Művelődés, 1957 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1957-10-01 / 10. szám
SIMON MAGDA A városkában, ahol felnőttem, mai napoa is mazsola- val készítik a majasnurvás és zsíros nyújtásnak nevezik a rennesnél tovább elhúzódó tánciskolai összejöveteleket, mikoris a lányok porongó tésztával kínálják serduienen táncosaikat. Kisvárosi szokás szerint a kurtaszoknyás leányka tulaj, domképpen ekkor lép eladósorba s azontúl vehetik már bajba is, hiszen — ahogy arrafelé mondják: „Már nem esik le az ágyról." Az én eletemben is volt egyszer zsíros nyújtás, emléke — összefonódva a megaláztatás s a boldogtalan szerelem fájdalmával — még ma is égeti a lelkem. Üzennegyedik évemben hármms koromhoz képest túlontúl komoly, koraérett leányka voltam. Nem érdekelt engem semmi az égvilágon, ami az ilyen korúleánykákra jellemző, nekem csak egy istenem volt: a könyv. Erre az időre én már felfaltam Jósikát, Vas Gerebent, Jókait, Kemény Zsigmondot és szilárd elhatározással, hogy nekem mindent el kell olvasnom, amit addig elé írtak, azon a nyáron éppen a biblia volt a soron. Na, ez aztán teljesen összezavarta a fejem. Éjjel-nappal olvastam az ó- és új testamentum különös históriáit, egy vaskos, régibetűs példányból, amit legalább száz esztendővel azelőtt nyomtak, s amit úgy cipeltem haza a városi könyvtárból, ahogy a mesebeli Gyurka vitte az ajtót. Elég az hozzá, hogy egy napon odahaza megsokallták a dolgot. Ez azután történt, hogy apám, végképp megmérgelődve, késő éjszaka megfogta s kivitte a szobából a lámpát, hogy nyughassak már. Én meg kilopóztam a nyitott verandára s a szép nyári holdvilág mellett tovább olvastam Rúth és Boáz történetét. A szomszédban lakó vasutas leplezett le, aki szolgálatból jött haza s meglátta, mit művelek. Reggel aztán szólt apámnak, hogy tenni kell valamit, „nehogy megzavarodjek a teánkra." Nem tudom, hogy végülis ki ajánlotta anyámnak, ki nem, tény az, hogy pár nap múltán fogta magát és beíratott a tánciskolába. Eleinte nagyos fölénnyel s határozott gúnnyal szemléltem az ugra-bugráló fiúk és lányok szememben értelmetlen, tehát nevetséges gyülekezetét. Még avval se nagyon törődtem, hogy táncosaim egytől-egyig cserben hagytak, mert mindenáron én akartam vezetni, noha abban az időben még hírét se hallottam a női emancipációnak. Én csak ültem magamnak, behúzódva a zongora melletti sarokba, nézve a vidáman táncoló forgatagot s addig ültem s néztem, míg egyszer csak érezni kezdtem, hogy van szivem s ez a szív sajog, egyre jobban sajog... Már nem néztem le a kisütött hajú, felcicomázott lányokat, inkább szerettem volna én is hozzájuk hasonlóvá válni, pillangós könnyedséggel ide-oda hajladozni, de, hogy a lábam nem engedelmeskedett, irigység, majd végtelen szomorúság uralkodott el bennem. Mindennek oka az új fiú volt. Az az fiú, aki már első pillantásra elütött a többitől, akárcsak a nemes versenyparipa, a mokány, csendesen kocogó hegyi lovacskáktól. Nem is annyira fiú volt már, mint inkább fiatalember, cigányosképű, bolondosan jókedvű nagyfiú, akinek hajából egy engedetlen fürt mindig a homlokába hullott s akit,körülvett a nimbusz, hogy: egyetemista. Máig sem tudom, hogy ez mennyiben volt igaz, hiszen más városbeli, rokonoknál vakációzó s a nyár végével nyomtalanul eltűnő szerelmemet soha többé nem láttam, mindenesetre mulatni úgy tudott,ahogy én olvasmányaim hatása alatt elképzeltem a régi táblabíró világban duhajkodó jurátusokat. Szilaj hévvel pörgette-forgatta a legszebb s persze a legnagyobb lányokat; táncosnőjét hol messzire eltartotta, hol mellére szorította s ha sehogyan se bírt magával, félretolta a zongora mellől Emmi nénit — szegényke olyan öreg s olyan foghíjas volt, mint kivénhedt szerszáma — 5 fékevesztett