Művelt Nép, 1956 (7. évfolyam, 1-43. szám)
1956-03-04 / 10. szám
hwurm-otthon A magyar filmművészet legújabb alkotása, a »Szakadék« először otthon vizsgázott: Orosházán, az író szülővárosában, ahol a film története is született. Orosházi emberek hétköznapjai, gondjai, küzdelmei formálódtak az író keze alatt előbb színpadi művé, most pedig filmmél , a Bakos Ferencek, a Gerencsérek, a Farkas Jani, bácsik eljöttek megítélni: híven elevenedik-e meg a vásznon az ő múltbeli életük. Mert erre akar emlékeztetni a film, a régi idők falusi társadalmát kettészelő szakadékra, amely különösen mély volt Orosházán, a gangosrangos, úrhatnám nagygazdák hajdani eldorádójában. Mint a korabeli statisztika feljegyezte, alig háromszázan voltak a Böröcz-Horváth félék, s a falu határából tízezer holdat mondhattak magukénak, míg vagy háromezer orosházi paraszt föld híján arra szorult, hogy a másikháromszáznak dolgozzon, s még a gyerekeit is eladja »más kezelábának«. Ennek a múltnak a maradványait nemcsak emlékek őrzik, állnak még az orosházi gazdasor magas deszka palánkjai, hogy senki ne pillanthasson a mögötte lakók életébe, megvan a rigi iskola is. Esti beszélgetések, borozgatások közben gyakorta emlegetik Orosházán a múltat, kinek-kinek megvan a maga története, ami már a sírig elköveti. A filmnek Itt most meg kell birkóznia ezekkel az emlékekkel is, hogy ugyanazt mondja, de többet is, hogy ne az egyes ember, hanem mindenki múltját idézze. A dráma, amelyből a film készült, már jó évtizeddel ezelőtt színrekerült az akkori Madách Színházban és aztán állandó műsordarabja lett a falusi színpadoknak. A helybeli Dózsa téesz színjátszói éppen most készülnek a bemutatására (négyen közülük ott szoronganak a zsúfolt nézőtéren — ők elsősorban tanulni jöttek). A film azonban egészen más, mint a dráma, ami a színdarabban csak háttér: a Bakos Ferencek, a Gerencsérek élete, s akis Bakos Jóska értelmetlen, tragikus halála — ez most a vezérszólam lett a fimben. Az orosházi közönség úgy ítéli, hogy helyes, hasznos volt ez az átalakulás. Az élmény hatása alatt, akadozva, valami különös belső izgalommal beszél Koczka Pál, a helybeli Kossuth olvasókör elnöke: — Minket, parasztokat nagytól nehéz meghatni. Én például minden filmnél, kivált, ami rólunk szól, azt lesem, hol tudhatom rajtakapni a film készítőit. Gondolom, az a céljuk, hogy elhitessék velem, hogy amit mutatnak, az való. De engem most olyan erős érzés fogott el, mintha a saját életemet láttam volna, s elfeledtem, hogy csak vetített képeket látok. Mikor a hibákról faggatom, csak hosszú gondolkodás után válaszol. — Talán nagyon is nyomasztó a film. Vidámság kellett volna bele több, hiszen a mából tekintünk vissza azokra az időkre — s azt szeretné (nemcsak tőle, sokaktól hallottam), hogy az író a máról, a mai paraszti életről is írjon ilyen igaz, hiteles történetet. Varga Ferenc dolgozó paraszt is arról beszél, hogy a gyomra remegett egész idő alatt — é S érdekes, lássa, olyan képeknél is, amilyenekben más tán semmi különöset nem talál. Például, amikor Bakosék a házukat építik, így emeltük mi is valamikor a tanyáinkat, sárga földből, tőreikből vertük a falait, gürcölt, fáradt vele az egész család, még a nagymama meg a kisgyerek is. S úgy örültünk mi is, mikor kész lett, mint Bakosék, pedig hát nyomorúságos kis házak voltak azok.