Művészet, 1982 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám
Láttatás, meggyőzés A vizuális tudatformálás természetéhez A kiállításrendező rendszerint a háttérben áll, pedig figyelemre méltó hatáskörrel rendelkezik. Úgy alakíthatja a gondjaira bízott egyéni vagy kollektív tárlatot, hogy az többet is, kevesebbet is mutathat puszta önmagánál. Ügyes taktikával közepes, sőt jó hatású rendezvényt csiholhat ki a gyenge, illetve az átlagos kollekcióból, de éppen a fordítottját is megteheti. Igaz, ő sem képes végletes szemfényvesztésre, viszont érdemlegesen árnyalhatja, finomíthatja a dolgok optikáját. Ha úgy adódik, bebizonyítja, hogy a művészi sokszínűség nem mindig azonos az alkotói képlékenységgel, a határozottabb törekvések hiányával. Tudatos sorokat szervez ilyenkor az egymást erősítő-értelmező művekből, mintegy a változatosság belső logikáját hangsúlyozza. Máskor meg eleven, érzékletes kontrasztokat alkalmaz. Egymás mellé helyezi például a mester és epigonjainak produkcióit, netán egy-egy hasonló tartalmi mozzanat síkszerű és plasztikus megfogalmazását. Aligha kétséges, élvezetes, fontos tanulságokkal szolgálhatnak a céltudatosan szervezett, okos láttatások. Más kérdés, hogy mennyit és mit kamatoztat mindezekből a közönség. Méltányolja-e a rendező által sugallt értékhierarchiát, a súlypontozások, a kiemelések rendjét? Kihasználja-e az adott viszonyítási, láttatási kapcsolatokban rejlő megismerési, értékelési lehetőségeket? Egyáltalán: mit vesz észre a kiállítási és a mindennapi környezetben, miféle metodika jellemzi látási, érzékelési mechanizmusát? Sok mindent tudunk a közönség látáskultúrájáról, jóllehet általában közel sem kedvezőek a tapasztalatok. Gyakran szóba kerülnek az avas szemléletbeli beidegződések, a konzervatív, homályos művészetesztétikai képzetek s a nyomukban járó szélsőséges, esetleges látás- és ízlésformák. Sokan még ma is úgy nézegetik a tárlatokat, a műalkotásokat, mintha valamiféle irodalmi közegben mozognának. Többnyire mechanikusan végigsétálnak a termeken, és főként csak a művek cselekményes, tartalmi mozzanatait firtatják. Régi örökség ez, bár az utóbbi évtizedekben egyre inkább a nyitottabb szellemű, összetettebb felfogású, dialektikusabb szemléletű látáskultúra kimunkálását szorgalmazzuk. De hát a nevelés, a művészeti ismeretterjesztés hogyan motiválja ezt a tendenciát? Konkrétabban szólva: alkalmazzuk-e a vizuális, esztétikai tudatformálás valóban hatásos, meggyőző módszereit? És itt visszajutottunk a kiállításrendező példájához: a céltudatosan szervezett, okos láttatásokhoz. Hisz gondoljuk csak meg: hol találkozhat a felnövekvő és a felnőtt közönség olyan szituációkkal, mint amilyeneket a kiállítások biztosítanak. Ahol viszonylagos egyidejűséggel vizsgálhatná a műalkotásokat, ahol érzékletes összehasonlítási, értékelési lehetőségeket kapna. Nem akarom eltúlozni a helyzetet, de meglehetősen ritkák az ilyen alkalmak. Márpedig nyilvánvaló, az esztétikai értékek meggyőző demonstrálása, a művészi alakulás és fejlődés bemutatása stb. közel sem csak a tárlatok feladata. Mint ahogy az is valószínű, hogy többnyire úgy szemlélődik a közönség, ahogy ezt az iskolában megszokta, megtanulta, ahogy ezt az ismeretterjesztő és szakkönyvek sugalmazzák. Persze eszemben sincs háborgatni a vizuális, esztétikai nevelés, a művészi publicisztika egészét. Különösen egy olyan időszakban, amelyben egyre inkább utat törnek az egészségesebb, korszerűbb