kedvvel maga kezdte verni az elsárgult billentyűket. Ilyenkor nem táncdarabokat játszott, — oh, hiszen ha csati aztjátszott volna, — hanem különös, szemünk lattára s futua hadatara kitalált kis rememnűveket, azt, s úgy, ahogy éppen kívántuk. . — Mondjatok bármit s én megjátszom, — bíztatta a félkaréjban állő bantutokat s azok mondtak is hatra-vakra, ami éppen eszükbe futott. — Hatakcsörgés, — bökte ki valamelyik s a zongorából máris csergedezett egy kis patak, méghozzá kristály, vizű hegyi patak, fejest ugrándozó pisztrángokkal, ahogyamt én már látni is véltem. — Madárcsicsergés, — találta ki egy másik s néhány pillanat múltával erdei madarak szólaltak meg oly édes hangon, hogy a szívem is összeszorult s egész valómat megejtette az erdő igezete, így következtek sorra a zenévé változott kívánságok, s a Cigányosképü fiú tudott mindent, a mulatságosan vékony tücsökcirpeléstől kezdve az utálatos békakuruttyolásig s a kacagtatóan mély medvebrummogásig. Egyszer aztán én is nekibátorodtam, valahol a nagyobbak háta megett. — A vihart játssza!, — buggyant ki belőlem akaratlan merészséggel s éreztem, mint ont el a pirosság. — A vihart?! — ütötte fel a fejét a nagyfiú s hogy engem előre taszigáltak, parázsosan izzó fekete szembogara néhány pillanatra összeakadt az én égő tekintetemmel. Rám nézett hosszan, amúgy férfimódra. Ahogyan még soha senki nem nézett rám. S engem kivert a hőség, mintha ez a pllantás tett volna nagylánnyá, mi több: hővé. És lázas képzeletem máris fonta, színezte a nagy, sorsdöntő beszélgetést, ami közöttünk majd lezajlik, amelynek során ő felfedezi, hogy én más vagyok, mint ezek a csiricsáré lányok s noha rosszul táncolok s a hajam is olyan egyenesszálú, akár a szög, de azért Kemény Zsigmond csak már minden könyvét elolvastam. Igen, arra határozottam emlékszem, hogy Kemény Zsigmondot bele akartam keverni ebbe a sorsunkat véglegesen eldöntő s egymás életét örökre összeláncoló beszélgetésbe, sőt: egy pillanatra Justh Zsigmond s Tolnai Lajos is megvillant előttem, hadd lássa, hogy a kevésbé ismert s jobbára már elfelejtett írókkal sem lehet kifogni rajtam. Talán mondanom sem kell, hogy erre a beszélgetésre soha nem került sor. S hogy a nagyfiú többé tekintetre se méltatott, mintha a világon se lettem volna. Rettenetesen, embertelenül szenvedtem, úgy, ahogy az ember csak tizennégyéves korában tud szenvedni valamiért, valakiért. Minden nap megújuló reményt s újabb csalódást hozott számomra és enyhülést már a könyvek se adtak. Tetejébe, erősen közeledett a zsíros nyújtás ideje, ami egyben a hathetes tánctanfolyam végét jelentette s noha tánctudásom nagy igyekezettel javult, a félelem, hogy őt elveszítem, egy pillanatra sem hagyott nyugodni. Egy táncszünetben kihallgattam két nagyobb lány beszélgetését, akik azt tárgyalták, hogy a selyemharisnya mennyire vékonyítja a lábat s hogy a férfiak bomolnak a sellemharisnya után ... Nekem se kellett több. A boldogtalan szerelmesek mindig mentséget kereső találékonyságával egyből kisütöttem, hogy mindennek az én vaskos, patentharisnyába bújtatott lábam az oka. Hogyan is lehetne elkívánni, hogy ő, egyetemi hallgató létére komolyan vegyen egy Lányt, aki térdig érő ruhát és patent harisnyát hord? Selyemharisnyáért kezdtem hát gyötörni szegény anyámat. Érveim kifogyhatatlanok voltak. Hogy zsíros nyimás lesz, ami felér egy bállal s hogy a patent harisnya nem való ilyen alkalomra. Felsoroltam egy csomó lányt, akik velem egy osztályba jártak s már selyemharisntyát viselnek s ígértem nagiyon, hogy én hétköznap továbbra is pamutharisnyában járok. S hogy ez mind nem használt, szabályos írásban köteleztem magam, hogy lemondok a születésnapi ajándékról, ha kapok selyemharisnyát. Z mw twwaA