Művészet, 1985 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 11-12. szám
Napló Magyar tájak, emberek francia ecsettel Serge Delaveau kiállítása Châteaurouxban Châteauroux-ban, egy XV. századi volt kolostorban rendezte meg életmű-kiállítását Serge Delaveau párizsi festőművész. A hatalmas kiállítótermekben igen jól érvényesültek az idős mester nagyméretű képei, s közöttük örömmel fedeztük fel a Magyar piacot, a Szolnoki alkonyt, a Dinnyevásárt, a Tisza-partot, a Szolnoki Tabánt s a művész más, a Szolnoki Művésztelepen festett munkáit. A méreteiben is impozáns tárlaton feltűnt, hogy Serge Delaveau témavilágában milyen előkelő helyük van hazánkbéli emlékeinek. A francia újságok általában elismerően írtak a tárlatról, a Nouvelle République egyenesen megköszöni a mesternek, hogy „kíváncsiságot ébresztett a szép Magyarország iránt". A tárlat zárása után, májusban volt alkalmunk beszélni Serge Delaveau-val. - Pierre Mazars, a Figaro kritikusa önt a tájak, hangulatok realista poétájának nevezi, s hozzáteszi, hogy a világ színeit gyűjti vásznaira. Nyilván a mély kék tónusú francia tanyákra, a dél-afrikai nap „szikrázására", a Szuzdálban festett képeinek óaranyaira, a szürkén, zölden hömpölygő kínai folyók megjelenítésére utal. Önkéntelenül kikívánkozik a kérdés: világjáró művész létére miért szinte csak magyar témákat fest az utóbbi másfél évtizedben ? - Ezen én is igen sokat gondolkoztam. Mondhatnám azt is, hogy a nagyvárosok egészségtelen tülekedése elől „menekültem" Szolnokra, s megfogott az ottani nyugalom... De bizonyára nemcsak ezért járok vissza rendszeresen a Tisza partjára, hiszen csendes, nyugodt kisváros akadna azért máshol is. Talán a gyermekkori emlékek? Lehet. Az első világháború idején ugyanis szüleim a nagyapám középfranciaországi tanyájára vittek, hogy ott biztonságban legyek. Ma is bennem van ezeknek az éveknek minden csodája: a tiszta vizű patakok, a szénaillat, a delelő tehenek, a szelíd galambok... Nos, jó fél évszázaddal később hasonló élményekre találtam a Tisza partján. Második hazám lett ez a gyönyörű vidék. Minél többet vagyok ott, annál több izgalmas, érdekes témát találok. Magyar barátaim néha korholnak is: pihenjek - de engem bizony napfelkeltétől napnyugtáig nem lehet a műteremben tartani. A szolnoki Tabán, bár sajnos végnapjait éli, kimeríthetetlen téma, ahhoz hasonlítható viszont tényleg nincs máshol, sehol a világon. - Érdekes viszont, hogy az első magyar vonatkozású képe nem közvetlenül a Tisza partjához kötődik... - Nem, azt Bartók Béla zenéje inspirálta. De Bartók muzsikáját magyar festőbarátaim - Czóbel Béla, Baranyó Sándor, Bényi László - révén ismertem és szerettem meg. A Francia Művészek Szalonjában ez időben - az 1970-es évek elején - egy neves művészetkritikus felhívást intézett körülbelül hatvan festőhöz, hogy a vér és arany témakörben fessenek képeket. Erre a pályázatra küldtem el a Csodálatos mandarint, amelyet - nem akarok hivalkodni - tetszéssel fogadtak. Azóta többször kiállítottam ezt a képemet, többek között a Cziffra-alapítvány különböző tárlatain. -A Magyarországon rendezett kiállításait legfeljebb csak sikerében lehet a mostani, chateauroux-i bemutatójához hasonlítani, hiszen a két szolnoki kamarakiállítása és a debreceni orvostudományi egyetemen rendezett tavalyi tárlata csupán keresztmetszetét adta munkásságának. Az érdeklődés, a szakmai és a közönségvisszhang azonban igen nagy volt. Életöröm sugárzik képeiről, s ezt az emberek szívesen fogadják. - Minden bizonnyal összefüggésben van ez azzal, hogy rohanó világunkban, a megélhetésért, az anyagiakért folytatott küzdelem közepette az emberek többsége csupán néz, de nem lát. Világjelenség ez, sajnos. Éppen azt igyekeztem a magyar közönségnek is képeimmel megmutatni, hogy milyen szép az a táj, amelyben élnek, s örülhetnek környezetüknek. Manapság ez már nem kevés... - Festményein a természeti tájban jelennek meg a nehéz fizikai munkát végző emberek, akiket Deák Ebner, Zombory, Fényes Adolf, de még Chiovini mester idejében is egyszerűen parasztoknak neveztek. - A Tisza partján dolgozó kétkezi emberekben legalább annyi festői poézist találtam, mint a vidék kiserdőiben, a folyó menti ligetekben, a puszta fennkölt magányában. Megfigyeltem a földeken dolgozó asszonyok mozdulatait, tengernyi bölcsesség van a mozgásukban, érződik a felgyülemlett tapasztalat, minél kisebb erőkifejtéssel, minél jobban haladni. A magyar paraszt nem kapkod, amikor dolgozik, természetesen, egyszerűen végzi munkáját. Ez a természetesség mindig érződik ezeken az embereken. Én ezt jellegzetesnek tartom, s megpróbáltam megjeleníteni. A Magyar parasztasszony című, az 1970-es évek végén festett képemen még csak arra mertem vállalkozni, hogy egy beszélgető csoport segítségével fejezzem ki az előzőekben vázolt mondanivaló lényegét. Az elmúlt nyáron azonban talán valamelyest továbbléptem, amikor megfestettem egy Szolnok környéki öreg parasztasszonyt. Fajtájának robusztus erejét, nyugalmát, bölcsességét akartam a lehető legegyszerűbb formában visszaadni ezzel a képemmel. Más kérdés, hogy mennyire sikerült. - A Châteauroux-ban kiállított harminc-egynéhány magyar témájú képén kívül közel száz olyan festményéről tudunk még, amelyet a Szolnoki Művésztelepen alkotott. Ezek többsége a nyáron és ősszel született. A téli Alföld látványa nem érdekli? - Annyira, hogy legközelebb télen megyek el a Szolnoki Művésztelepre. Tiszai Lajos Mizser Pál kiállítása A Hincz Gyula Állandó Gyűjtemény kamaratermében A váci Hincz Gyula Állandó Gyűjtemény megnyitásának második évfordulóját újszerű kezdeményezés tette ünnepélyessé. Hincz Gyula festőművész lehetőséget adott arra, hogy a kiállítás kamaratermében olyan művészek mutathassák be alkotásaikat, akik szellemi-művészi rokonságban vagy tanítványi kapcsolatban állnak a mesterrel. Ezeknek a bemutatkozásoknak a sorát Mizser Pál festőművész nyitotta meg, aki pályakezdésének éveiben készült grafikáit állította ki. A korai munkák bemutatását az indokolta, hogy ezek a két alkotó szellemi-művészi kapcsolatának legaktívabb korszakában készültek. Mizser Pál az absztrakció módszerét választotta érzéseinek, hangulatainak, filozofikus gondolatainak képzőművészeti Serge Delaveau: Tisza-part, 80x100 cm, olaj, farost lemez, 1984 Serge Delaveau: Napraforgó, 60x80 cm, farost lemez, olaj, 1984 (fotók Tarpai Z.) 94