« Kovács Pálnak a gyerekkorát juttatta eszébe a film: — Kisiskolás koromban engem is ostorosnak adott az édesanyám, mint ezt a Bakos Józsikát a képben. Jóravaló gazdának gondoltam én azt, akihez kerültem, egy asztalnál ettem velük. Mikor aztán az ebédnek vége lett, az asszony az én tányéromba söpörte a maradékot, meg a kenyérhajat, »szaladj csak Paksi, adjad a kutyának«, mondta. Elfakadtam sírva, s panaszoltam később anyámnak, egy tálból eszek én meg a kutya. Kérdi édesanyám: elmossák-e a tányért? Es azt, felelem, tisztára mossa a gazdaasszony. — Hát akkor minek panaszkodni, édes fiam? Öten voltunk testvérek, kellett, amit én Szőlőséknél keresek... Voltak olyan nézők is, akik kifogásokat hangoztattak. Véleményük szerint olykor lassúnak tűnik a film. A színészekről — mint színészekről — nem beszéltek az orosháziak. Pedig ott volt a bemutatón Bara Margit, Molnár Tibor, Bessenyei Ferenc, s Bessenyei ugyancsak faggatta Urvai Jánost a Béke téesz tagját, hogy milyennek találta a film parasztjait. S Urvai következetesen filmbeli nevükön emlegette a színészeket, Böröcz-Horváthnak Bessenyeit, Bakos Ferencnek Molnár Tibort, Jóskának a film gyerek főszereplőjét, Csőgör Tibort. Bihari Józsefről moziból kijövet ezt a megjegyzést kaptam el: »Megríkatott az a falábú ember.« Ígybeszélnek a filmről azok, akikhez elsősorban szóltak az alkotók. A kritikus dolga lesz, hogy mint filmalkotást tegye mérlegre a »Szakadék«-ot és állapítsa meg helyét a magyar filmművészet fejlődésében. (n.a.) »Emeletet Iskolát... azt tudnék én építeni« — erről álmodozik a féllábú Farksa Jani bácsi (Bihari József) (Inkey terv.) Orosháza emeletes iskolája: az Ötéves tervben épült új gimnázium Urvai János, a Béke tsz tagja, Bessenyei Ferenccel, Böröcz Horváth alakítójával »Mikor én kis béres voltam ...« Kovács Pál a gyerekkorára emlékezik Egy néző sír ... A »Szakadék«-ról beszélgetnek az orosházi Kossuth olvasókörben. Varga Ferenc, helyt ledolgozó paraszt, Ranódy László, a film rendezője, Bara Margit, a női főszereplő. Háttérben: Morell Mihály, a film vágója (Hires Tibor felvételei) A VIETNAMI NÉP KÖLTÉSZETE A vietnami népköltészetnek évszázados hagyományai vannak. Népdalaink szájról szájra szállnak, s az utókor megismeri belőlük elődeink életét, szokásait A legszebbeket ma is énekeljük. Azokban a hónapokban, amikor pihennek a szántóföldek, a falvak, tanyák fiataljai szép ruhákat öltve, esténként összeülnek. Dalban kérdéseket intéznek egymáshoz és dalban válaszolnak. Sok szerelem szövődik, sok házasság születik ezekből az együttes, kedves irodalmi játékokból. A népköltemények sokszor szólnak szerelemről, így énekel egy fiatal férfi: »Az égen kék felhők úsznak, középen egy ezüstfelhő, körülöttük aranyfelhők. Szeretnélek elvenni feleségül, szépségem! Vásárolok téglákat, amelyeket felállítok hosszában és széltében, építek egy félhold alakú medencét, ahol te megmoshatod karcsú lábaidat! Ha odajössz a medencéhez, öblítsd meg vizében lábad és kezed. Ne mosd meg szép szemöldöködet. Félek, meghalnának a szerelemtől medencém halai!« Egy fiatal lány dala: »Megtudtam, kedvesem, hogy még mindig fáj a fejed. Hosszú utat jártam be, gyógynövényeket kerestem számodra. Bárcsak férj és feleség lehetnénk! Letörölném az izzadtságot homlokodról és megvédenélek a szél fuvallataitól.