törekvések. Az iskolai rajztanításban például fokozatosan előtérbe került a „nyelvi”, kifejezésbeli elemek tanulmányozása, a könyvkiadásban pedig - a látványos formai, mennyiségi gazdagodás mellett - egy közvetlenebb, dinamikusabb közvetítési mód kibontakozását látjuk. A rövidebb-hosszabb tanulmányok szomszédságában megszaporodott a képanyag, lassan megszokottá válik a nagyobbrészt reprókat tartalmazó albumforma. Szóval, mindenképpen ráéreztünk, hogy a vizuális tudatformálásban nem szabad lebecsülni a látvány, a láttatás erejét, noha érdemlegesen igen keveset foglalkoztunk ezzel a kérdéskörrel. Mintha valamiképpen elhittük volna, hogy a szemléltető apparátus gyarapodásával együtt a látáskultúra minősége is automatikusan előrelendül. Pedig ezen a területen is elsősorban a módszertani vonások az érdekesek. Érdemes tehát közelebb menni a nevelés, az ismeretterjesztés gyakorlatához, s szemügyre venni a jellegzetes mozzanatokat. Azt látjuk például az iskolában, hogy folyik a műelemzésóra, magyaráz a tanár, peregnek a diaképek. A gyerekek megfigyelik a szöveget, majd a maguk módján összekapcsolják, „azonosítják" ezt a láthatóvá tett művekkel. Néha visszatérnek egy-egy jellegzetes darabhoz, esetleg kompozíciós vázlatot készítenek, aztán ők is magyarázni kezdik észrevételeiket. Többnyire külön-külön érzékelik a képanyagot, s főként a kronológia dönti el az előrehaladás irányát. Közben alig van lehetőség elmélyültebb megfigyelésre, összehasonlító esztétikai elemzésekre (ehhez még elég sok helyen két vetítőre, két vászonra lenne szükség). És művészeti kiadványaink többségénél is hasonló metodikával találkozunk. A művészettörténész felvázolja az adott korszakot, egyéni vagy csoportos pályaképeket ismertet, továbbá esztétikai minőségekre hivatkozik, külső és belső összefüggéseket bizonyít. De jobbára csak a szavak, a mondatok segítségével. Mert a képanyag elrendezése ritkán szövetkezik a gondolatok összefüggés-rendszerével, így nincs módunk meggyőződni a minősítések igazáról, a különféle kapcsolatformák realitásáról, hisz általában itt is az időrendhez igazodik a szemléltetés. Talán mondanom sem kell, nem a történeti jellegű megközelítések ellen beszélek. Inkább az a lényeges, hogy ezen belül, illetve e mellett alig alkalmazzuk a különféle analógiákat és ellentéteket közel egyidejűleg érzékeltető képi láttatásokat. S ezzel akaratlanul is lebecsüljük a képanyag, a szemléltetés funkcióját. Mint az előbbi példában is említettem, főként egyféle felismerési, azonosítási szerepet kapnak a reprodukciók, ennélfogva a szellemi feldolgozásban is a reproduktív jelleg dominál. Vérbő kolorizmusról magyaráz például a tanár vagy a művészettörténész, erre a hallgató és az olvasó meggyőződik róla: igen, tényleg eleven, harsány színeket mutatnak a képek. Hogy mihez, kikhez képest vérbő és sajátságos az adott piktúra? Nos, erre legfeljebb a szövegben történik utalás. S tovább bonyolítja a helyzetet a szemléltető anyag egészének térbeli, időbeli megosztottsága. Ha netán utána akarunk nézni egy-egy kifejezésbeli, jelentésbeli összefüggésnek, akkor vissza vagy előre kell haladnunk a képanyagban, ám ez a megoldás is kétes, felemás értékű. Mert az egyik oldalon minduntalan csak az emlékképekre hagyatkozhatunk. Ezek után természetesen joggal felvetődik: miféle előnye, értéke van az olyan láttatási, szemléltetési formának, amely elsősorban a sajátos esztétikai, vizuális jelenségeket és összefüggés