgy tűnik, nemcsak megkerülhetetlen, hanem kiapadhatatlan témát jelent. Az utóbbi évek korszakkal foglalkozó munkáit, előadás-sorozatait végignézve kénytelenek vagyunk belátni: Jókai jelen pillanatban kiemelt népszerűségnek örvend (és azért nem próbálkozom a „reneszánszát éli” kifejezés használatával, mert nem állítható, hogy bármikor érdektelen lett volna a szakmai diskurzusban). Egy ilyen pozíciót képviselő szerző esetén pedig szinte magától értetődik, hogy a figyelem nem állhat meg pusztán egy-két mű szintjén. Vagy akár meg is állhatna, de itt ismét az előbbi idézetre kell utalnom: egy szöveg nem feltétlenül önmaga és akár esztétikai értéke miatt érdekes, hanem mert azon keresztül állapíthatunk meg valamit a korszakról, a szerzőről és számtalan más kérdésről. A tanulmánykötet egyik legnagyobb erénye, hogy a közölt írások szinte mindegyike azon túl, hogy fókuszba helyez néhány eddig még alig tárgyalt Jókai-művet, azokról valamilyen — az adott szerzőn és művön túlmutató — problémakörhöz kapcsolódva képes beszélni. Ezen a szinten pedig már nem feltétlenül az a kérdés, hogy milyen esztétikai értéke van az adott szövegnek (beleesik-e a nem olyan rossz kategóriába), hanem: képes-e a tanulmány szerzője azzal kapcsolatban releváns problémafölvetésre, gyümölcsözőnek és inspiratívnak értékelhető-e az adott Jókai-mű. Tehát: nem feltétlenül csak azért, mert Jókai írta. (Ezt pedig érdemes szem előtt tartani, mert például — be kell vallanom — sokkal izgalmasabbnak és elgondolkodtatóbbnak találtam Eisemann György tanulmányát