Művészet, 1988 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 6. szám
TANULMÁNY____________________________________________________________________ A ready made avagy a reprezentáció csapdája* „A ready made-ek kiválasztásának alapja mindenkor a vizuális közömbösség, sőt olykor a jó vagy rossz ízlés teljes hiánya.” (Pierre Cabanne: Dialogues with Marcel Duchamp. New York, 1971. 48. p.) Marcel Duchamp nem művész volt, hanem valaki, aki a művészetről gondolkodik. Őt nem a művészet határain belül folytatható tevékenység, hanem ennek a szférának a helye, sajátosságai foglalkoztatták. Mi volt legfontosabb, állandóan ismétlődő kérdésfelvetéseinek tárgya? Elsőként a műtárgy és a mindennapi tárgy problémájára bukkanunk. Hogyan különböztethetjük meg az esztétikait a hétköznapitól? Artur C. Danto véleménye szerint a „tiszta” tárgy üres, míg a műben a formát kitöltik, interpretálják (Arthur C. Danto: The Transfiguration of the Commonplace. Harvard Univ. Press, 1981. Works of Art versus Mere Real Things). Egy másik jellegzetes álláspont Heideggers (Der Ursprung des Kunstwerkes. Stuttgart, 1959.): ő megkülönbözteti a dolgot, az eszközt és a művet. Az anyagi mozzanat minden esetben jelen van, de mindig másként: az eszköz létében funkciót kap, hiszen ez a maga használhatóságát, megbízhatóságát ebből állítja elő, míg a műalkotás a maga világát ugyan szintén anyagi alapra építi, mégis minél inkább létrejön ez az univerzum, annál jobban eltűnik, háttérbe húzódik a vázként szolgáló matéria. A mű így kiemelkedik a mindennapok tárgyai közül, hogy benne jusson valódi kifejeződésre az eszközlét. A műalkotás által e létező kilép az elrejthetetlenségbe. Marcel Duchamp százéves. Ilyenkor a múló időről szóló közhelyeket szokás sorolni. Ebben az esetben azonban nem is csodálkozhatunk ezen, hiszen az avantgárd apostolának a Pantheonba kerülése különös erővel világít rá arra a paradoxonra, amit mostanában kell átélnünk: az avantgárd klasszicizálódására, hagyománnyá érésére. Sokat gondolunk mostanában rá. Vajon az az érzés, hogy lehetetlen már újat mondani, soha nem látott művel, gondolattal előállni, nem Duchamp óta telepedett-e ránk? Érdemes-e a biciklikerék után előhozakodni a filccel és zsírral? Mondhatnak-e többet bonyolult tárgyösszeállítások, mint az egyszeri palackszárító? A műben az igazság történése működik. Fordított a helyzet Duchampnál: nála nem a mű világítja meg a hétköznapiságot, épp ellenkezőleg, a mindennapi használati eszköz kerül esztétikai közegbe, s leplezi így le a műtárgy ontológiainak látszó titkát. A metafizikát a gondolkodás zsákutcájaként megítélő Heidegger így végül mégis szétválasztja az igazságot megtestesítő műtárgy és az ezzel nem rendelkező eszköz szféráját, áthatolhatatlan falat emelve közéjük, míg Duchamp botránykőnek számító művei épp összetartozásukat, szétválaszthatatlanságukat jelentik ki. Heideggernél a lényeg hordozója, az egyedi mű függetlenül környezetétől, míg Duchampnál valóban az ittlét (Dasein), a társadalmi környezet a „lényeg” meghatározója. Duchamp a jelentésadás kérdését veti fel. Milyen mechanizmusok szerint kap értelmezést egy eredetileg nem a műtárgy intenciójával készült tárgy? Erre a dilemmára csak a reprezentáció problémájának átgondolása adhat választ, azaz annak a nyomon követése: milyen módon tesz szert jelentésre a műalkotás? Gombrich szerint a műtárgy egyik legfontosabb jellemzője a reprezentáció (E. H. Gombrich: Meditations on a Hobby Horse of the Roots of Artistic Form. Phaidon, London-New York, 1963. 1-12. o.). Ezen nem azt érti, hogy a mű jelent valamit. Marcel Duchamp: Monte-carlói rulettkártya, 1924 6