« * A feudális erkölcsök azonban megbéklyózták az ember természetes és szép érzéseit. A nagybirtokosok soha nem egyeztek bele, hogy leányaik parasztokhoz menjenek feleségül. A népköltemények tehát ezekről a szerencsétlen szerelmesekről is szólnak: »Szép pár vagyunk mi ketten, mint a jadeből készült gyűrűk egy arany tálcán. De szüleink közbeléptek és a jadegyűrűket elválasztották az aranytálcától.« A szétválasztott szerelmesek panaszkodnak: »Hegy, miért vagy olyan magas? Óh hegy! Elrejted az eget és én nem látom szerelmemet.« Népünk ma is szereti, terjeszti a népdalokat. Az ellenállás nyolc éve alatt néphadseregünk katonái legtermékenyebb alkotói voltak a népdaloknak. Néha az ellenséges hadállások ellen intézett rohamok előtt költői versenyeket rendeztek. Egyetlen hadtestben több száz kis költemény is született egyegy pályázatra, így énekel egy katona arról, hogyan álcázzák magukat az ellenséges repülőgépek elől: »A tunikáimat színes szálakból szőtték, zöldből és lilából. A francia gyarmattartónak van szeme, mégis vak. Honnan tudná felismerni, engem lát-e vagy csak egy óiát?« Az annyi áldozattal megszerzett békében népünk harcol, hogy hazánk egyesüljön. Mint mindig, most is népdalok , népköltemények kísérik munkánkat és új harcainkat. Délen — a francia expedíciós hadsereg átmeneti zónájában, ahol Ngo Dinh Diem, az amerikai imperialisták lakája — reakciós kormány élén áll, honfitársaink a népdalokban fejezik ki hazaszeretetüket és Ho Si Minh elnök iránt érzett szeretetüket. Költőink költemények százait írták »Ho bácsiról«. Egy a sok közül: »Ho elnök úgy összeforrott a néppel, mint a kar és a láb a testtel, mint a gyökér az ágakkal.« Xuan Dien vietnami költő „Intelligens ötlet?* A The Saturday Review, ismert amerikai kulturális hetilap legutóbbi számában éles támadást intéz az amerikai külügyminisztérium egyik kultúraellenes lépése miatt. A lap vezércikkében egyebek között ez olvasható: »Mr. Erich Leinsdorf, az ismert karmester legutóbb meghívta David Ojsztraihot, a hegedű nagymesterét és szovjet állampolgárt, hogy vendégként adjon egy hangversenyt a Rochester-i filharmonikus zenekarral. Ojsztrah elfogadta a meghívást, de az amerikai külügyminisztérium megtiltotta a hangversenyt azzal az érveléssel, hogy Rochester nem szerepel az Ojsztrahnak előzetesen megadott engedélyben. Rochester nem központja sem a hadiiparnak, sem az interkontinentális kilövő fegyvereknek. A város arról híres, hogy fejlett fényképészeti ipara van, jó muzsikát szerez és kiváló nevelőintézetei vannak. David Ojsztráh csupán a hegedű tudományinak a hadvezére. A State Department mégis megtiltotta szereplését.« A lap ezek után felháborodva teszi fel a kérdést: »Ki ellen alkalmazunk megtorlást? Ki ellen hadakozunk ilyen gyermekes ostobaságokkal? Ha megfosztjuk Rochester lakosságát attól a jogától, hogy a világ három legelső hegedűművészeinek egyikét meghallgassa, ezzel talán valami alapos leckét adtunk az oroszoknak, vagy ütközetet nyertünk a hidegháborúban? Ez a mi legintelligensebb és legképzeletdúsabb ötletünk arra, hogy a Szovjetunióval a világ vezetése körül versenyezzünk?■* »A kongresszus bizottságai nyugtalankodnak és előírnak egy bizonyos amerikai magatartást. Itt azonban egy világos, tiszta, látható példája van annak, hogy hol nem szabad kémkedést és a kormány elleni titkos összeesküvést szimatolni. El tudja-e valaki képzelni, hogy Lincoln Abraham hasonló ostobaságokat követett volna el? Vagy feltételezheti-e valaki, hogy Thomas Jefferson egy hasonló helyzetben intelligenciájának ilyen hiányát tanúsította volna?«