Művelődés, 1984 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1984-02-01 / 2. szám
NICHITA-PROMÉTHEUSZ Jó másfél évtizeddel ezelőtt megdöbbentő sorokat olvastam Méliusz Józsefnek Szilágyi Domokos készülő verseskötetéről írott elismerő referátumában. A könyv Garabonciás címmel 1967-ben meg is jelent és napvilágot látott Méliusz tenyérnyi portréja is. Néhány sor egy költőről címmel (Az illúziók kávéháza. Kriterion, 1971). Érdemes idézni belőle: „Ez a költészet, ez a költő, úgy lehet, tulajdon intenzitásának tüzében emészti el önmagát. Olvasván, néha egyfajta katasztrófasejtelem fog el...". A Szilágyi Domokos költészetét értő és dédelgető idős költőtárs balsejtelme — fájdalom — beigazolódott. Szilágyi Domokos elhamvadt a poklok katlanjaiból a csillagokig fellobogó máglyatűzben. Ám költészete kiállta a tűzpróbát és nem kétséges, hogy a gyorsuló idő sem fogja kilúgozni a versbarátok tudatából, ragyogását nem halványítja el semmiféle szennyeződés. A fájdalmas emlékezés íratja velem e sorokat. Ismét szegényebbek lettünk. A kortárs román költészet legragyogóbb egyéniségének kezéből esett ki a fegyver: 1983 decemberében meghalt Nichita Stanescu, akinek Szilágyi Domokos nemcsak szellemi rokona és fegyvertársa volt, de kongeniális fordítója is: „Szájam egy kesernyés kéregre nyomtam, / s majd beestem a gyökerek közt, a föld alá“ (Csata után). Nichita Stanescu verseiből sokan fordítottak magyarra — Deák Tamás, Ráduly János, Márki Zoltán, Páskándi Géza, Jánky Béla, Franyó Zoltán, Jancsik Pál, Bodor Pál, Jékely Zoltán, Bölöni Sándor, Majtényi Erik, Jánosházy György, Szőcs Kálmán, Tóth István és mások is —, de legavatottabb magyarítója Szilágyi Domokos volt, az ő átültetésében jelent meg Víziorgona címmel 1974-ben a Kriterion gondozásában az első, Nichita egyedi, senki máséval össze nem téveszthető, költői világába betekintést nyújtó, magyar nyelvű kiadás. „N.S. remek verselő — állapította meg a rá jellemző tömörséggel Sz. D. — Épp oly szabadon kezeli a szabad verset, mint amilyen kötötten a kötöttet“. A román irodalomban a hatvanas években bekövetkező reneszánsz elsősorban a költészet új értékeinek a jelentkezésével kezdődött. Nichita Stanescu, Marin Sorescu és nemzedéktársaik nagy érdeme, hogy nemcsak megújították a román költészetet, de hatalmas olvasó-hallgató tábort is szerveztek-neveltek, amelynek fogékonysága és igényessége együtt gyarapodott a környező világot birtokba vevő költők eszmei mondanivalójának és kifejező készségének a kiteljesedésével. Nichita, a román költészet „fenegyereke", 1960-tól (kiadói jelentkezésétől) 51. életévében bekövetkező haláláig húsznál több verseskötetet jelentetett meg. Az Írószövetség költészeti díjai, a Herder-díj, a Sztrugában neki ítélt Arany Koszorú meggyőzően bizonyítják költői útjának jelentős állomásait, mind itthoni, mind külföldi hírnevének térhódítását, elismerését. Eminescu volt a példaképe. Akárcsak a nagy előd, a teljes életet élte, költészetté formálta az örömöket, szenvedéseket, kételyeket, a keserűség, az önmarcangolás és a mámor óráit. Hamar ráérzett oroszlánkörmeire, elhivatottságára és mint minden zseniális alkotó, tétovázás nélkül rúgta fel a kánonokat és új, lenyűgöző költői rendet teremtett. Kevés pályatársáról írták le még életében: „este un creator de limba“. Igen, nyelvteremtő volt. A meglevő nyelvi értékek gyümölcsöztetője és újak alkotója. Szinte vallásos áhítattal szerette anyanyelvét és ragaszkodásának jellemző megfogalmazásban adott hangot: a román nyelv a hazám. A patriotizmusról ugyancsak újszerűen vallott, humánumtól átitatott álláspontját így összegezte: a haza védelme nem kötelesség, hanem becsületbeli ügy. Hazafisága letisztult nemzetköziséggel párosult; a valós, maradandó értékek védelme és érvényre juttatása számára korparancs volt. A gyermeklélek tisztaságával örült, ha verseit más nyelvre fordították és kíváncsian, a megismerés és a megismertetés, az örömszerzés szándékával dolgozott más nyelvű költő kollégák verseinek a tolmácsolásán. Hogy milyen hatalmas műveltséggel rendelkezett (hozzáértő numizmata is volt), milyen tág skálán mozgott érdeklődési köre, az költeményeiből, prózai eszmefuttatásaiból egyaránt kiviláglik. Hitt az emberi értelem kimeríthetetlen alkotó képességében, a kísérletezést és a játékot szükségesnek, létfontosságúnak, a szellemi szabadság alapfeltételének tartotta. Személyiségének, nemkülönben verseinek jellemzője -varázsa a játék volt, a játékosság. A legkomolyabb témák, jelenségek látszatra naiv és gyermeki megközelítését, boncolását, körbejárását és megjelenítését vagy éppenséggel újrafogalmazását a felszabadult játékból fakadó esztétikai alapállásból végezte— halálos komolysággal, amelynek jelentőségéből-eredményességéből mit se von le csapongó szertelensége avagy botladozó nekifutása. Örök